Te sem tudnád, mit tegyél? Így segíthesz, ha valaki pánikrohamot kap a közeledben

A pánikbetegség egyre több embert érint világszerte, életkorra és nemre való tekintet nélkül bárkinél megjelenhet. Leggyakoribb fiatal felnőttek és nők körében. A betegség kialakulásának pontos okait még nem tudják, nincs rá ismert gyógymód, megfelelő kezeléssel azonban tünetmentes lehet. A pánikroham bármikor jelentkezhet, sokféle dolog kiválthatja, így a legtöbbször váratlanul jelentkezik a betegeknél.

A pánikroham leggykoribb tünetei a (halál)félelem, mellkasi fájdalmak, légzési nehézségek. A rohamot azért nehéz külső szemmel felismerni, mert a kísérőtünetek is nagyon sokfélék lehetnek, és másfajta rosszullétekhez teszik hasonlatossá a pánikrohamot. Jelentkezhet még tünetként halálfélelemmel együtt rettegés, menekülési vágy, kétségbeesett segítségkérés, felgyorsult vagy felerősödött szívverés vagy szívdobogás, magas vérnyomás és pulzus, ájulásérzet és szédülés, émelygés és hányinger, nehézlégzés és egyéb légzési gondok, fájdalom vagy más kellemetlen érzés a mellkasban, izzadás, zsibbadás, reszketés, arcpír vagy bőrpír mellkastájon, stb.

A pánikroham során átélt félelem mögött nem áll valós fenyegetés, így a szorongásos betegségekhez hasonló tüneteket válthat ki. A pánikbetegekre gyakran tör rá olyan helyen a roham, ahol sok ember jár: például zsúfolt tömegközlekedési eszközön, szórakozóhelyen, utcán, plázában. Az is előfordul, hogy a beteg nincs egyedül, amikor a pánikroham rátör. Hogyha pánikroham tanúi vagyunk, érdemes a Healthline egyszerű tanácsait követni, ha segíteni szeretnénk akár ismeretlenül, akár ismerősként a betegnek.

1. Maradj nyugodt

Logikus, hogy valakit, aki éppet szorong, fél, akkor tudunk megnyugtatni, ha magunk is nyugodtak maradunk. Nem is olyan egyszerű feladat nyugodtnak maradni, amikor valaki ilyen állapotba kerül, főként ha egy szerettünkről van szó. A szakemberek szerint azonban akkor tudunk a legjobban segíteni, ha higgatak maradunk, és megnyugtatóan viselkedünk a pánikrohamot átélő beteggel.

A pánikrohamok általában nem tartanak sokáig (általában 5-10 percig), viszont aki a rohamot átéli, máshogy érzékeli az időt. Próbáljunk addig nyugodt hangon beszélni a beteghez, megnyugtató dolgokat mondani neki - hacsak nem kéri kifejezetten, hogy maradjunk csendben. Mit mondhatunk? Mondjuk el, hogy a roham nem tart már sokáig, biztosítsuk róla, hogy nem fogjuk magára hagyni, és hogy biztonságban van.

Semmiképp ne kezdjük olyan kérdésekkel bombázni, amitől csak zaklatottabb lesz. Ne ismételgessünk folyamatosan azt sem, hogy "ne aggódj", "semmi baj", "minden rendben lesz". Lehet, hogy valakinek segít, viszont van, akit csak tovább stresszel, ahogy a nem pánikbeteg emberek esetében is így van: különbözőféleképpen hathatnak ránk ezek a mantrák. Hogyha nehezen veszi a levegőt, akkor mondhatjuk neki, hogy lélegezzen, figyeljen a légzésre.

2. Kérdezzük meg, mire van szüksége

A legtöbb pánikbetegnek más-más megküzdési módszere van a rohamok túlélésére. Akár ismerősünk, akár ismeretlen személy kap pánikrohamot a közelünkben, kérdezzük meg, mire van szüksége, hogy segíthetünk. Ha a roham súlyosbodik, a betegnek nehezére eshet a kommunikáció, ezért ha tehetjük még időben kérdezzünk rá, mit tehetünk érte. Ezért is ne lepődjünk meg, ha a válasz rövid lesz, elutasítónak hat. Ha már nem tudja elmondani, ne türelmetlenkedjünk. 

