Így vált elitiskolává Pest első gimnáziuma: 301 éve megy az oktatás

Pénzcentrum: A XVII. században Kalazanci Szent József, a piarista rend alapítója azért hozta létre a Kegyes Iskolák hálózatát, hogy azok a fiatalok is hozzáférjenek az oktatáshoz, akik más iskoláknál, szerzetesrendeknél nem tudták kifizetni a tandíjat. A budapesti Piarista Gimnázium mára egy társadalmilag nagyon jó helyzetben lévő réteg iskolájává vált. Hogyan változott Magyarországon az iskola szegényekhez fűződő viszonya?

Horváth Bálint igazgató: Olyan szempontból speciális helyzetű intézmény a miénk, hogy Pest városának az első középiskolája volt, ezért aki minőségi oktatást szeretett volna a fiának a városban vagy a környékén, az ide hozta. Amikor elkezdte a működését az iskola, nagyon vegyes volt a tanulói összetétel, de ahogy mentünk előre a történelemben, egyre inkább elitiskolává vált. A XX. század pedig egészen speciális helyzetet teremtett, a háború után az egyházi iskolákat államosították, összesen 8 gimnázium maradhatott meg, így aki ilyen típusú iskolát választott a gyerekének, az nem nagyon tudott válogatni, ami szintén erősítette az elitjelleget.

Ez főleg a 80-as, 90-es években erősödött fel, amikor már kevésbé kellett bátorság ahhoz, hogy valaki egyházi iskolába adja a gyerekét. Az iskola jól teljesített, így nagyon sokan a hírneve és a magas tanulmányi színvonala miatt választották. Általában az egyházi iskolákra jellemző volt, hogy

Most 9 iskolája van a rendnek, Gödön a szakképzésben van jelen, ahol nehéz helyzetben lévő fiúkkal is foglalkoznak, akiknek nagyon jól jön a segítség, a piarista rend ezt nagyon komolyan veszi. Sátoraljaújhelyen pedig van egy tanodánk, ami délutáni képzést jelent, a környékbeli általános iskolákból jönnek szegénységben élő gyerekek, a rend ilyen módon igyekszik őket itt segíteni.

Ez azt jelenti, hogy a budapesti gimnáziumra most nem osztanak ilyen típusú szerepet?

A budapesti Piarista Gimnázium esetében az utóbbi 20-30 évben a helyzetünket egyre inkább tudomásul vettük, erre tudatosabban reflektálunk, és keressük azokat a lehetőségeket, hogy milyen módon tudunk jobban bekapcsolódni a társadalmi felelősségvállalásba. Az iskolánkba járó fiúk egy-két kivételtől eltekintve nagyon homogén környezetből jönnek, jól képzett szülői háttér van mögöttük. Ez nem feltétlenül azt jelenti , hogy a leggazdagabb szülők gyerekei, de a családi környezet nagyon sokat tesz hozzá a gyerekek tanulmányi teljesítményéhez.

Sokat töprengünk azon, hogy miként tudjuk ezeket a gyerekeket olyan módon érzékenyíteni, hogy Magyarországnak azt a felét is lássák, amelyik nem kapja meg ezeket a lehetőségeket otthonról. Eddig szórványos próbálkozásaink voltak, de azt látom, hogy mind a pesti iskolában, mind pedig általában a piarista rendben van arra akarat, ötlet meg elszántság, hogy ezt egyre inkább intézményesítsük.

Mondana konkrét példát?

Főleg a közösségi szolgálat az, amit a katolikus iskolák, köztük mi is, megpróbálunk komolyan csinálni. Nem csak azért, mert ez kötelező, hanem mert azt gondoljuk, hogy az iskolának jót tesz. Több helyre mennek a segíteni a fiúk, s arra törekszünk, hogy ne fizikai munkát végezzenek, hanem emberekkel találkozzanak. Ők választhatnak, hogy kinek segítenek; a lényeg, hogy olyan emberi kapcsolataik alakuljanak ki, amelyek által megtapasztalhatják, hogy fontos, hogy az embertársaik, tágabban társadalom segítségére legyenek. Most ennek az útnak az elején járunk, ebben bőven van még mit fejlődni.

Kik jelentkeznek önökhöz? Milyen szűrőrendszert alkalmaznak a felvételinél?

