Így él Olaszországban a legendás magyar írópáros: sokkal olcsóbb a bevásárlás, albérlet, mint itthon

Honnan jött az Olaszországba költözés ötlete?

Péterfy Gergely: Röviden: évtizedek óta tervezem, hogy elköltözöm valamelyik mediterrán országba, mostanra sikerült. Hosszabban: az utóbbi tíz évben fokozatosan és folyamatosan rosszabbodott Magyarországon a lét, az ország légköre egyre kellemetlenebb és fullasztóbb.

Péterfy-Novák Éva: Most vagyunk abban a korban, hogy még sok mindent látni szeretnénk, de már nem tudjuk, hogy mennyi időnk van erre. A változás mindig jót tesz testnek-léleknek egyaránt.

Miért pont Umbriára esett a választásuk?

PNÉ: Umbria pont az a távolság, amit autóval viszonylag kényelmesen meg lehet tenni. Ha az ember reggel elindul, estére Magyarországon van. Ezért nem választottuk például Szicíliát vagy Görögországot. De Umbria és Toszkána régi szerelmünk: az elmúlt években nagyon sokat utazgattunk errefelé és beleszerettünk a vidékbe.

PG: Umbria ikonikus vidék a magyar irodalomban, az önkeresés nagy mítosza kötődik ide Szerb Antal csodálatos regénye óta. Jékely Zoltán nagyapám Itáliai ösztöndíja idején, Szerb Antal barátjával csaknem egy időben nagy szenvedéllyel utazott errefelé, az italomániámat tőle öröltem. Ráadásul Todi épp az Ulpiusok városa, innen származik ez az etruszk eredetű família, akikről Szerb a regény főhőseinek nevét kölcsönözte, az etruszk, római, gót, longobárd örökség elevenen él – és a longobárdok Pannoniából vándoroltak át Umbriába és Észak-Itáliába.

Milyen előkészületek, családi egyeztetések, logisztika előz meg egy ilyen döntést?

PNÉ: Rengeteg lakáshirdetést megnéztünk, rengeteget böngésztük a térképeket, rengeteget olvastunk tájakról, városokról, értékeltük saját emlékeinket. Sokáig Toszkána volt az elsődleges célpont, szinte nem is nézegettünk mást, aztán egyszer csak teljesen véletlenül, amikor már csak toszkán kereséseket fogadtam a leveleim közé, beesett egy lakáshirdetés Todiból, egy olyan ingatlannal, amelybe azonnal beleszerettem…

PG: …és azt mondta, hogy „ezt akarom”. Én engedelmes férj módjára fogtam magam, autóba szálltam, lejöttem és kivettem a házat.

Hogy zajlik a „kétlaki” élet?

PNÉ: Most tanuljuk. Tavaly  és idén tavasszal elég sokszor jöttünk-mentünk oltások, hivatalos teendők, családi események miatt, hol repülővel, hol kocsival, a gyerekink is jöttek mindenféle kombinációkkal, ki busszal, ki repülővel, ki kocsival, úgyhogy mostanra kezd beállni a rendszerünk.

PG: Nekem ez az életmód nem újság, egész gyerekkorom úgy telt, hogy évente legalább kétszer hetekre-hónapokra leutaztunk apai nagyszüleimhez Erdélybe, az az út, bár kilométerszámban kevesebb, időben jóval hosszabb volt, nem voltak autópályák, az autók alig döcögtek nyolcvannal . A kétlakiság nagyon kellemes életforma, jó dolog több világban otthon lenni.

Milyen nem várt nehézségekkel és örömökkel, meglepetésekkel szembesültek?

PNÉ: Én nagyon sokáig nem értettem, mért kedvesek velem az emberek…

PG: …azzal jött, hogy „nézz már meg alaposan, van rajtam valami fura…?!”

PNÉ: …igen, mert ez tényleg annyira szokatlan volt, egyszerűen nem értettem, aztán leesett, hogy itt az emberek egyszerűen szeretnek kedvesek lenni egymással.

PG: nem várt akadály volt, hogy milyen súlyos nehézséget okoz bármilyen német értelemben vett füstölt árut beszerezni. Német áruházláncokban is csak olyan ímmel-ámmal füstölt sonkát lehet kapni, ez az egyetlen íz, ami hiányzik néha. A meglepetéseknek se szeri, se száma, minden napra jut valami természeti vagy gasztronómiai építészeti csoda.

Mint követőjük, látom, hogy a Facebookon továbbra is nagyon aktívak. El lehet így „menekülni” a hazai élet elől?

PG: A Facebook Magyarországon megkerülhetetlen – ez a máshol egyáltalán nem ennyire meghatározó. Az olvasókkal ezen a felületen tartottuk Magyarországon is a kapcsolatot – ahol sokszor hónapokig ki se mozdultunk a kisoroszi házunkból - és ez Olaszországban sem változott.

PNÉ: A hírekre ugyanúgy figyelünk és ugyanúgy követjük az eseményeket, ezek otthon is az interneten keresztül értek el hozzánk, ezen ezeregyszázvalahány kilométer nem változtat semmit. A káros hatások viszont nincsenek itt, a közérzetet, a hétköznapi találkozások rezgésszámát itt nem a gyűlöletpropaganda határozza meg.

