Egy iPhone áráért is be lehet szállni a csúcsgazdagok szuperbefektetésébe: ha bejön, óriásit szakíthatsz

Pénzcentrum: Milyen tényezők határozzák meg a kortárs műalkotások értékét és árát a művészeti aukciókon?

Kelen Anna: Fontos tisztázni, hogy az árakat illetően általánosságban elég nagy különbség van kortárs és klasszikus művek között. Mi alapvetően a klasszikusokkal foglalkozunk, itt nyilván már híres, nagy nevű alkotók munkáiról beszélünk, amiknek már csak történeti sajátosságok miatt is megvan a maguk értéke. Viszont egy kortárs műalkotás értékmeghatározásánál figyelembe kell venni olyan szempontokat, hogy mennyire beágyazott, mennyire elismert a művész. Milyen kiállításokon szerepelt itthon és külföldön. Milyen közgyűjteményekben szerepelhetett, milyen galéria képviseli, és ez a galéria milyen nemzetközi vásárokra viszi. Igazából többnyire az egy hossza kanonizációs folyamat, mire egy művész eljut arra a pontra, hogy igazán magas árat tudjon kérni a képeiért. 

Bársony Balázs: Az sem mindegy ugyanakkor, hogy ki karolja fel, ki foglalkozik vele, az a galerista mióta hisz benne, mióta foglalkozik vele. De leginkább talán az a legmeghatározóbb, hogy külföldön valaki milyen megmérettetéseken vesz részt, és ott mennyire arat sikereket. Az sem mindegy ugyanakkor, hogy hány éves a művész, mióta alkot, milyen korszakai voltak, és hogy egyáltalán mennyire integrálódott a nemzetközi trendekbe.

Sok kritika éri a művészeti piacot az egyes műalkotások beárazását illetően, sokak szerint a piacot első sorban haszonszerzés jellemzi, gazdag gyűjtők, befektetők, spekulánsok mozgatják a szálakat, ez pedig kedvez a piaci manipulációnak és etikátlan gyakorlatnak – mi erről a véleményetek?

K.A.: A spekuláció szerintem egy elég pejoratív, rossz ízű szó, ami a Kádár-korszakból maradt ránk. Szerintem bizonyos értelemben ma már mindenki „spekulál”, bármit veszel, végiggondolod, miért értékes neked, mik a céljaid vele, miért éri meg neked a kiadást. Természetesen egy befektetésre is alkalmas műtárgynál ez még inkább igaz. De ha már ez a megközelítés, én inkább azt mondanám, hogy a gyűjtők természetesen érzékenyek a piacra, az árak változására, és egy megfontolt döntést szeretnének hozni, ami hosszú távra szól. Nem a kereskedők mozgatják az árakat, hanem a piac meghatározza saját magát.

B.B.: Ha megnézzük például az aukciók világot, szerintem az némileg rendet tesz ebben a kérdésben. Az egy nagyon tiszta dolog, van egy műtárgy, aminek van egy becsült értéke, persze ez valamennyire szubjektív, de azért más műtárgyakhoz való viszonyítási alapból indul ki. Az aukción pedig eldől, hogy magának a műtárgynak az értéke, az alapár környékén van, vagy éppen annak akár a 3-5-szöröse. Ez pedig már csak a vevőkön múlik, hogyan árazódik be valami. 

A közvélemény azért pár éve ámult azon, hogy a Banksy ledarált képe majd 8 milliárd (!) forintért kelt el. Értem, hogy ez is egy aukción történt, de mégis akkor hogy van ez?

B.B.: Azért ez rendkívül ritka, és mindig a jéghegy csúcsa, csak ezekből az eladásokból nem lehet az egész üzletágra vonatkozó következtetéseket levonni. Ezt az árverést egyébként a Sotheby’s bonyolította, ami a világ egyik legnagyobb aukciós háza, ott egyszer beleférhet az ilyen, hogy valamit tényleg a hájpok hájpjaként megcsinálnak egy ilyen darálós történettel együtt. De azért a műkincskereskedelemben tényleg nem ez a jellemző, csak ezek szólnak a legnagyobbat. 