Iskolánk fiúiskola, ez biztosan meghatározza, hogy ki jelentkezik ide. Eléggé jellemző, hogy piarista öregdiákok fiai, unokái vagy rokonai jönnek. A másik tényező, hogy az erős iskolák között tartanak bennünket számon, ez már eleve orientálja a jelentkezőket, így gyenge eredménnyel nemigen választanak minket. Mostanra már eléggé világossá vált, hogy melyek a nagyon kiemelkedő tehetséggondozó iskolák a városban, ezért 

Ez nekünk olyan szempontból egyszerűbb, hogy tudjuk, hogy mit várunk a diákjainktól, és nem nagyon kerül be olyan gyerek, aki a jó matematikaórát választja, de a hittanórát feleslegesnek tartja. Ilyen szempontból letisztultabb a rendszer, mint korábban. Általában nagycsaládos katolikusok választanak bennünket, meg van néhány református és evangélikus tanulónk is, ilyen szempontból nyitottak vagyunk. A diákjaink általában valamilyen plébániához tartoznak, sokszor a Regnum Marianum tagjai vagy cserkészkednek. Amikor felvételizni jönnek, az derül ki, hogy van valamilyen katolikus kötődésük. Nagyon sokan katolikus általános iskolából érkeznek, ez a 90-es évek előtt nem lehetett így.

Sokfelől jönnek a diákjaink, Budapest sok kerületéből és a vonzáskörzetből is, Tököltől Martonvásárig. A központi felvételi rendszert alkalmazzuk, és van egy szóbeli beszélgetés, ahol leginkább azt próbáljuk megállapítani, hogy amit mi csinálunk, az jó-e az adott diáknak, hogy mennyire illünk össze. 

Mik azok a személyiségjegyek, készségek, amiket keresnek a diákokban?

Fontos, hogy az adott diáknak érték legyen, hogy katolikus közösségbe tartozzon. Az iskolai életünknek részét képezik a hittel kapcsolatos programok, beszélgetések, tevékenységek, aki ezeket kapásból elutasítja, vagy nem nagyon érdeklődik irántuk, annak nem érdemes idejönni, mert feleslegesen raboljuk egymás idejét.  Az is igaz, hogy a matematikából elért eredményeket meg szoktuk nézni. Hagyományosan fiúiskola vagyunk, s noha nincs kiírva az ajtóra, hogy matematika tagozat, de az átlagosnál mind az óraszám, mind pedig az oktatás színvonala magasabb. 

A hittannál nem az ismereteket szoktuk kérdezni, hanem azt nézzük, hogy valaki gyakorló keresztény-e.

Kalazanci Szent József lelki mondásai között találjuk, hogy az "Aki imádkozik, jól teszi, de aki tesz a másik javára, az még jobban teszi". Ez valamilyen hierarchiát állít fel a cselekvés és az imádkozás között a gyerekek számára?

Ez az idézet talán jellemző a rendre és az iskolára is egyaránt. A piarista szerzetes hagyományosan azzal imádkozik, hogy tanít és tesz a gyerekekért, ők kevésbé a szemlélődés emberei, inkább valamiféle cselekvő imádságot alkalmaznak, amit diákként én is megtapasztaltam. Azt gondolom, hogy fiúiskola lévén ez abszolút illik ide, de ez nem azt jelenti, hogy a hagyományos típusú imádság ne lenne fontos. Itt inkább arányokról beszélünk.

A diákjaik milyen rendszerességgel imádkoznak együtt?

Vasárnaponta diákmisék vannak a kápolnában, minden évfolyamnak hetente egyszer van reggeli imádság ugyanitt, és minden nap van a tanítás elején és a végén is imádság. A piarista iskolára a nyitottság jellemző, nem erőltetjük ezeket a dolgokat. Azt gondoljuk, hogy a vallásosság szabad döntés kérdése, nyilván, ha valaki egy katolikus iskolát választ, akkor vállal bizonyos kereteket, de ezen belül nincs nagy kényszer. 

Amikor ide jártam, én is ezt éreztem és most is olyan iskolát szeretnénk csinálni, amely ebben a kérdésben nyitott és toleráns. Évente egyszer lelkigyakorlaton vesznek részt az osztályok, és van néhány olyan osztályfőnök is, aki fakultatív módon még egyet szervez a tanévben. Vannak bűnbánati liturgiáink nagyobb ünnepek előtt - húsvét, karácsony -, amikor rátekintünk az életünkre meg a napjainkra, és aki akar, ilyenkor elmegy gyónni. Mindemellett úgy gondoljuk, hogy minden embernek szüksége van elcsendesedésre, önreflexióra, elmélyedésre, függetlenül attól, hogy éppen mennyire érzi közel vagy távol magát Istenhez. Az iskola ezeket igyekszik biztosítani.