A pánikroham alatt az ember gyakran képtelen logikusan felmérni a helyzetet, és akár pánikszerűen menekülni kezdhet a roham helyszínéről. Ha elutasító választ kapunk a segítség felkínálására, azt ne vegyük sértésnek. Hogyha azt kéri a beteg, hogy hagyjuk békén, akkor távolodjunk el tőle, de biztosítsuk róla, hogy ha szüksége van ránk, ott leszünk a közelben. Ne menjünk látó- és hallótávolságon kívülre.

Megkérdezhetjük azt is, hogy szeretne-e leülni valahol, elhagyni azt a helyet, ahol épp van, és segíthetünk-e ebben. Hogyha nem ismerjük a pánikbeteget, és úgy tűnik, tud beszélgetni, akkor megkérdezhetjük tőle a nevét, honnan jött, merre lakik. Ha ismerősről van szó, akkor pedig beszéljünk semleges témáról, ha úgy látjuk, ez megnyugtatja.

3. Ne rontsunk a helyzeten

Habár a pánikbetegek többsége tisztában van vele, hogy éppen pánikrohamot él át, és nincs valós veszélyben, a tünetek között számára is lehetnek újak. A már ismert vagy új tünetek is megijeszthetik az embert, azt hiheti, hogy a rosszullét mögött más ok áll, és hogy súlyos beteg. Esetleg van olyan tünet, amit már ismer, és előre retteg attól, hogy jelentkezik: az elakadó légzéstől, a zsibbadástól, a nyilvános helyen való eszméletvesztéstől, stb. előre szoronghat a beteg, mielőtt még jelentkezne.

Gyakran társul a rohamhoz egyfajta megalázottság, szégyenérzet is. Jó, ha ezekkel tisztában vagyunk, ha segítséget nyújtunk, és ne tegyünk vagy mondjunk olyat, amivel csak ráerősítünk a rossz érzésekre. Például, hogy "itt akarsz leülni a koszos földre a nyílt utcán?", vagy "szedd össze magad, mindenki minket néz" és hasonlók. A pánikrohamot, főként ha szórakozóhelyen, vagy annak közelében történik, összetéveszthetik a részegséggel, megjegyzéseket tehetnek. A környezet elutasító, megszégyenítő viselkedése is csak ronthat a helyzeten. Ezt ha tehetjük, hárítsuk el.

4. Vessünk be néhány stresszoldási technikát

Ajánljunk fel a rohamot átélő betegnek stresszoldási technikákat, de egyiket se erőltessük. Van, amikor a szavakon és a megnyugtató jelenléten túl segíthet még a roham alatt az érintés. Oldhatja a stresszt, ha megfogjuk a beteg kezét, megöleljük, ezt sem szabad azonban erőltetni, főleg idegennek szemben nem. Viszont van, hogy a beteg kifejezetten kéri, hogy megfoghassa a kezét a segítőjének.

A nem megerőltető mozgás szintén segíthet, ellentétben a gubbasztással. Sokszor azonban nem esik jól megmozdulni a betegnek, aki egyhelyben szokta kivárni, amíg végetér a roham.

Segíthet, ha olyan tárgyat adunk a kezébe, aminek megnyugtatja az érintése, vagy olyan helyekről beszélünk neki, amelyek ismerősek, jó érzéssel töltik el. Egyes betegeknek az is segít, ha ők maguk ismételgetnek egy megnyugtató mondatot, minthogy "most szörnyen érzem magam, de nemsokára jól leszek".

5. Mikor kérjünk segítséget?

Nehéz megmondani laikusként, mikor kell professzionális segítséget hívni egy pánikrohamhoz. Gyakran, mire kiérne a mentő, már elmúlik a roham, vagy éppen csak még stresszesebbé teszi a pánikbeteget, ha mentőt hívnak hozzá. Azonban ha a következőket tapasztaljuk a betegnél, akkor érdemes hívni a 112-t:

• szorító mellkasi érzés, amely kiterjed a vállra és a karokra,
• a tünetek 20 perc után sem csillapodnak, hanem rosszabbodnak,
• a légszomj továbbra fennáll, javulást nem mutat,
• 1-2 percnél is tovább érez mellkasi nyomást.