Mennyire igaz manapság az a közvélekedés, hogy a művészetek világát a felső tízezer kisajátította magának: tényleg csak nagyon sok pénzzel lehet minőségi művészetet vásárolni.

K.A.: Mi számít nagyon sok pénznek? Egy iPhone áráért már egy jó minőségű grafikát lehet vásárolni a legnagyobb művészeinktől.

B.B.: Szerintem annyiért már akár olajképet is, sőt éppen most nyílik egy kiállításunk, ahol friss művészek lesznek bemutatva, ezek az árak nem csillagászati magasságokban vannak. Persze vannak olyan művészek, akiket nem engedhet meg magának bárki, de ezek a gyűjtés csúcsát jelentik. És igazából az hiszem, hogy ez minden széles körben gyűjthető dologgal így van. Van egy belépő szint, aztán ahogy az ember halad előre az életében, egyre többet fordíthat a szenvedélyére. 

K.A.: Akinek van tőkéje, az próbálja diverzifikálni a portfólióját, ennek pedig a műtárgy évszázadok óta fontos eleme. De azt, hogy ezt csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak, nem igaz.

Sokan rosszmájúan a műalkotásokat csak a gazadagok dekorációjaként említik, mármint hogy számukra ez nem biztos, hogy több ennél.

B.B.: Biztos vagyok benne, hogy ezek a műalkotások nem csak dekorációs elemként vannak jelen az emberek életében.

K.A.: Ez nem csak dekoráció, hiszen ezek a műalkotások a kultúránknak is fontos darabjai. Azt gondolom, hogy a műgyűjtők igenis nagyon fontos értékőrző tevékenységet végeznek azzal, hogy megveszik a művészek képeit. Sőt, ha az elmúlt 100 évet nézzük, ők mindig sokkal gyorsabban reagáltak például, mint a múzeumok. Ha nem lett volna egy érzékeny szemű műgyűjtő -Gerlóczy Gedeon-, aki megmentette például Csontváry életművét, akkor ma nem is beszélhetnénk róla. Szerintem ezt ilyen aspektusból érdemes nézni.

Ha magát a műtárgypiacot nézzük, megkülönböztethetünk első és másodlagos piacot. Utóbbi az, amiből ugye a művész már nem lát pénzt, pedig az igazán nagy összegek itt pörögnek. Megvilágítanátok ezt a kettőséget?

B.B.: Az elsődleges piac alatt azokat a galeristákat értjük, akiknek van egy leszerződött művészkörük. A galériákkal ezekkel a művészekkel foglalkoznak, nekik kiállításokat szerveznek, külföldre viszik őket. Mindemellett komoly kötelezettségük is van, hiszen a egy művész sem szeretne éhen halni. Fel kell építeni egy gyűjtői kört a művésznek, aztán ezt a bázist növelni. Ehhez képet az aukciók világa, a másodlagos piac már arról szól, hogy aki korábban vásárolt valamit, azt szeretné eladni. Hangsúlyozom e mögött nem mindig tiszta anyagi haszonszerzés áll, a legtöbb esetben mi azt látjuk, hogy valaki például kinövi, amit addig gyűjtött. Mindenki változik, mást vesz valaki 30, 40, 50 évesen, de más élethelyzetbe is kerülhet az illető. Igazából a másodlagos piacon méretődnek meg igazán a dolgok, hiszen az eladások alapján látjuk, hogy kire van egyre inkább kereslet. De az elsődleges piac nagyon fontos ahhoz, hogy legyen másodlagos.

Mennyire nehéz egy művésznek bekerülnie ebbe a körforgásba?

K.A.: Ez egy kemény üzletág, és nem biztos, hogy a művész a művészetén kívül fel van vértezve egyéb tudással, ezért mindenképp érdemes galériát keresni, mert a galéria tud professzionálisan érdeket képviselni. A galeristáknak az is a feladatuk, hogy a lehető leginkább fel tudja építeni a művészt a vásárokkal, kiállításokkal, és hogy megismertesse őket a gyűjtőkkel.

Mennyire telített a galériás piac Magyarországon? 