Milyen módszerekkel lehet az imát közelebb hozni a gyerekekhez?

Ez nehéz ügy. A vallásosságunk többféleképpen tud alakulni. A fiúk túlnyomó részt ezt a családból hozzák, a szülők, nagyszülők ezt ápolják. Ennek a gyermekkori vallásosságnak egy tudatosabb hitre kell átformálódni valamikor, s ez általában a középiskolai évek vége felé történik meg. Hogy a katolikus iskolától milyen impulzusokat kap még ehhez a diák, az bonyolult kérdés, hiszen az imádság vagy éppen a hit átformálódása egy plébániához kapcsolódva szabadabb környezetben történik. Az iskolában mindenféle kötelezettség rakódik rá, s ez pedig nem mindig tesz jót a vallásosságnak. 

A rend életre hívott egy ifjúsági mozgalmat, amely dinamikusan nő, a világon már 15 ezer tagja van, s a magyarországi iskolákban is egyre több csoport nő ki. Ez azt jelenti, hogy aki a rend alapítójának a karizmájához szeretne csatlakozni, az délután, hétvégén, tanítási időn kívül, informális keretek között zajló foglalkozásokon vehet részt, ahol imádkoznak, beszélgetnek, kirándulnak. Ezt a mozgalmat öregdiákok, fiatal piaristák, itteni tanárok vezetik. Olyan szellemiség és hangulat, mint ezekben a csoportokban, egy 34 fős osztályban nem nagyon tud kialakulni. Több lehetőség adódik egymás meghallgatására, és ott lehet többek között imádságot is tanulni.

Mindemellett fontos az is, hogy amikor egy osztálykiránduláson a természetben gyűlik össze egy-egy osztály imádkozni, az olyan érzelmi élményt is tud adni, ami a kápolnában nem mindig tapasztalható meg. A vallásos, imádságos programjaink terén jó arányban kell lennie az önkéntességnek és az iskola által megadott kereteknek. A keretek főleg egy 7-9, évfolyamos diáknak fontosak, viszont ahogy megyünk felfelé a rendszerben, egyre több kell, hogy legyen benne a szabad választás, az önkéntesség, a stílusbeli változatosság. 

Ahogy a rosszat, úgy a jót is el tudják tanulni egymástól a gyerekek.

Az ön által említett informális oktatást nyújtó csoportok jól kiegészíthetik a napi iskolai terhelést. Megfelelően tudnak kapcsolódni az oktatási rendszerhez?

Ezt nemrég kezdtük, a 7-8-osok jó létszámban kapcsolódtak be, a 10-11-esek közül pedig vannak, akik vezetőként vesznek részt a kezdeményezésben. Rendi szinten van ifjúsági vezetőképzőnk, ahová azok járnak, akik képesek ifjúsági csoportot vezetni, ők tréningeken vesznek részt, vannak nyári táborok, ennek már van egy egységes rendszere. Abban reménykedünk, hogy élettel teli bázisa és háttere lesz az iskolának mind az imádságban, a lelki gyakorlatok kísérésében, mind pedig az önkéntes munkában. Azzal küszködünk, hogy nagyon zsúfolt az iskolai menetrend. Elég csak a fakultációs órákat, a mindennapos testnevelést, a nyelvórákat vagy az az érettségire való felkészítést említeni. Ezek annyira megterhelik a gyerekek szabadidejét, hogy nehéz még valamit betenni. Arról nem is beszélve, hogy 

Pedig ma már a munkahelyeken sem azokra a kompetenciákra van szükség, mint 30 évvel ezelőtt. Ha a diákjaink jól tudnak csapatban együttműködni, s el merik mondani, hogy mit gondolnak a világról, saját magukról, értelmesen, árnyaltan meg tudják fogalmazni az érzéseiket, akkor valószínűleg munkavállalóként is jobban fognak működni. Ennek a kezdeményezésnek persze nem ez az elsődleges célja, de van ilyen hatása is. Az ember személyiségének van egy szellemi-érzelmi, egy társas-érzelmi, egy fizikai-gazdasági és egy spirituális területe, és az a célunk, hogy a piarista iskola az egész embert fejlessze.

