Digitális oktatás: hiába kap a gyerek tabletet, ha a szülő néz rajta pornót

Pénzcentrum: Mit tapasztaltál, hogyan élték meg a hátrányos helyzetű településeken élők a járványhelyzetet?

L. Ritók Nóra: Nehéz egy olyan társadalmi csoporttal megélni ezt az egészet, akiknek semmiféle tartalékuk nincs, és nagyon sok esetben nincs rálátásuk a világra, a történéseket nem tudják megfelelően értelmezni. A március 16-i hét elején, amikor az első korlátozásokat megtapasztalhattuk, a családok a gyerekek étkeztetése miatt aggódtak. A különböző önkormányzatok különböző sebességgel reagáltak a helyzetre, de végül mindenhol sikerült megoldani az ebéd házhoz szállítását. A következő a felvásárlási láz volt.

A Facebook számukra a legfontosabb tájékozódási forrás, de a családok, akikkel kapcsolatban vagyunk, nehezen tudnak különbséget tenni az igaz és hamis állítások, a valós és az álhírek között.

Az állami média pedig azt sulykolta, hogy forduljanak az emberek az önkormányzatokhoz, majd ők segítenek a rászorulókon. Sok önkormányzat valóban el is kezdett élelmiszer-csomagokat osztogatni, de a különböző települések anyagi helyzete nagyban különbözik egymástól. A nagyobb településeken, ahol magasabb az adóbevétel, több erre a lehetőség is, mint a kisebb falvakban. És ha valaki kiposztolta a Facebookra, hogy nagyon szépen köszöni a csomagot az önkormányzatnak, a közeli településeken élők reklamáltak, hogy ők miért nem kaptak semmit.

Volt még egy csavar: a kisebbségi önkormányzatok is elkezdtek kríziscsomagokat osztani, de aztán az országos vezetőség közölte, hogy az ő működési költségeiket nem lehet segélyezésre fordítani, aki már megtette, annak vissza kell fizetnie. Ez megint csak felpaprikázta a kedélyeket, a roma önkormányzatok között is indulatos vitákat okozott.

Ebben a kaotikus helyzetben hogyan lehetett megnyugtatni a családokat és mi jelentette számukra a legnagyobb segítséget?

Mivel fogalmuk sem volt, mit is jelent egy ilyen járvány és hogyan lehet ellene védekezni, az edukációra nagy hangsúlyt fektettünk. Nem csak a fertőtlenítésről van szó, hanem akár a kézmosás fontosságáról is, vagy arról, mit tegyenek, ha tömegközlekedésen utaznak, és utána hazaérnek. Maszkokat is kezdtünk varrni, és osztani. Végig szorosan együttműködtünk az állami ellátórendszerrel, vagyis önkormányzatokkal, családsegítőkkel, védőnőkkel, adtunk nekik is fertőtlenítőszereket, maszkokat. Nemcsak azért, mert nekik is szükségük volt védőeszközökre, hanem azért is, hogy őket is pozícióba hozzuk, hiszen hozzájuk is fordultak, és nekik nem volt miből segíteni.

Pénzsegéllyel is segítettünk, hiszen a tartós élelmiszerek mellé, amit osztottunk, szükség van másra is, kenyérre, tejre, fűszerekre is. Közben ez is problémás, hiszen sok településen egyáltalán nincs bolt.

A járvány ugyanakkor ezt a réteget is érintette, hiszen nem volt ezekre a szolgáltatásokra sem pénze a családoknak.
Van olyan település, ahol mozgóbolt jár rendszeresen, és amikor felröppent, hogy a közlekedést is korlátozzák, az is növelte a pánikot. Nem véletlen, hogy a zsáktelepülésen, ahol nincs üzlet, gyakrabban osztottunk élelmiszert, mint egy olyan helyen, ahol van.

A harmadik hétre sikerült stabilizálni a helyzetet, és akkor elkezdtünk jobban fókuszálni az oktatásra. A karantén alatt mi 16 településen segítettünk, eddig több mint 10 millió forintot tesz ez ki, amit kríziskezelésre fordítottunk, de ha mindent összeadunk, a végén lesz az bőven 15 is.