B.B.: Az biztos, hogy nem könnyű bekerülni, de vannak akik 20-30 éve ezt csinálják. Vannak olyan galériák, akik azért lettek nagyok, mert konstans ívet írtak le az elmúlt évtizedekben. Mások meg inkább a legfiatalabb kortársakkal kezdtek el jobban foglalkozni, és hamar sikereket alattak. Nehéz beszélni a piac telítettségéről, kétség kívül vannak nagyobb szereplők, de azért az látszik, aki akarja, megtalálja a számításait. 

Hová tudnátok elhelyezni a magyar galériás ökoszisztémát az európai erőtérben?

K.A.: Nagyon pezsgő műkereskedelem van Magyarországon közép-európai mércével nézve. Elég nagy az éves forgalom is. Egyre jelentősebb a nemzetközi gyűjtők megjelenése is a magyar piacon, de nyilván az ország méretéből fakadóan ez nem tud versenyezni például Lengyelországgal. Ott már azért nagyon nagy aukciósházak működnek.

Beszélgessünk akkor a magyar gyűjtőkről, általánosságban mit lehet elmondani róluk, mennyire maradnak meg ők szürke eminenciásoknak?

B.B.: Az biztos, hogy általánosítani nem lehet, nagyon sokféle gyűjtő van. Vannak, akik inkább rövid, mások hosszú távon gondolkodnak, befektetői szemmel is nézik a műtárgyakat. Sokszor igazából nekünk is nehéz a gyűjtők fejével gondolkozni, néha mi sem értjük, hogy mi mért történik. Van, amikor az általunk nagyra értékelt művek nem futnak akkorát, amik meg szerintünk kevésbé kvalitásosak, azok meg nagyon. Az viszont biztos, hogy a gyűjtők is nemzetköziesednek, nagyon nyitott szemmel nézik a vásárokat, múzeumokat, és hogy melyik külföldi múzeum, galéria foglalkozik például magyar művészekkel. Elég aktív élet lett az elmúlt 10-20 évben. A világ is nagyon nyitott a közép-európai régióra, a magyarok pedig aktívak lettek. Ez igaz a kereskedőkre is, akik rájöttek, meg kell mutatni magunkat külföldön, és velük együtt mentek a gyűjtők is.

K.A.: Ha a statisztikák nézzük, kijelenthető hogy nagyobb arányban vannak a gyűjtők között férfiak, akik jellemzően 30-40 év felettiek. De például a Budapest központúság már egyáltalán nem jellemző, kisebb településekről is bőven érkeznek érdeklődök. Ezzel együtt pedig tapasztaljuk azt is, hogy a fiatalabb, 30 év körüli gyűjtők is egyre nagyobb számban jelennek meg. 

Milyen változásokon ment keresztül ez a kör az utóbbi években?

B.B.: Nagyon sokat számított, hogy a Covid alatt itthon mi vezettük be elsőként, hogy élőben streamingeltünk egy árverést, és saját online rendszert is fejlesztettünk. Itt már egyértelműen megfigyelhető volt, hogy a 30-40-es korosztály is képviseltette magát.

Ők mást keresnek, mint az idősebbek?

B.B.: Igen, az 50 év felettiek a nagy klasszikusokat keresik, ők általában klasszikus gyűjtők. A fiatalok mint mindenben, ebben is vagányabbak, nagyon szívesen fordulnak a kortárs felé, és nem baj, ha kicsit nagyobb bennük a rizikó, fogékonyabbak arra.

Mennyire nehéz egy idősebb gyűjtőnek eladni egy kortárs alkotást?

B.B.: Néha meglepődünk, de egyre gyakrabban előfordul, hogy klasszikusokat gyűjtő ügyfelünk egyszer csak egy tőle teljesen szokatlan művet vásárol. Volt aki azt mondta, az új nyaralójába már nem illik a Koszta József, oda már más kellett neki. Egyszóval formálódnak a gyűjtők is. 

K.A.: A fiatal gyűjtők számára kifejezetten izgalmas, hogy ők fedezzék fel, ki lesz a jövőben elismert, ők nem a kitaposott útvonalat akarják követni, hanem keresik a kockázatot, amit az idősebben nagyobb számban inkább megpróbálnak elkerülni. De semmi sem törvényszerű. 

Mennyire számolnak itt a vásárlók brutális árrobbanással?

