Ilyen lenne a világ, ahol a magyar bankárok, IT-sok éheznek: ezek a melósok nyernének nagyot

Az amerikai Demi Skipper 2021 végén azzal került be a hírekbe, hogy egy ma már egészen szokatlan módszerrel tett szert saját ingatlanra – cserekereskedelemmel. A fiatal nő ahelyett, hogy pénzt gyűjtött volna a ház megvásárlásához, inkább cserélgetésbe fogott. A vállalkozás elején meglévő hajtűjét bizsu ékszerre, majd utóbbit koktélos poharakra cserélte. A dolog lényege talán már ebből is jól látszik – a meglévő tárgyakat egyre értékesebb tárgyakra cserélni.

Bár elsőre talán hihetetlennek tűnik, hogy egy hajtűtől el lehet jutni egy 80 ezer dolláros - mai árfolyamon úgy 31 millió forintos - tennessee-i ház küszöbéig, ám az amerikai nőnek ez mégis sikerült. Ráadásul meglehetősen gyorsan – a jól átgondolt csereberélgetés mindössze másfél évig tartott, mire meglett a saját ház.

Csak ma szokatlan, már ha egyáltalán

Bár a fenti módszer ma már szokatlannak hat, hiszen a legtöbben maximum az iskolában cserélgettünk kosárkártyákat, valójában a cserekereskedelem az emberiségi egyik legősibb gazdasági tevékenysége. A már fejlettebb társadalmi és kereskedelmi viszonyokat feltételező pénzforgalom megjelenése előtti időkben lényegében ez volt az elsődleges módja az áruk és szolgáltatások megszerzésének. Az emberi társadalmak fejlődése idővel lehetővé tette, hogy az egyes emberek bizonyos tevékenységekre specializálódjanak, így olyan termékeket állítsanak elő, melyeket mások nem. Ezzel együtt a technikai fejlődés azt is lehetővé tette, hogy már felesleget, többlettermékeket is megtermeljenek, így ezeket elkezdhették csereberélni egymással.

Itt egyébként nem csak az egyének közötti cserekereskedelemre kell gondolnunk, hanem a nagyobb közösségek közötti cserére is. Talán meglepő lehet, de ez a fajta „nemzetközi” kereskedelem már az őskorban kialakult – a Kárpát-medence területéről származó obszidiánt például a Balkánon és az Alpok vidékén is használták. Természetesen jóval későbbi példát is találunk ilyesmire – az ókor és a középkor folyamán a letelepedett, magas fejlettségi fokon álló kínaiak például mezőgazdasági és kézműves termékekért cserébe lovakat importáltak a tőlük Északra és Nyugatra élő, kevésbé fejlett, ugyanakkor a lótenyésztéshez kiválóan élő népektől.

Az ehhez hasonló, államok közötti cserekereskedelemre egyébként még ma is láthatunk példát – ez az úgynevezett barter, vagyis a pénz nélküli árucsere. Érdemes azonban megemlíteni, hogy ennek alkalmazása a mai világban sokszor kényszer szülte megoldásnak számít. Idén nyáron például a Pénzcentrum is beszámolt róla, hogy az orosz-ukrán háború miatti gazdasági szankciók újra a barterkereskedelem felé terelték Oroszországot és Kínát, a két ország ugyanis csak így tudja megkerülni a nemzetközi fizetési rendszereket. A hírek szerint a barteren belül az oroszok fémeket exportálnának Kínába az onnan származó gépekért cserébe.

A két ország egyébként már az 1990-es években is élt a barterkereskedelem adta lehetőségekkel, ám akkor még kevésbé a szankciók, mint inkább az orosz gazdaság gyengélkedése és a rubel súlyos leértékelődése állt a háttérben.

Persze nem Oroszország az egyetlen, amely a szankciók miatt ilyen eszközök bevetésére kényszerül – október elején hasonló okokból született barterkereskedelmi megállapodás Örményország és az ugyancsak amerikai szankciók által sújtott Irán között is, de a szankciók mellett a gazdasági összeomlástól szenvedő Venezuela is használja például ezt a kereskedési módot.

Miért vált ritkasággá a cserekereskedelem?

De térjünk vissza az államok közötti kereskedelemtől az egyének közötti kereskedelemre. A gazdasági tevékenységek fejlődésével egyre nyilvánvalóbbá vált a cserekereskedelem egy igen nagy hátránya, nevezetesen, hogy az csak akkor tud létrejönni, ha mindkét fél rendelkezik olyasmivel, amire a másiknak szüksége van. Magyarul, hiába akarok – maradva a fenti példánál – obszidiánt adni a péknek kenyérért cserébe, ha ő közben már belépett a vaskorba, és fogalma sincs mi az az obszidián.

Ennek a problémának a megoldására alakultak ki az elsődleges csereeszközök, melyek szerepét kultúránként és időben eltérőként más és más eszközök, termékek töltötték be – ilyenek voltak például a só, kagylók, tea, prémek és a különböző nemesfémek. Az idők során pedig ezekből alakult ki a mindenki által elfogadottá vált pénz.

Azonban hiba lenne azt gondolni, hogy a cserekereskedelem teljesen eltűnt, vagy hogy ne térhetne vissza egy kevésbé fényes jövőben. A világ fejletlen tájain, mint például Afrika és Ázsia egyes részein még ma is a mindennapok része, de a nagyobb gazdasági válságok hatására olyan országokban is képes újra teret nyerni, ahol egyébként korábban már meghaladták azt. Ilyen országok például a már említett Venezuela vagy Zimbabwe is, amelyek komoly inflációt szenvedtek el az utóbbi években. A nemzeti valuta iránti bizalom megszűnése pedig ismét a cserekereskedelem felé terelheti a lakosságot.