Hogyan működött ezeken a helyeken az oktatás?

A fogyasztói társadalom hatása rájuk éppúgy ömlik, mint másokra, senki nem tudja magát kivonni alóla. Épp ezért a szegénység ellenére az okostelefon a leszakadó térségekben épp olyan általános, mint bárhol máshol. És mivel ez is digitális eszköznek minősül, elvileg a családoknak meg volt a lehetősége bekapcsolódni a digitális oktatásba. De csak elvileg.

Tudnak maguknak Facebook- oldalt csinálni, tudnak szelfizni, ezeket a képeket feltölteni, élő videózni, bölcs vagy vicces mondatokat, meg zenét megosztani, de feladatlapot megoldani, youtube anyagokat megtalálni, és az alapján dolgozni nem igazán. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy van olyan család, ahol egy telefon van és öt gyerek.

Rövidesen a pedagógusok is rájöttek, hogy a Facebookon több gyereket érnek el, próbáltak csoportokat szervezni, Messengeren elküldeni a feladatokat, de ez sem működött mindenhol. Ugyanis az általuk küldött feladatlapokat nem tudták telefonon kitölteni és visszaküldeni, nyomtató viszont nem volt. A mi irodánk Berettyóújfaluban működik, volt olyan anyuka, aki minden nap bejött, hogy kinyomtatnánk-e a feladatokat.

Idővel az iskolák is reagáltak erre. Azokon a településeken, ahol nincs iskola, hetente egy alkalommal mentek ki a feladatokkal, szétosztották, és a következő héten kellett leadni. De ez sem volt megoldás, mert

Becslések szerint a gyerekek 20 százaléka egyáltalán nem vett részt a távoktatásban, de szerintem a leszakadó térségekben ezeknek az aránya jóval magasabb. A pedagógusoknak minden erőfeszítésük ellenére sem sikerült folyamatos munkára bírni a gyerekeket.

Vagyis hiányzott a motiváció és a nyugodt légkör. Tudtak segíteni a szülők a gyerekeknek?

Igen, hiányzott és az értékelés is problémás volt, volt, hogy ez is demotiválta a gyerekeket. Volt középiskola, ahová, ha valaki visszaküldte a feladatok egyharmadát, de hibák voltak benne, könnyen egyest kapott. Ugyanakkor a testvérénél, aki másik iskolába járt, más volt a helyzet. Ott egy-két hibás feladat visszaküldése is akkora teljesítménynek számított, hogy megadták rá a kettest. Nagy volt a szórás.

Össze sem lehet hasonlítani az oktatást ezekben a térségekben azzal, amikor egy pedagógus rendes online órát tart, a gyerek mellett ott ül a szülő és segít neki, azzal, hogy hetente egyszer papíron érkezik egy csomó feladat, aztán egy heted van rá, hogy oldd meg.

Nem volt differenciálás. Azok az SNI-s gyerekek, akik speciális segítséget igényeltek volna a munkához, teljesen leszakadtak, még nagyobbra nőtt a szakadék.

Az Igazgyöngy Alapítvány 140 tabletet osztott szét 15 településen. Egyrészt olyan gyerekeknek adtuk oda, ahol biztosítva láttuk a szülői hátteret ahhoz, hogy a gyerek tényleg be tudjon kapcsolódni az online oktatásba. De volt település, ahol minden család, amelyben iskolás korúak a gyerekek, kapott.

Ne gondoljuk tehát, hogy a digitális eszköz hiánya volt az egyetlen kockázati tényező abban, hogy a gyerekek tudtak-e kapcsolódni a digitális oktatáshoz. Sok családban hiányzik az a fajta felelősségérzet, ami szükséges lenne ehhez. Nemcsak a gyerek, de a szülő generációjánál sem alakult ez ki. Az olyan családokban, ahol az eszközt magát kellett megvédeni a család többi tagjától, ott nem az eszközhiány volt a gátja a tanulásnak. Ott nem ment az papíralapon sem.