B.B.: A műgyűjtés azért elsődlegesen egy örömforrás, megszerezni a művet egy szenvedély. Az az egészséges folyamat, ha az ember azért vesz valamit, hogy azt szeresse, és hogy legyen valami a fejében, hogy az az alkotás neki miért is tetszik.

K.A.: A műtárgygyűjtés soha nem tud csak befektetés lenni.

Ha már gyűjtők, az utóbbi néhány évben az MNB sok-sok milliárdért rendesen bevásárolt hazai festményekből. Mi erről a véleményetek, és milyen hatással volt ez a hazai gyűjtői piacra?

K.A.: Nagyon jó képeket vásárolt az MNB, kiváló szakértők és tanácsadók segítették ezt a munkát. Ezt mi abszolút elismerjük.

B.B.: Az biztos, hogy ez az egész nagy hatással volt a piacra, főleg azért, mert a Covid ideje alatt a művészek még jobban izolálódtak, nem lehetett külföldi vásárokra utazni, nehéz időszak volt. A gyűjtők pedig figyelik, ki mit vesz. Összességében a felvásárlások hatalmas segítséggel voltak a kortárs művészeinknek.

Volt azért olyan kritika, hogy csak absztrakt képeket vásároltak, mást nem igazán.

K.A.: Vettek klasszikusokat műveket is, szerintem a hangsúly inkább a kvalitáson volt. 

B.B.: 66 művész van az MNB gyűjteményében, szép, koherens gyűjtés. Kicsit legalább a gyűjtők is elkezdtek hinni abban, hogy érdemes kortárs művészetet vásárolni. 

Lehet azért mégis azt mondani, hogy az absztrakt a trend?

K.A.: Sokféle stílusirányzat és trend létezik ma, sokkal gazdagabb a kínálat, mint korábban valaha, szerintem ezt nem lehet csak egy stílusra szűkíteni.

Azért is kérdezem, mert az elmúlt években több elismert kortárs festővel is beszélgettem, volt köztük, aki olyan kritikát fogalmazott meg, miszerint a hazai galériák elég egyoldalúan mutatják be az alkotókat, műveket a gyűjtőknek, és az éppen aktuális széljárásnak megfelelően tolják őket bizonyos irányokba. Mit gondoltok erről?

B.B.: Azért az is elég fontos, hogy az adott illetőt voltaképpen ki fedezi fel. A kereskedés azért nem csak abból áll, hogy a műkereskedő 10-kor kinyit egy boltot, este 6-kor pedig becsukja. A műtárgybizniszben a galériákra rengeteg feladat és költség hárul. A nap végén pedig azért az üzletért is csinálják az egészet. Ez az egész tulajdonképpen ott indul, hogy minden galerista maga is gyűjtő. Előbb volt a szeretete a művészet és a műtárgyak, majd a szakma iránt, és utána válik galeristává, miután megismer sok művészt, olyan sokat, akiktől annyi művet ő maga már nem tud megvenni, mint valójában szeretne. Abba ugyanakkor, hogy ebben van egy bizniszszemlélet, nem lehet belekötni, ez a velejárója. 

K.A.: Azt is érdemes hozzátenni, hogy a galeristának mindig van egy személyes kapcsolata a művészekkel, nekik ez nagyon fontos, hogy együtt tudjanak dolgozni. Egy galéria tehát nem tud együtt dolgozni olyan művésszel, akivel személyesen nem jönnek ki jól. Akiben ő maga nem hisz. Ez persze biztosan nagyon szubjektív dolog egyfelelő, másfelől sokszor tényleg ezen múlik, hogy melyik galéria, kikkel dolgozik együtt.

Azt is hallottam, hogy a hazai galériák a klasszikus pályán mozgó, képzőt elvégző festőkkel inkább foglalkoznak, mint akinek nincs ilyen irányú végzettsége, ez igaz? Másoknak milyen lehetőségük van?