Ha ránézek a 90-es évek piarista iskolájára, akkor kissé az értelmi-szellemi irányba volt eltolódva a pedagógiánk, az érzelmi-társas részére kevesebb energiát fektettünk. Most, azzal párhuzamosan, hogy nem engedjük el a magas színvonalú kognitív oktatást, fontosnak tartjuk, hogy a többi területtel, a sporttal, az érzelmi világgal, a társas kapcsolatokkal vagy a spirituális valósággal is többet foglalkozzunk. Az a célunk, hogy a diákjaink nyitott és kérdező, a valóság dolgaira kritikusan reagáló emberekké váljanak, ebből pedig az következik, hogy a transzcendens világ iránt is nyitottak és hívők is legyenek.

Hogy néz ki egy diák egy napja?

Az ima reggel és a nap végén 1-1 perc, ez ad a napnak keretet. Nem is biztos, hogy ennél több kell, mert az inkább fárasztó vagy elidegenítő lenne. Ezen kívül alapvetően úgy néz ki, mint bármelyik középiskolásé, rengeteg tanóra van, hagyományos kerettantervet használunk, s megpróbáljuk lehetőség szerint értelmesen beosztani ezeket a tantárgyakat. Több matekóra van és több természettudományos óra, mint egy művészeti iskolában, de mindent igyekszünk színvonalasan oktatni. Ha egy fiú vidékről jön, nagyon korán kell kelnie, s ha van nulladik órája, és utána még szakkörre vagy edzésre is megy, az nagyon fárasztó. A nulladik óra 7.20-kor kezdődik, a tanítás délután 14:40-ig tart, 15.00 órától lehet választani szakköröket vagy edzéseket, továbbá, van egy nyelviskolánk is, így ott is lehet fejlődni. Mivel kis iskola vagyunk, és a szakkörök sokszor ütköznek egymással, a gyerekeknek sokszor az a problémájuk, hogy melyiket válasszák.

Talán túl nagy ez a terhelés, de iskolai szinten nehéz ehhez hozzányúlni. Pár éve növeltük a szünetek hosszát, az utolsó órából egy kicsit levágtunk, próbálunk emberbarát intézkedésekkel hozzányúlni a rendszerhez, de igazán a módszertani változatosság tud segíteni a tanulók terhelésének csökkentésében. 

Mik a legnagyobb módszertani kihívások?

Biztos, hogy a különböző módszertanok tekintetében az alternatív iskolák sokkal bátrabbak. Mi gúzsba kötve táncolunk. Néhány évvel ezelőtt végiglátogattam egy osztálynak a teljes napját, és noha azt láttam, hogy nagyon képzett meg ügyes kollégáim vannak, azért az órák nagyon hasonlítottak egymásra, ami baj. 

Régebben az iskola - Jelenits tanár úr szavával - ablak volt a világra [Jelenits István 1932-ben született, Magyar Corvin-lánccal kitüntetett Széchenyi-díjas piarista szerzetes, teológus, író, magyar és hittan szakos tanár. 1985 és 1995 között a piarista rend magyarországi tartományfőnöke volt - a szerk.] Úgy jöttek a gyerekek, hogy itt valami érdekeset fognak kapni, és az a tudásszomj, ami természetesen benne van a gyerekben, összetalálkozott azzal, amit az iskola adni szeretett volna. Ezzel szemben most azt tapasztaljuk, hogy az iskola nem az egyetlen ablak a világra, vannak szélesebb meg színesebb ablakok, és az iskola azzal, hogy nem tud már annyira érdekes lenni, elveszíti ezt a vonzó jellegét.

Az élet más területeire is ki fog hatni az, ha nem tudnak valamiben elmélyülni, nem tudnak elköteleződni. Ezért mindegy, hogy melyik az a tantárgy, amelyikbe így bevonódnak, de abba tegyék oda magukat, és ehhez biztosan kell valamiféle monotóniatűrés. Mindemellett látom, hogy hiába túlterheltek a gyerekek, ha valami olyan dologba kóstoltak bele, ami számukra izgalmas, akkor nem olyan fárasztó az iskola, ilyenkor van, hogy még szombaton is bejönnek. Azon gondolkodunk folyamatosan, hogy hogyan lehetne egyre több ilyen élményt adni, mert akkor nem arról beszélünk, hogy mennyire egyhangú meg unalmas az iskola, hanem arról, hogy milyen lelkesítő.

Mondana egy példát egy olyan projektre, amibe mélyen bevonódtak egyes diákok?

