Valójában ez a baj a TOP100-as középiskolai rangsorral: erről minden szülőnek tudnia kell

Múlt héten jelent meg a 2022-es magyar középiskolák rangsora: az Eötvös József Gimnázium és a Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium vezeti a listát, a harmadik helyen pedig az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gyakorló Gimnázium áll. A TOP10-be csak egy Budapesten kívüli intézmény fért be, a Debreceni Fazekas Mihály Gimnázium, két megyéből, Békésből és Tolnából pedig a 100-as listában sem szerepel intézmény.

A lista lényege elvileg az lenne, hogy segítse a szülőket kiválasztani a legjobb intézményeket, ám sok esetben inkább csak megnehezíti a döntést. A százas lista tízen pár éve gyakorlatilag nem változik: persze vannak iskolák, akik feljebb-lejjebb csúsznak rajta, de az első 10-ben szinte mindig ugyanazok a gimnáziumok szerepelnek. 

Jellemzően olyan mérések alapján készül el a TOP100-as lista, amelyeknek az oktatással kapcsolatos relevanciáját ma már erősen megkérdőjelezik, de legalábbis elindult egy nagyon intenzív pedagógiai diskurzus róla

  – mondta el Galambos Attila, tanár, az Újpedagógia trénere, majd hozzátette: 

Ez a típusú hierarchizálás, melynek során bizonyos tantárgyi teljesítmények magasabb szinten vannak figyelembe véve nagyon jellemző nemcsak a magyar oktatásra, de az egész világon, és azért elég komoly kérdéseket vet fel. Már csak azért is, hiszen ezek pont azok a tantárgyak, amelyben a kötelezően megtanulandó tudástartalmak egy részének a relevanciája vagy a hasznossága az iskolán kívüli életben megkérdőjelezhető, azaz nem látszik, hogy mi a valódi hasznuk, amikor a diák kikerül az oktatási rendszerből. A top100-as listák az oktatási hierarchia csúcsán lévő tantárgyak eredményeit mérik (történelem, matematika, magyar nyelv és irodalom és az idegen nyelv), miközben az oktatás során nem biztos, hogy a tanuló pont ezekből a tantárgyakból (ha egyáltalán tantárgyakból) tud kiemelkedően teljesíteni.

Az iskola ebben az értelmezésben tulajdonképpen egy olyan mérési rendszert dolgoz ki, olyan tudást ad át a diákoknak, és azok meglétét méltatja, vagy hiányát állítja be kudarcként, amit az intézmény falain kívül aztán sehol máshol nem fognak számonkérni tőlük. 

Nyilván van hasznuk az említett tudástartalmaknak, de nincs ennyire extrém módon kitüntetett szerepük az iskola utáni világban. Persze ez a tudás összeállhat egy világképpé, de kritikai gondolkodást még nem alakít ki a tanulóban. A szakember szerint a zene, a tánc, a médiaismeret, az etika vagy egy holisztikusabban kezelt projektmunka erősen tudja azokat a kompetenciákat fejleszteni, amik egyrészt a világ megértését segíthetik, másrészt pedig a nyílt munkaerőpiacon való elhelyezkedést is támogatják, de az iskolai sztenderdizált minősítésben kevés szerepük van.

Miközben tehát ezek a sztenderdek arra jók, hogy az ember leérettségizzen belőle, és bekerüljön egy jó magyar felsőoktatási intézménybe, a való életben már kevésbé használhatók, sőt, elsajátításuk elveheti az időt a kreativitásra és önállóságra épített iskolai működéstől.

Mit ér a tudás?

A munkaerőpiacon ma a legfontosabb kompetenciák, hogy mennyire tud valaki nagyon gyorsan elsajátítani új információkat, vagy szűrni azokat, mennyire képes gyorsan reagálni bizonyos helyzetekre, mennyire tud hatékonyan együttműködni másokkal, hogyan tud felismerni és megoldani problémákat stb... Ezek fejlesztésére ugyanilyen alkalmasak a kicsit talán lenézett, nem mért tárgyak, készségtárgyak is, sőt, talán még alkalmasabbak is. Tapasztalatból mondom, hogy a legjobb 100 iskolában a tudásátadás ma még mindig jellemzően frontális módon zajlik, holott egy nagyon izgalmas kortárs pedagógiai kérdés, hogy szükséges-e 2022-ben ilyen intenzíven fókuszálni a tudástartalmak átadására, főleg olyan tudástartalmakéra, melyek kánonja a középosztály számára jelent „alapműveltséget”. Hiszen az IKT eszközök segítségével az információhoz való hozzáférés rendkívül gyors lett, és nagyon egyszerű, mégsincs olyan érettségi feladat történelemből vagy magyarból, hogy az interneten kell keresni információt. Ezekben a nívós intézményekben nagyon gyakran nincsen összhang a különböző tudástartalmak között, nem egységben, nem egy rendszerben tanulják a diákok, hanem szaktantárgyi széttagolásokban. Galambos Attila szerint

az a mutató tehát, ami alapján rangsorolva vannak a középiskolák, jól mutat valamit, amiben az a 100 iskola évtizedek óta a legjobban teljesít, de hogy lehet-e ez alapján őket a legjobbnak „oktatási intézmények” minősíteni, abban nem vagyok feltétlenül biztos. Kezeljük inkább annak, ami: egy mérőszámnak. Persze tény, hogy magyar egyetemekre ma ezen tantárgyak eredményeivel lehet bekerülni, a nemzetközi felsőoktatási intézményekbe viszont már rég nem. Nem véletlen, hogy akik megtehetik, és elküldik külföldre tanulni a gyerekeiket, sokszor veszik igénybe kifejezetten erre specializáldódott szervezetek támogatását, akiknek munkájában jól látszik, hogy egészen másféle módon vértezik fel a diákokat: portfólióírással, önéletrajzírással, projektek megvalósításával kapcsolatos kompetenciákkal, időmenedzsment és prezentációs skillekkel, önirányított tanulási stratégiákkal.