B.B.: Ez is olyan dolog, hogy ott van például a Bozó Szabolcs, aki teljesen autodidakta, egy festőművész barátjaként érkezett Londonba, gondolta ő is kipróbálja a festészetet, aztán pár év után már több száz fős várólista van a műveire. Azt gondolom, ez minden ilyen kritikát felülír, de valóban nem ez a nagy átlag. Való igaz, ha egy hazai művészt nézünk, aki kijön a képzőről, van egy saját világa, amit művészetbe is tud foglalni, nagy eséllyel ők lesznek az elismertebbek. Egy autodidakta művésznek ez sokkal nehezebb. 

K.A.: Azt se felejtsük el, hogy például egy képzőn nem csak maga a diploma számít, hanem kortársak ismerete, a megtanult magas szintű technikák, anyagismeret, ismertség, és igazából maga a rang, amit az elvégzése okoz. Sőt, már eleve az egyetemen tanulók megismerkednek például gyűjtőkkel, akik között vannak olyanok, akik kifejezetten ilyen képeket vadásznak, szóval azért ez is sokkal több rétű dolog.

Általános kritika a hazai galériák felé, hogy az elmúlt évtizedekben egy magyar világsztár képzőművészt sem sikerült „adniuk a világnak”. Jogos ez a kritika? Szűcs Attila például az interjúnkban úgy fogalmazott: "Nagy nemzetközi karriert Közép-Európából csak úgy lehet elérni, ha valaki elhagyja az országot", tényleg így van?

B.B.: Valóban van egy generációs különbség, de például a párizsi magyaroknál volt egy jókora boom. Reigl Judit képeinek áremelkedése például nagyon látványos, abszolút sztárkategória. De való igaz, az elmúlt évtizedekben tényleg igaz volt az, hogy inkább egy külföldön élő magyar művészeknek volt nagyobb esélyük igazán befutniuk. Világsztárt adni viszont nehéz ügy, ezzel a kritikával nehéz vitába szállni. Összességében mégis azt gondolom, nem valakinek a magyarsága a fontos, hanem hogy mennyire releváns a mögötte lévő életmű.

K.A.: Azért látni olyat, ha valaki jól használja a lehetőségeit, jó műveket alkot, akkor szép karrier lehet Magyarországról is befutni. Ott van például Maurer Dóra, akinek a londoni Tate Modernben volt kiállítása, őt már azért lehet majdnem világsztárnak tekinteni. De nyilván könnyebb New Yorkból a csúcsra törni. 

Akkor jogos ez a kritika?

B.B.: Nehéz lenne ellene ágálni, ténykérdés hogy a művészvilágban a világsztárok nem elsősorban a magyar közül kerülnek ki.

K.A.: De azért ez mindig így volt, igaz most már talány könnyebb itthonról. Viszont a századfordulón is ugyanez volt a recept, csak akkor Párizsba kellett menni. Egyszerűen más a pénzforrás, más a közönség a nagy művészeti gócpontokban, és ez mostanra sem változott.

Megnéztem a Virág Judit Galéria aukciós legjeit is, ahol a top15-ben nincs 100 millió alatti magyar kép, viszont olyan sem, amit ne 1940 előtt festettek volna? Az elmúlt 80 év hazai művészetének tényleg nincsenek ilyen értékben mérhető alkotásai?

K.A.: Külföldön ugyanígy van. Azt gondolom, hogy az egy nemzetközi trend, hogy a kortárs művek rohamléptekkel zárkóznak fel a klasszikusok mellé, de a rekordot Amerikában továbbra is egy Leonardo da Vinci tartja 450 millió dollárral, míg az aktív kortársak közül Jeff Koons vezet 91 millió dollárral. 10-15 év késéssel ugyan, de a hazai piac követi a nemzetközit.

Most már elég sok mindenről volt szó a művészeti piac kapcsán, összegezve azt el tudnátok magyarázni a művészeti tanácsadók és konzultánsok szerepét abban, hogy segítsék a gyűjtőket a művészeti piac áttekintésében és tájékozott vásárlási döntések meghozatalában? 

B.B.: Az egyik legfontosabb, hogy felelősséget vállaljunk minden egyes általunk eladott műtárgy után, amire javaslatot tettünk. Én mindig azt tanácsolom mindenkinek, hogy elsősorban tetszen neki az, amit vásárol. Olyan nincs, hogy valakinek averziója van egy művel kapcsolatban, mi pedig rábeszéljük.