Tavaly volt pár diákunk, akik kitalálták, hogy felbocsátanak egy meteorológiai ballont, és ezt tanári segítség nélkül össze is hozták. Most kint vannak egy nemzetközi versenyen az Azori-szigeteken, mert beszálltak egy műegyetemi projektbe. Ez iskolai szempontból azért érdekes, mert azt látjuk, hogy ha hagyjuk a gyerekeket szabadon dolgozni és kapnak teret, elkezdenek alkotni, gondolkodni, közben több tantárgyat is integrálnak ebbe. Még olyan is előfordult, hogy éjszaka is itt maradtak dolgozni.

A projekttel kapcsolatban meg kellett tanulniuk kommunikálni, pénzt szerezni, pályázatot írni, és szerencséjük is volt, mert a ballonjuk működött, ráadásul szép képeket is csinált a Balatonról, aminek nagy sajtóvisszhangja lett. Ebből sokat tanulhattak. Mi meg azt tanultuk meg belőle, hogy jó lenne, ha ilyen önálló projekteknek gyakrabban tudnánk teret adni. 

Az ilyen bevonódást a megfelelő módszertan mellett segíthetik az ön által is említett digitális világ eszközei. Abban tudnak segítséget nyújtani az oktatóknak, hogy hogyan tudják kihasználni ezeket a lehetőségeket az oktatásban?

Rá kell nézni az életünkre. Amíg az iskolában a gyerekek papír-ceruzával dolgoznak, ha kilépnek a munkaerőpiacra, mindenki számítógéppel dolgozik. Itt óriási nagy ugrás látszik a két világ között. Ez nem azt jelenti, hogy támogatnám, hogy az iskola világában a számítógépnél kell kezdeni a dolgokat, nagyon fontos, hogy a gyerekek írjanak meg számoljanak kézzel, mert így olyan képességeik is fejlődnek, amelyek a géppel nem. Ugyanakkor az is biztos, hogy 

Itt valamit tennie kell az iskolának. Ez több oldalról is jelentős kihívások elé állítja az intézményt. Jelentkeznek az infrastrukturális nehézségek. Sok tanár azért nem lép ebbe az irányba, mert azt látja, hogy míg a füzet kéznél van, és írni könnyen lehet, addig a digitális eszközök használata során rengeteg minden tud történni, ami az óra hatékonyságát csökkenti. Az a tanár, aki ahhoz szokott hozzá, hogy a 45 percéből 42-t munkára használ, bosszankodik, ha az órája hatékonysága a felére csökken. Most még mindig úttörők vagyunk: azt tanulgatjuk, hogy mi, mire jó. Van, hogy rájövünk, hogyha bevonjuk a gépet abba, amit eddig csináltunk, attól nem működnek jobban az órák.

A digitális eszközök bevezetése az oktatásban elősegíti a gyerekek közötti együttműködés fejlődését vagy inkább izolálja őket?

Szeretnénk, ha az együttműködést is jobban megtanulnák a gyerekek; célkitűzésünk, hogy a túlságosan frontális oktatást vigyük el a kooperatívabb irányokba. Csakhogy sokszor a digitális eszközök megjelenése pont, hogy még frontálisabbá teszi az órát. A projektor és a kivetítő tulajdonképpen ezt erősíti és segíti elő. Ennek a legveszélyesebb pillanata a tanári prezentáció, amikor a diák már nem is jegyzetel, csak egyet-egyet fényképez, a képet elteszi valahová, aztán vagy megnézi, vagy nem, de ez teljes passzivitásba tudja taszítani az órát.

Önmagában tehát attól, hogy valami digitális, nem lesz jó. Szükséges a tanári érdeklődés és nyitottság, hogy a digitális eszközök használatát meg akarom tanulni, s kell kritikai szellem, hogy az adott eszköz, digitális módszer tényleg jót tesz-e az órának. S persze kell hozzá a stabil infrastrukturális háttér. Nagyon sokféleképpen kell a tantestület tagjait arra buzdítani, hogy próbálják ki, tanulják meg, menjenek el képzésre, legalább egy dolgot nézzenek meg, hogy működik-e, ha pedig nem, keressenek egy másikat. Most ebben a szakaszban vagyunk, és mindig reménykedem, hogy egyre több kollégám fog órákat tartani a digitális eszközöket is tartalmazó teremben. 

A diákok saját kütyüjeit hogyan lehet bevonni az oktatásba? Milyen szabályok vannak az eszközhasználatra a gyerekek részére?