Mindez rávilágít arra, hogy a cserekereskedelem elvileg „bármikor” visszatérhet – egy hiperinfláció vagy gazdasági összeomlás esetén senki sem fogja elfogadni az értékét már megőrizni képtelen papírpénzt, így az emberek ismét a csere felé fordulhatnak, illetve bizonyos tárgyak, szolgáltatások ismét felvehetik az elsődleges csereeszköz szerepét. Hogy ez pontosan micsoda, azt nyilván több dolog befolyásolhatja, bár az biztos, hogy az élelmiszer mindig képes lesz értéket képviselni, különösen éhínségek idején.

Persze vannak speciális, módosító körülmények is – gondoljunk csak a börtönökre, ahol a rabok élelmet kapnak, ám egyéb élvezeti cikkekhez, például cigarettához már csak nehezebben képesek hozzáférni. Így értelemszerűen ilyen körülmények között például a cigaretta lehet az elsődleges csereeszköz.

Természetesen arra is akad példa, hogy a nemzeti valuta elértéktelenedésével nem tér vissza a cserekereskedelem, hanem csak annyi történik, hogy ahelyett egy másik ország valutáját fogadják el fizetőeszközként a lakosok. Ilyen történt például az 1990-es években Oroszországban, amikor a rubel mélyrepülése miatt aki csak tehette, amerikai dollárban tartotta a pénzét.

Azért annyira mégsem gyakori

Azt azért érdemes hangsúlyozni, hogy egy-egy nemzeti valuta totális elértéktelenedésére viszonylag ritkán kerül sor – az említett magyar, vagy a szintén széles körben ismert, első világháború utáni német hiperinflációhoz is kellett egy-egy világháború, illetve utóbbi esetben a háborút követő jóvátételi kötelezettségek ahhoz, hogy a magyar pengő és a német márka teljesen értéktelenné váljanak.

Érdemes azt is hangsúlyozni, hogy eleve csak azt nevezzük hiperinflációnak, amikor a havi árszínvonal több, mint 50%-kal emelkedik. Ehhez viszont még a mostani, 2021-2023-ban tapasztalt Nagy Infláció sem hasonlítható, hiszen annak csúcsán, 2022 végén – 2023 elején is „csak” 25% körüli volt az éves fogyasztóiár-index. Az előző hónaphoz viszonyított árindex azonban még ezekben az években, hónapokban is csak néhány százalék körül alakult – az élelmiszerek árindexe például 2022 októberében volt a legmagasabb, ám akkor is „mindössze” 4,3%-os áremelkedés történt az előző hónaphoz képest.

Ezzel szemben az első világháború utáni német hiperinfláció csúcsán 49 óránként, a második világháború utáni magyar hiperinfláció csúcsán pedig 15 óránként duplázódtak az árak. Ettől szerencsére nagyon messze voltunk.

De természetesen mindenre is van példa – olyan országot is találunk, ahol világháborúk nélkül is sikerült hiperinflációt generálni. Ilyen ország például az afrikai Zimbabwe, ahol az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején egy radikális földreform keretein belül elvették a fehér farmerek földjeit, majd azokat úgy osztották újra, hogy az új tulajdonosok sokszor nem rendelkeztek a földműveléshez szükséges végzettséggel vagy tapasztalattal, és/vagy megfelelő eszközeik sem voltak ahhoz. Mindez a mezőgazdasági termékek exportjától erősen függő gazdaság összeomlásához vezetett. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a regnáló kormány gyakran döntött politikai megfontolások alapján, figyelmen kívül hagyva a gazdasági realitásokat.

A gazdasági válság miatti bevételkiesést a kormány pénznyomtatással próbálta pótolni, ami tovább gyengítette a zimbabwei dollár értékét, ráadásul a földreformok és az emberi jogi problémák miatt hamarosan megérkeztek a külföldi szankciók is. A gazdasági káoszt jól érzékelteti, hogy a 2000-es évek második felében fokozatosan a külföldi valuták váltak az elsődleges fizetőeszközzé, illetve a kormány is a barterkereskedelem felé volt kénytelen fordulni.

Miután Putyin megnyomta a gombot

Láthattuk tehát, hogy a klasszikus cserekereskedelem még akkor sem feltétlen jön vissza, ha egy ország gazdasága a romokban hever - amíg ugyanis létezik olyan, közbizalomnak örvendő valuta, mint mondjuk az amerikai dollár vagy az euró, addig a tranzakciókat elsősorban ezekben bonyolítják, és nem történik meg a pénz teljes mellőzése.

Utóbbihoz inkább már arra lenne szükség, hogy tömegével semmisüljenek meg a világ fejlett gazdaságai. Ha például Vlagyimir Putyin orosz elnök egy nap valóban úgy döntene, hogy beváltja a fenyegetéseit, és kirobbantaná a világ romlását okozó harmadik világháborút, akkor már nagyobb eséllyel találnánk magunkat olyan körülmények között, amikor ténylegesen csak az olyan eszközök és termékek képviselnek értéket, mint mondjuk az élelmiszerek, vagy az azok előállításához, termesztéséhez, levadászáshoz szükséges szerszámok, fegyverek.

Egy ilyen világban egyébként éppen a mostani csúcsszakmák válnának a legértéktelenebbé - a pusztulás szélére sodródott világban alighanem sokkal jobban boldogulna egy olyan ember, aki képes földet művelni vagy vadászni-halászni, mint egy informatikus vagy egy bankár, akik valójában nem is tudnának mihez kezdeni, hiszen megszűnne alóluk a munkájukhoz szükséges infrastruktúra. A harmadik világháború után ugyanis várhatóan sem bankrendszer, sem internet nem maradna.