A szükséges paradigmaváltás pedig még várat magára: például a médiaismeret óra indokolatlanul háttérbe van szorítva, mintha nem is létezne, de elmondható ugyanez a digitális kultúráról is, amit legalább a matematika, a magyar vagy a történelem szintjére kellene emelni, ha arról beszélünk, hogy milyen tudástartalmak lennének igazán fontosak ma - teszi hozzá.

Mitől "jó" egy iskola?

Nem véletlen, hogy ebben a 100-as listában nincsen valóban alternatív módszerrel dolgozó intézmény, ahol a diákok jóléte a fontos. "Az alternatív módszerek alatt nem pusztán az epochális tantárgyi felosztást vagy a kooperatív metódust értem, mely a tudástartalmak tanulóbarátabb átadására szolgálnak, hanem akár arra, hogy a tanulók a saját tempójukban, a saját érdeklődésük mentén szervezhetik meg a tanulásukat, beleszólhatnak abba, hogy mit és hogyan tanulnak. Persze nem kérdőjelezem meg egy pillanatig sem, hogy a listás intézményekben is fontosak a diákok, de nem létezik olyan mérés, ami ezt kimutatná. Holott izgalmas lenne: például hogyan teljesítenének egy elégedettségi mérésen, vagy mennyire boldogok, mennyire érzik magukat biztonságban? Mennyire nyílhatnak meg, érdekel-e valakit a véleményük? Mennyit projektet valósíthatnak meg egy év alatt? Milyen mértékben vállalhatnak felelősséget a saját tanulásukért? Mennyire nagy a vállalkozókedv az iskolában? Mennyire jellemzőek az iskolán kívüli tevékenységek, melyeket az intézmény értékel? Nekem az az intuícióm, hogy az ilyen felméréseken nem végeznének a TOP100-ban, hiszen elsősorban arra kondicionáljak a gyerekeket, hogy minél magasabb szinteket érjenek el a sztenderdekben" - állítja a szakember.

Ráadásul az ilyen típusú listák, és a szabad iskolaválasztás vastagon hozzájárulnak a szegregációhoz, ebben nagyjából minden oktatáskutató egyetért, hiszen ezek az intézmények az amúgy szintén erősen megkérdőjelezhető módszertannal operáló központi felvételi segítségével kiszűrik a gyerekanyagot.

Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a központi felvételit nem lehet kizárólag az iskolai oktatás során elsajátított ismeretekkel és képességekkel teljesíteni: akik jól szerepelnek, azok különórára járnak, az árnyékoktatásban vesznek részt. Majd bekerülnek ebbe a 100 legjobb iskolába, ahol minden évben megmérik, hogy ez a 100 iskola valójában milyen jól teljesít egy olyan versenyben, ahova ők már előszűrték a diákokat. Ez meglehetősen igazságtalan.

Emellett persze nyilvánvalóan vannak fantasztikus programjaik, projektnapjaik, nagyon jó aktivitásaik, amikhez valamilyen módon kapcsolódnak a diákok, viszont nem evidens, hogy ezek vannak az oktatási folyamat fókuszában. Sőt.

Mi alapján válasszanak iskolát a szülők?

Az a lista körüli kommunikáció lényege, hogy azért hasznos, mert segít eligazodni a szülőknek, segít eldönteni hova írassák be a gyerekeket. De Galambos szerint ez akkor lenne reális leírás, ha lenne egy olyan lista is, ami megmutatja, hogy hol fókuszálnak leginkább a kreativitásra, hol van a legtöbb projektfeladat, hol osztályoznak alternatív módon, hol van leginkább szöveges értékelés? – tehát, ha másmilyen szempontokat is mérnék, nem csak ezt az egyetlen, egyértelműen felülreprezentált mutatót. Biztos, hogy ez 100 iskola, egy bizonyos gyerekcsoportnak praktikus, de nem annyinak, mint ahányan ezekbe járnak, mert sokszor a szülők választják az iskolát, és sok diák emiatt szenvedhet. 

Az lenne a legideálisabb, ha a szülő és a gyerek közösen meg tudnának tekinteni több oktatási intézményt, és közösen választhatnának.

Miközben van egy rendkívül igazságtalan verseny az oktatási intézmények között, aminek mindig ugyanazok a győztesei, a magyar iskolák nagy részének nem is abban a logikában kellene gondolkodniuk vagy működniük, mint az elit intézmények, hanem valami egészen másban. Erre azonban a magyar jogszabályi környezet nem ad lehetőséget, mivel a kormányzati szándék nem ez. Ma a NAT-tól 30 százalékban lehet eltérni, ami szinte semmiféle mozgásteret nem ad az iskoláknak, a tanári autonómia szinte minimális.

Nagy probléma, hogy azáltal, hogy ennyire más képességű, más hátterű gyerekek járnak a TOP100 és az onnan kiszoruló iskolákba, tovább nő a szakadék az intézmények, a társadalmi rétegek között, arról nem is beszélve, hogy a megszűnik diverzitás is, mely által nehezebben fog kialakulni az a fajta empátia a gyermekekben, amelyre szükségük lehet egy munkahelyen, vagy egyáltalán a való életben.