Be lehet ezt hozni ezt a lemaradást?

Ezt nehéz megítélni. Azt sem látjuk, milyen mértékű ez. Volt, ahol volt tudásátadás, új ismeret bevésése, volt, ahol a szinten tartás működött, de nagyon sok gyereknél csökkent az olvasás, írás, számolás képessége.

Azokat a gyerekeket, akik nem kapcsolódtak be a digitális oktatásba, sok esetben behívta arra a két hétre az iskola, amikor júniusban megnyitottak, de két hét alatt nem lehet pótolni három hónap ismeretanyagát. Úgy gondolom, hogy ezek az időszakok megmaradnak zárványnak, ami ki fog rajzolódni egy tudástérképen. Van, ahol beépült valami, és van, ahol érintetlenül maradt. Az osztályozások ezt most nem tükrözik. Az érettségiről nem is beszélek, szinte mindenki csont nélkül átment.

Ami azonban pozitívum, hogy sok helyen a szülők - akiknek többnyire talán megvan a nyolc általánosuk - leültek az alsós gyerekkel digitális eszközzel tanulni, és nekik hihetetlen mértékben fejlődött a digitális kompetenciájuk.

Emellett nagyon sok szülő most döbbent rá arra, hogy milyen gyenge a gyerekének a figyelemkoncentrációja, milyen nehezen motiválható. Azzal, hogy figyelték, hogy a tanodapedagógus vagy az önkéntes hogyan szól a gyerekhez, hogyan motiválja, tartja fenn a figyelmet, egy tanulásmódszertani szülői kompetenciafejlesztés is történt.

A felsősöknél ez már kevésbé volt így, itt a szülők kevésbé kapcsolódtak be. De ez

Nagy tanulság, hogy jobban kell fókuszálni az online térre, és hogy nem csak a tanítás során, hanem a közösségfejlesztésben is érdemes használni a digitális eszközöket. Hiszen rákényszerültünk arra, hogy a kiscsoportos foglalkozásokat, akár a baba-mama klubot, akár a fiatal anyukák klubját, online vigyük.

Ezeket érdemes megtartani, mert

Több százezer ember veszítette el a munkáját a koronavírus okozta gazdasági válság miatt. Mit tapasztaltál a leszakadó térségekben?

Április elején leálltak az alkalmi munkalehetőségek, ami sokak megélhetését jelenti. Újabb pánikhullám volt: nincs lehetőség feketén sem jövedelemhez jutni. Szerencsére csak néhány hét kiesés volt, a járvány megjelenése utáni 5-6. héten újraindultak az építkezések, amelyek munkalehetőséget biztosítottak az embereknek. A közmunka pedig nem szűnt meg, az folyamatos volt.

Hogyan működött az orvosi ellátás?

Sok településen hetente egyszer van rendelés, de volt, ahol a háziorvos már nagyon idős, és a vírus kirobbanása után felfüggesztette a rendelést. Épp ezért Facebookon hangsúlyoztuk, vigyázzanak a gyerekekre, mert ha most történik valami, elesik vagy megégeti magát, és megjelennek vele az egészségügyi ellátórendszerben, növekszik a Covid-fertőzés kockázata.

Mennyire követik a híreket a leghátrányosabb helyzetű térségekben élők? Tartanak például ezeken a településeken egy esetleges második hullámtól?

Nem hiszem. Hangsúlyoztuk, hogy továbbra is nagyon fontos a megfelelő kézmosás, és figyeljenek oda a rokonlátogatásokra, ugyanakkor azt láttuk, hogy azok a járvány "tombolásakor" sem szűntek meg. Nem tudnak ezzel a helyzettel mit kezdeni.

Örülünk, hogy úgy múlt el, hogy ezekben a térségekben nem volt haláleset. Rossz belegondolni, hogy mi történt volna, ha a szegregátumokban is elterjed a vírus.

Cmlapkép: MTI Fotó / Czimbal Gyula