Lepusztult panelből méregdrága lakópark: nem lehetetlen

Pénzcentrum.hu: Mennyire jellemző a mai magyar társadalomra, hogy igény van a magasabb művészeti értéket képviselő lakóépületekre?

Perényi Tamás DLA: Ezt a piac kényszerítette ki. 30 évvel ezelőtt ugyanis egy-egy család akár évtizedekig is várhatott, mire lakáshoz jutott. Ma azonban már túlkínálat van. A túlkínálat pedig óhatatlanul azt eredményezi, hogy csak azok a lakások lesznek eladhatóak, amelyek valamilyen plusz építészeti értékkel rendelkeznek. Nyugat-Európában ez a folyamat már előrébb jár, mert szinte mindenkinek van jó minőségű lakása. Egy új építésű lakás tehát csak abban az esetben lesz eladható, ha valamilyen különleges funkcionális dolgot kínálnak, vagy például a helyszín olyan egzotikus, egyedi, ami miatt érdekes lehet. Ugyanez vonatkozik természetesen a hozzáadott építészeti értékre is. Egyébként úgy tűnik, hogy ezt ma már a beruházók is látják.

Pc: Ez a családi házakra is vonatkozik?

P. T.: A családi házak tervezése személyes ügy, így ez mindig is külön műfajt képviselt. Egy biztos, a '60-as, '70-es években nem volt érdekes, hogy egy családi háznak milyen az építészeti karaktere. Egyrészt a szabályozók is elég szigorúak voltak, másrészt a társadalom sem engedte, hogy egyedi, különleges házak épüljenek, mert az kilógott a sorból. A szocialista érában ez nem működött. De abban a pillanatban, amikor elindult egyfajta individualizálódás, a családi házak is sokszínűvé, érdekessé és izgalmassá váltak.

Pc: Korábban jellemző volt, hogy a megrendelők nem voltak tisztában azzal az alapvetéssel, hogy "a drága ház nem biztos, hogy értékes is". Az elmúlt időszakban hogyan változott a megbízó és a tervező viszonya?

P. T.: Korábban - néhány kivételtől eltekintve - alapvetően az volt a jellemző, hogy a megrendelők ismeretségi, családi körből választottak tervezőt. Ma már ez sokkal tudatosabb folyamat. Megnézik, hogy ki mit tervezett, annak milyen az építészeti karaktere, eszköztára, akár a gazdaságossága, energiahatékonysága. S ez a fajta irányultság egyre erősödik. Hozzáteszem: még mindig nem elég erős. Egy-két olyan épületnél, amelyik szem előtt van, az újságban leközlik, ez egyértelműen látszik, de egyáltalán nem annyira általános, mint például Csehországban.

Pc: Mi a véleménye az új építésű ingatlanokról, milyen építészeti értéket képviselnek ezen épületek?

P. T.: Kettősség figyelhető meg az új építésű ingatlanoknál. Bár sokat szidjuk a szakmánkat, de a nagy beruházásoknak, a nagyságrendileg milliárdos tételt képviselő lakóparkoknak egyértelműen nőtt az építészeti értékük. Pont azért, mert a beruházók rájöttek arra, hogy a pénzüket olyan építésznek érdemes adni, aki szakmailag professzionális. Ezek a szakemberek pedig általában magas szintű építészeti alkotásokat hoznak létre. Ugyanakkor, ha a kisebb, egyedi beruházásokat nézzük - mondjuk egy 4 vagy 6 lakásos társasházat - ott ez abszolút nem így van. Azoknál az egyedi házaknál, amelyek lehet, hogy sokkal erőteljesebben befolyásolják a környezetünk állapotát, mint egy lakópark, még nem tapasztalható javulás. Amikor ülök egy kerületi zsűriben, azt látom, hogy 10 ilyen típusú házból 9 irgalmatlanul rossz építészeti színvonalú. Ilyenkor az ember nemcsak azért mérges, mert csúnya lesz a ház, és még a környezetének az állapota sem javul, hanem azért is, mert azt látjuk, hogy azért a pénzért sokkal jobbat lehetne csinálni. Nem arról van szó, hogy mindent elspóroltak, és ez jött ki, hanem ha okosabban használták volna fel a pénzt, akár funkcionálisan, akár az építészeti megoldást tekintve, akkor sokkal magasabb szintű végeredmény jött volna ki.

Pc: Számos panaszt hallani az új építésű ingatlanokkal kapcsolatban. Például penészedik, vizesedik a lakás, a vártnál gyorsabb az állagromlás. Ki lehet a felelős ezekért a problémákért; az építész, a kivitelező, esetleg a beruházó?

P. T.: Ennek az az oka, hogy nálunk az egész folyamat nem egészséges mederben folyik. Az építész kamara azt a kérdést teszi fel, hogy miért a felelős műszaki vezető a megbízó bizalmi embere, s nem az építész. Éppen ezért a kamara vezetése azt a célt tűzte ki, hogy az építész kezében legyen az egész folyamat. Vagyis a tervezésen és a művezetésen (amire nem mindig kap az építész felkérést) túl a kivitelezés menetének az ellenőrzése is. Ennek a szakmai előnye az lenne, hogy a beruházó csak abban az esetben fizetne a kivitelezőnek, ha az építész a kivitelezés minőségét szakmai szempontból teljesen megfelelőnek találta. A beruházó pedig azért lehet abban biztos, hogy az építész az ő pártján áll, és nem a kivitelezőén, mert egy építész érdekelt abban, hogy az általa tervezett ház ne csak a fotózás pillanatában legyen jó minőségű, hanem 2 vagy 5 év múlva is. Addig azonban, míg egy kivitelező közvetlen kapcsolatban van a beruházóval, világos, hogy a kivitelező a saját szájíze szerint fogja ezt csinálni, és esetleg olyan műszaki megoldásokra cseréli le a tendertervben szereplő megoldásokat, amelyek olcsóbbak. Lehet, hogy ez helyenként nem probléma, de lehet, hogy helyenként - pont a szakmai tudás hiányából fakadóan - vizesedést, penészesedést, stb. eredményezhet.

