Itt a bizonyíték: a magányos ember kevésbé lehet sikeres

A Portfolio oldalán megjelent cikk szerzője a KRTK Közgazdaságtudományi Intézet munkatársa, Kóczy Á. László.

Nem mindegy, hogy a kapcsolataink milyen, és elsősorban mekkora baráti körrel rendelkeznek és megfordítva: ha kapcsolatot ápolunk valakivel, az hathat a barátainkra, a barátaink barátaira, a barátaink barátainak a barátaira, és így tovább. Általában ez a hatás pozitív: minél több kapcsolatunk van, annál jobb nekik. Például annál valószínűbb, hogy az egyik kontaktunk nélkülözni tud egy ütvefúrót, vagy kiadó lakást keres.

Például egy vállalkozás indítása előtt tudatosan keressük a kapcsolatot a potenciális partnerekkel, ha pedig munkát keresünk, érdemes a kinézett cég vagy iparág képviselőivel megismerkedni. Ez az építkezés legtöbbször egyéni, de két vállalat közeledésekor nem szükséges, hogy mindenki mindenkivel összebarátkozzon, párhuzamos kapcsolatok épülnek a menedzsment, a sales, vagy a műszaki kollégák között. Egy startup esetében ezek a kategóriák még hiányoznak, de míg az egyik alapító befektetőt keres, a másik fejlesztőket. Ez pedig már tudatos, összehangolt kapcsolatépítést jelent.

Meddig tart ez az építkezés?

Előfordulhat-e, hogy már nem éri meg további ismeretségeket kötni? A kapcsolatok természetétől függően más-más viselkedést és stabilnak tekinthető kapcsolati hálót találunk. Például egy olyan hálózatban, ahol egy barátságot fenntartani költséges, a haszon a közvetett barátoktól származó szívességekből származik, és valakinek eleve sok barátja van (nevezzük főnöknek), akkor mindenki az ő ismeretségét keresi és fokozatosan kialakulhat egy virágot vagy szélmalmot mintázó hálózat, ahol mindenki ismeri a főnököt és még egy embert.

Főnöknek lenni ugyanakkor csak úgy érdemes, ha a péntek esti söröket mindig valamelyik barát fizeti, azaz ha a rengeteg ismeretség nem jelent (anyagi) terhet, sőt, ha a barátok megfelelően kompenzálják a sok kapcsolattal járó terheket. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a felállás nem csak a főnök, de a többi - racionális - játékos számára is vonzó...

... amíg be nem üt a vírus

A COVID-járvány miatt sok mindent át kellett értékelni, kezdve a barátságokkal, ismeretségekkel. Egy kapcsolat fenntartása járhat költségekkel - legyen szó időről vagy pénzről - de a járvány alatt a személyes találkozók a halálos vírussal való fertőzés veszélyét hordozták magukban. Míg a szívességi modellben az emberek a főnök kegyeit keresték, a járvány alatt az aktív társasági életet élő ismerős kiemelten kockázatos kapcsolatnak számít, a legbiztonságosabb az lenne, illetve lett volna, ha mindenki magánzárkába vonul és megszakít minden kapcsolatot.

Nem így történt, hiszen az ember társas lény, nem szeret egyedül lenni. Szeretjük, ha emberek vesznek körül - még akkor is, ha nem ez az első gondolatunk a négyeshatoson a reggeli csúcsforgalomban.

Ez a gondolkodás gyökeresen megváltozott a járvány hatására. Ilyenkor az ember mérlegel és csap egy alapos konmaris takarítást, megőrzi a minőségi kontaktusokat és kidobál mindent, ami nem okoz örömöt. A járvány jelenlegi szakaszában bármely ismerős, ismerős ismerőse, stb nagyjából hasonló valószínűséggel fertőződik meg és a hosszú lappangási időszak alatt átadhatja a vírust a kapcsolatainak. Amikor az átlag polgár egy kontaktus fenntartása mellett dönt, akkor ezzel nem csak a saját fertőződésének esélyét növeli, de az egész baráti körének (az ő ismerőseiknek és így tovább). Így a kör közepén álló játékos már nem főnök lesz, hanem éppen ellenkezőleg: igyekeznek elkerülni. Ez a szívességi játékkal pontosan ellentétes felállást eredményez.

A barátokra való természetes igény és a fertőzésveszély mérlegelése kiadja a kontaktok optimális számát -, melyet Miklósi Ádám és szerzőtársai egy teljesen más megközelítésben minőségikontaktus-kvótának neveznek, - és a racionális ember célja innentől kezdve az optimumhoz közeli számú baráttal való kapcsolattartás. Tanulmányomban azt vizsgálta, hogy hogyan lehetne kapcsolati igény és a fertőzési kockázat optimális kompromisszumát a társadalom tagjaira egyszerre biztosítani.

A teljes tiltás nem működhet, mert bár teljes védettséget ad a szükségtelen fertőzés ellen, nem felel meg az egyén optimumának. Aki racionális mérlegelés után több baráttal szeretne kapcsolatot tartani az talál erre módot. Sajnos ezek az apró szabályszegések jó eséllyel lerombolják a vírus elleni korlátozások pozitív hatásait: egy társadalom kapcsolati hálója jellemzően egyetlen óriáskomponenst tartalmaz, magyarul mindenki mindenkinek közvetett ismerőse.

A megoldást ezzel szemben a kapcsolati buborékok (social bubble) vagy gubók (quarantine pod) kialakítása jelenti: a gubón belül szabad a vásár, mindenki mindenkivel szabadon érintkezhet, azonban kifelé teljes a tilalom. Ha a kapcsolati buborék elég nagy, azaz méretében meghaladja a tagok által optimálisnak tartott kontaktszámot, akkor senki sem keres "kint" további kapcsolatokat, sőt, az ilyen megkereséseket elutasítja. Így hiába marad pár szélsőségesen szociális "főnök" típusú ember a buborékokon kívül, elvileg nem jelentenek veszélyt a bent levőkre.

Noha a modell ember és ember között nem tesz különbséget, a gyakorlatban nem teljesen mindegy, hogy melyik másik 8 egyénnel kell a karantént átvészelni. Természetes, hogy az ilyen buborékok családok, háztartások, baráti körök köré szerveződjenek, de a legtöbb háztartás önmagában túl kicsi ahhoz, hogy a tagok számára elegendő társaságot biztosítson. Mivel a buborékkal a normális, vírusmentes életünkhöz hasonló világot próbálunk teremteni, kifejezetten előny, ha a társaság sokszínű, de egymással jó viszonyt ápoló egyénekből áll.

A lényeg, hogy a buborék legyen kicsi és kizárólagos!

A buborék, mint a járvány elleni védekezés hatékony eszköze elsőként Új Zélandon, éppen a fenti felkiáltással, került bevezetésre. Pontosan abban az országban, amely mindössze 22 halálesettel, a fejlett országok közül az egyik legalacsonyabb népességarányos halálozási rátával kiemelkedően sikeresen küzd a járvány ellen.