K.A.: A legfontosabb, hogy ami nem tetszik, azt el kell engedni. Egy műtárgy nem olyan, mint egy részvény, amit soha nem lát egy befektető, a műalkotásokkal együtt kell élni. A műtárgyakhoz érzelmi viszonyunk van, ezután jöhetnek csak az olyan egyéb szempontok, mint például a rizikó vagy az értékállóság. 

Az elmúlt években igen válságos időszakot élünk, inkább nőtt vagy csökkent a befektetési kedv?

B.B.: Hála istennek nem csökkent, sőt nagyon szépen nőtt. Ez részben az online lehetőségeknek is köszönhető. És mivel a világban a bankoláson keresztül szinte már minden a digitalizáció irányába mutat, ma már 70 évesek is licitálnak online, ami régebben teljesen elképzelhetetlen lett volna. 

Mennyire rizikós befektetés a képzőművészet?

B.B.: Öt évvel ezelőtt beszélgettem egy gyűjtővel, aki különféle befektetési színtereken mozog, tőzsde, ingatlan de akár az old timerek is ide tartoznak és nagyon jó a szeme. Ő egy olyan gyűjtői kör része, akik rendszeresen összejárnak, és megbeszélik az élet nagy dolgait. Azt mondta, arra jöttek rá, hogy a műtárgybefektetés semmivel sem rizikósabb, mint bármi más, tulajdonképpen az egyik legbiztonságosabb befektetésének nevezte a művészetet. Az az általános vélekedés, hogy minden mellett ezt még szeretjük is, hiszen végeredményben a falainkon képek lógnak.

Ökölszabályként azt lehet mondani, hogy valami minél régebbi, minél drágább, annál biztonságosabb befektetés?

K.A.: Inkább azt mondanám, hogy jó minőséget kell venni. Akár kortárs, akár klasszikus, mindig a legjobb minőséget. Mert az a legnagyobb válság éveiben is tudja tartani az árát.

B.B.: Ökölszabály az is, hogy miért valaki belevágna vagy fejlődni szeretne, elkerülhetetlen hogy sokat járjon múzeumokban, kiállításokra, kövesse a trendeket, nézze kik-hol jelennek meg. Mindezekkel felvértezve jószemű gyűjtővé lehet válni. 

Erősen él az a toposz is az emberek fejében, főleg ha egy modern műalkotásra tekintenek, hogy „ezt én is meg tudnám csinálni”- mi a véleményetek erről a hozzáállásról? Hogyan lehetne a magasművészetet az emberek nagyobb tömegeihez eljuttatni? Egyáltalán el kell-e?

B.B.: Azt gondolom, hogy a művészethez úgy lehet közelebb kerülni, ha az ember minél többet lát közelről festményeket. Ha valaki így tesz, nagyon hamar rájön, hogy ezeket a műveket ő nagyon nem tudná megcsinálni. Persze ezzel a hozzáállással mi is találkozunk néha. Nem biztos ugyanakkor, hogy az embereket meg kell változtatni.

K.A.: Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az alkotásokat mindig a maguk kontextusában kell értékelni. A világháború utáni időszakban az absztrakt egy forradalmi újdonság volt. Ma nyilván más megcsinálni azt, ami 60 évvel ezelőtt új dolog volt. De ez minden művészeti irányzatra igaz. Amikor mi csinálunk ilyen nagy kiállításokat, mindig tartunk előadásokat, beszélgetéseket, tárlatvezetéseket, ahova nemcsak a gyűjtőket várjuk, hanem bárkit, akiben van nyitottság.

Azt látom, hogy sokan még mindig félnek ettől, és mentegetőznek, hogy nem értenek hozzá, meg nem mernek elmenni egy kiállításra. Pedig ahhoz sem kell irodalmárnak lenni, hogy egy könyvet elolvass. 

EZ IS ÉRDEKELHET

Ezért nincs jobb befektetés, mint a képzőművészet: már a fiatal magyarok képein is milliókat lehet fogni

2021-ben elindult a Pénzcentrum kortárs festőkkel, galeristákkal, műkincskereskedőkkel készített interjúsorozata. Ezeket gyűjtöttük most össze.

(Címlapkép és fotók: Bácsi Róbert)