Pc: Az új fejlesztések esetén jellemző, hogy lebontásra kerülnek régi épületek. A Corvin negyed rehabilitációja során például egy teljes városrészt taroltak le. Minden esetben szükség van a múlt építészeti emlékeinek megsemmisítésére; nem lehetne a régit megőrizve felújítással, átalakítással újat teremteni?

P. T.: Az biztos, ha egy épületet műemléknek nyilvánítanak, vagy azt mondják, hogy olyan magas szintű építészeti értéket képvisel, amit feltétlenül meg kell óvni, akkor szinte majdnem mindegy, hogy ez mennyibe is kerül. Ezen épületek megőrzése fontos feladat. A Corvin negyednél azonban egy kicsit más volt a helyzet. Ha valaki megkérdez, mielőtt az egész projekt elindult, hogy lebontsuk-e a meglévő házakat, azt mondtam volna, hogy nem szabad, amit lehet, meg kell óvni. Mert volt egy összefüggő historizáló, eklektikus házak alkotta városszövet, amit én, mint építész annak ellenére, hogy nem vagyok a múltba révedező, értéknek tartok. Egyébként azok a kollégák, akik részt vettek a fejlesztésben szintén ilyen attitűddel közelítettek a dologhoz. Amikor azonban egyenként megvizsgálták ezeket az épületeket, és nemcsak az ablakok meg a gépészet állapotát, hanem a szerkezetét is, a szigetelést, a födémet, az derült ki, hogy mindene elavult. Ilyen esetben pedig tényleg csak akkor szabad megőrizni egy ilyen házat, és esetleg a normál építési költség duplájáért felújítani, ha arra nem a beruházó, nem is egy-egy építész, hanem egy város, vagy maga az állam mondja azt, hogy védendő, és esetleg hozzá is tesz valamennyi pénzt. Amúgy nagyon sajnálom, hogy lebontották ezeket az épületeket. Viszont, ha egy lakóépület menthetetlen, s nincs olyan gazdasági helyzet, hogy normálisan fel lehetne újítani, akkor valószínűleg nincs más lehetőség.

Pc: Napjainkban - főként az energetikai szempontok miatt - egyre inkább előtérbe kerül a panelépületek felújítása. Hogyan lehetne a panelépületekre is adaptálni egy rehabilitációs programot? Lehet-e építészetileg értékes egy panel?

P. T.: Nagyon is. A magyar panel-felújítási program egy nagyon szűk szegmensben dolgozik. Ez építészeti szempontból többnyire abban merül ki, hogy a homlokzatot hőszigetelik, majd lefestik. A nyugat-európai gyakorlatban ugyanakkor azt látjuk, hogy sokkal szélesebb a skála. Az egyszerű dryvitozástól a végső lebontásig nagyon sokféle építészeti megoldással lehet találkozni. A franciák például parasztházakat tettek a lapos tetőkre, ezáltal lettek érdekesek az épületek. A németeknél a teljes bontás mellett teraszházasítások, hozzáépítések, emeletráépítések, lakás összevonások voltak, és egy idő után a korábbi épület már inkább hasonlított egy elegáns lakóházra, mint egy panelra. Ezek az átalakítások gyakran kimagasló építészeti értéket hoztak létre, ezáltal a lakások négyzetméterára is felfelé kúszott. Világos, hogy ez nemcsak építészeti, hanem üzleti kérdés is. Ezzel párhuzamosan nagyon fontos, hogy ne csak a házzal foglalkozzunk, hanem annak környezetével is. Ha a környezet - az utcák, a fél privát kertek, a játszóterek - rendben van, akkor ez is olyan hozzáadott érték, ami a lakások értékét is növeli. Elég, ha a Pók utcai és a Havanna-lakótelep közötti különbségre gondolunk.

Pc: Vannak olyan folyamatok, amelyek indokolják, hogy megtörténjenek ezek a felújítások?

P. T.: Gazdasági konstrukció most csak a hőszigetelésre, ablakcserére van. Bár az államnak van panelprogramja, a felújítások jó részét mégis a lakóknak kell viselniük. Márpedig a panelházak lakói nem igazán tudják viselni ezeket a terheket. Éppen ezért néhány évvel ezelőtt készítettünk egy tervet egy csepeli panelházra, ami azt próbálta megcélozni, hogy hogyan lehet olyan fejlesztéseket létrehozni egy meglévő épületen, amelyek pénzt termelnek, s amiből a meglévő lakások felújíthatóak. Elfogadható konstrukció lehet például, ha egy panelépületre valami ráépül - a lapos tetőt kvázi telekárban eladják -, vagy a lépcsőházhoz hozzáépül egy új szárny, amely szintén eladható. Ebből is termelődhet annyi pénz, hogy a gépészeti, energetikai felújítások megtörténjenek. Arról nem is beszélve, hogy ettől az épület külső megjelenése is megváltozik, s csak egy ingatlanközvetítő vagy egy építész fogja tudni, hogy ez tulajdonképpen egy panelház volt. Sőt, egy ilyen beruházás jó hatást gyakorolhat a panelházban található lakások négyzetméterárára is.

A BME Lakóépülettervezési Tanszék vezetőjével készített interjúnk hamarosan folytatódik. A második részben többek között szó lesz lakóépületeink energetikai követelményeiről; a passzív-, illetve aktívház technológiáról; valamint az ócsai Szociális Családiház-építési Programról is.