Legyünk megértőek

Miután elmúlt a roham, a beteg megnyugodott, viszont kimerült lehet. A pánikroham igénybeveszi a testet is, és mentálisan is megterhelő. Bár úgy tűnhet, hogy az ismerősünk pánikrohama elmúlt és már teljesen jól van, ne lepődjünk meg vagy nehezteljünk, ha lemondja a további programokat. Ha nem is voltunk tanúi a pánikrohamnak, de valaki erre hivatkozva bújik ki egy program alól, akkor is legyünk empatikusak, ne kifogásként kezeljük vagy kezdjünk el alkudozni.

Sok pánikbeteg, akárcsak más pszichés zavarokban szenvedők, szorongásos betegségekkel vagy migrénnel együttélők, nem szívesen beszél a betegségéről. Mivel egy kívülállónak nehéz megértenie, miket él át, vagy sokszor találkozik kételkedéssel, elutasítással, nem szoktak nyíltan beszélni a beteségről. Ha van pánikbeteg családtagunk, kollégánk, ismerősünk, bátorítsuk rá, hogy beszéljen nekünk a betegségéről. Hogyha jobban megismerjük, nála hogyan jelentkezik egy-egy roham, mi segít neki, akkor előbb észrevehetjük, illetve jobban kezelhetjük azt.

Természetesen, ha valaki nem akar erről beszélni, akkor ne erőltessük a témát, hiszen az egészsége mindenkinek a magánügye. A nyitottság viszont akkor is fontos, ha egyszer már elutasítást kaptunk - ez szintén nemcsak a pánikbetegek esetében igaz.

Hogyha valaki bizalmába fogad, és beszél a pánikbetegségéről, még könnyen elriaszthatjuk, megbánthatjuk. Ne kezdjük el például a rohamok tüneteit saját tapasztalatainkhoz hasonlítgatni, hacsak nem vagyunk magunk is pánikbetegek. Hogyha mindennapi stresszhez, szorongáshoz hasonlítgatjuk a rohamot, akkor lekicsinyítjük azt, amit az ismerősünk átél, ez pedig rosszul eshet. (Mint amikor a migrént az átlagos fejfájáshoz hasonlítják.) Azt sem érdemes mondani, hogy "mostanában divat lett" a pánikbetegség, vagy elkezdeni megalapozatlanul tanácsokat osztogatni.

Mint a legtöbb betegségnél, az is rosszul eshet a betegnek, ha valaki dramatizálja a helyzetet. Ha ismerősünk arról számol be, hogy a tömeg, zsúfoltság váltja ki a rohamot nála, kerüljük az olyan megjegyzéseket, hogy "úristen, akkor nem járhatsz koncertekre, focimeccsre?", "de egy teltházas moziban azért nem leszel rosszul?", stb. Egy gluténérzékeny ember hasonlóképpen nem díjazza, az "akkor te nem ehetsz ezt és ezt és ezt és ezt sem"-típusú rácsodálkozásokat. Általánosságban kerülni érdemes a lekicsinylő megszólalásokat.

Az is rendben van, ha valaki nem tud mit mondani. Ezt szintén meg is lehet osztani a pánikbeteggel, hiszen a legtöbben nem tudják, hogy kezeljék az ilyen betegséggel élőket. Erről is lehet beszélgetni, ez nem fog támadónak tűnni, a kényszeredett tanácsok, átgondolatlan kérdések, lekezelőnek ható megjegyzések viszont igen.

EZ IS ÉRDEKELHET

700 ezer magyar él ilyen tünetekkel: sem az idősek, sem a fiatalok nincsenek biztonságban

A koronavírus világjárvány rávilágított, hogy szükség van az egészségügyi rendszerek ellenállóképességének megerősítésére, és nagyobb hangsúlyt kell fektetni az egyéni egészség védelmére is.