Miben nehezebb és miben könnyebb az élet Olaszországban mint itthon?

PNÉ: a barátaink itt is meglátogatnak, akárcsak Kisorosziban. Az emberi légkörről már beszéltünk – egyértelműen barátságosabb az atmoszféra az utcán, a boltban, a vendéglőben, bárhol. Most látjuk, hogy Magyarország elég drága hely, itt egy átlagos bevásárlásnál megkíméltebb pénztárcával jön ki az ember a boltból.

PG: Az ingatlanbérleti árakról nem is beszélve, fele a magyarországinak. Bármerre lépsz, Olaszország, a mellett, hogy mennyire a jelenben és a jelennek él, egyszersmind múzeum is. A házunk alapja a római városfal, kilépek a kapun és egy nyolcadik századi templom áll velem szemben.

Milyennek látják a hazai könyves szakmát?

PG: A magyar könyvpiacnak megvannak a maga gondjai, a két nagy terjesztő határozza meg a piacot, akik egyszersmind kiadói konglomerátumok is. Nincs még itt az Amazon, amely jótékony hatást gyakorolhatna a piaci folyamatokra. Az Unió egyik legszegényebb országaként Magyarországon arcpirítóan alacsonyak az állami szektorban az értelmiségi fizetések   - pedagógusok, levéltári, könyvtári, múzeumi dolgozók, stb. bérezése nem teszi lehetővé, hogy rendszeres könyvvásárlók legyenek. A Márai program akadozik, a határon túli magyarok hozzáférése a magyar piachoz nehézkes és esetleges. Ugyanakkor sok remek kiadó működik rengeteg kiváló szakemberrel, ami viszont reménykedésre ad okot.

PNÉ: Azt gondolom, hogy a két kiadói csoport mellett nagyon sok kisebb, értékes és elengedhetetlenül fontos munkát végző kiadó működik az országban. Kevés olyan üzletág van ma, ahol azt lehet látni, hogy a munkatársak szívvel-lélekkel, a legjobb tudásuk szerint teszik a dolgukat. A könyvkiadásban én ezt látom.  

Mit gondolnak a mai magyar irodalomról? Melyek a kedvenc műveik, íróik?

PG: A magyar irodalom csodálatosan gazdag korszakát éli, rengeteg jó szerző van. Természetesen név szerint senkit sem fogok kiemelni – igyekszem minden jelentős kortársam életművével naprakész lenni.

PNÉ: Mivel a női írók sokáig alulreprezentáltak voltak, nekem fontos, hogy a kortárs írónőket olvassam, a kezdőknek pedig segítsek kiadóhoz eljutni. Ez diszkriminációnak hangzik, és talán az is. Nem tagadom, hogy elfogult vagyok a nőkkel, de miért is kellene tagadnom.

Hogy tudnak írni ott kint, mennyivel, könnyebb, vagy nehezebb ez a tevékenység Magyarországtól távol?

PG: Nekem mindig nehéz írni és százszor is elátkozom magam, hogy ezt a szakmát választottam. Az élet nagy része íróasztal mellett telik, de az tényleg nagyon nem mindegy, hogy ez az íróasztal hol áll. Most nagyon jó helyen, inspiráló, élménydús világban áll, pozitív emberi energiák között egy csodálatos hegy tetején az umber táj fölött, és ez azért sokat javít a helyzeten.

PNÉ: a papír itt is papír, a klaviatúra itt is klaviatúra. De tény, hogy nyugodtabb légkörben sokkal kreatívabb az ember.

Megnehezíti az  olvasókkal való kapcsolattartást a távollét?

PG: Szemernyit sem változtat rajta. Eddig is Könyvhéten, Margón, Könyvfesztiválon dedikáltunk és ezekre az eseményekre idén is hazamentünk és jövőre is haza fogunk, az olvasókkal pedig továbbra is a Facebook-oldalainkon tartjuk a kapcsolatot, ahogy eddig is. Online író-olvasó találkozóinkon, Insta- és Facebook-élőzéseink idején rendszeresen válaszolunk az olvasóink kérdéseire. Hetente több tucat olvasói levelet kapunk, amelyekre lelkiismeretesen válaszolunk és igyekszünk a kommentekre is reagálni, bár ezek olyan hatalmas számban érkeznek, hogy gyakran nem tudjuk tartani velük a lépést.

PNÉ: Sokat nem változtatott, lassan két éve alig vannak író-olvasó találkozók a pandémia miatt. Online ugyanúgy elérhetőek vagyunk, és ha vége a covid-időszaknak, én örömmel megyek haza, ha lesz meghívásom.

Mennyi időre tervezik a kinti életüket?

PNÉ: Nem tudjuk, nem tervezünk. Egyelőre csak azt tudom mondani, hogy ameddig jó itt, addig maradunk. Ahhoz már nem vagyunk elég fiatalok, hogy kibírjuk olyan helyen, ahol rossz nekünk.