Tagja vagyok egy igazgatói csapatnak, ebben az ország élenjáró tehetséggondozó iskoláinak vezetői tanácskoznak havi rendszerességgel. Gyakran beszélgetünk a digitalizációval kapcsolatos kérdésekről is, és azt látom, hogy eléggé eltérő a gyakorlat ezekben az iskolákban arra vonatkozóan, hogy a tanulói eszközt jó-e bevonni az oktatásba. Az órát tartó tanárnak az egyik legnagyobb problémája, ha szabadon hozzá lehet férni az internethez. Ha ezt munkára használja a diák, akkor az nagyon hasznos, de veszélyes is, ha egy kevésbé izgalmas, de fontos tevékenység jön a tanórán, mert a tanulók inkább leragadnak a netnél. Ezt valahogy kezelni kell pedagógiailag. Nálunk az a szabály, hogy ha a tanár engedi, akkor lehet használni, egyébként meg nem.

Az óraközi szünetekkel kapcsolatban sok iskola azt tapasztalja, hogy ha lehet mobilozni, akkor a gyerekek nem egymással beszélgetnek, hanem mindenki ücsörög magányosan és nyomkodja a telefonját. Azt gondolom, hogy ez nem tesz jót egy iskolai közösségnek, így nálunk ez nem kap teret.

Hány diák jár az iskolába és van-e tandíj?

390 diákunk van, tandíj nincs, alapítványi hozzájárulás van, ami 1500 forint egy hónapban.

Az önök diákjainak mekkora része megy külföldre egyetemre?

Nálunk még nem olyan jelentős ez a probléma, más tehetséggondozó iskoláknál viszont már nem elhanyagolható ez az arány. Érdemes ezen elgondolkodni, mert ezek a diákok nem biztos, hogy vissza fognak jönni. A most végzett évfolyamból 3-4 fiú megy külföldi egyetemre. Ha valaki kiemelkedően tehetséges, mondjuk Cambridge-be vagy Oxfordba megy, tehát talál valami olyan képzést, ami Magyarországon egészen biztosan nincs, az támogatandó. Azt viszont nem tartom szerencsésnek, ha a diákok csak divatból választanak maguknak külföldi egyetemet. Nálunk ez tendenciaszerűen még nem jelentkezik az iskolában, de a számuk növekszik.

Amikor tanárt keres, milyen szempontoknak kell megfelelnie, mik a legnagyobb kihívások?

Ez nagyon összetett kérdés, most is hiányzik még angol szakos kolléga. Nem szerencsés dolog nyáron tanárt keresni, hiszen úgy kell szerződnünk vele, hogy tanítás közben nem láthattuk. Eléggé speciális hely vagyunk, hiszen csak fiúkat kell tanítani, talán vadabb közeg, mint egy koedukált iskola. Mindemellett nagyon jó képességű diákok vannak nálunk, így a tanárkollégától komoly felkészültséget, alapos szakmai tudást várunk.  Megpróbáljuk azokat a diákok a pályáját követni, akik itt végeztek, és a tanárképzés valamelyik szegmensében vannak, egy ösztöndíjrendszer kiépítésén dolgozunk, hogy visszacsalogassuk őket az iskolába. De ez állandó gond. Budapesten talán még nem akkora probléma, mint máshol. A vidéki piarista iskolák vezetőivel havonta találkozunk a fenntartó által szervezett képzésen. Velük beszélgetve látszik, hogy már régen nem az a legfőbb gondjuk, hogy három tanárjelölt közül a legjobbat válasszák, hanem örülnek, ha egyáltalán van olyan szakos kolléga, akire épp szükség van. 

Az Élenjáró Gimnáziumok Igazgatóinak Grémiuma talán elsők között tette szóvá, hogy a pedagógusbérnek a minimálbértől való elszakítása miatt csökkent a pedagóguspálya vonzereje. Az elmúlt években valóban folyamatosan növekedtek a tanári fizetések, de a minimálbérhez illetve a diplomás átlagkeresethez viszonyítva egyre nő a pedagógusok lemaradása, ami a tanárok társadalmi helyzetét kedvezőtlenül befolyásolja. Ez a mi esetünkben is így van, a pedagógusaink ugyanannyit keresnek, mint a több közoktatási intézetben.

Az is kihívást jelent, hogy egy tanártól korábban elegendő volt, ha a tantárgyát magas színvonalon tudja tanítani, és erre természetesen továbbra is szükség van, de most sokkal nagyobb a pszichés terhelés. Többet tudunk a személyiségfejlesztésről, érzékenyebbek vagyunk, szülőként több mindent várunk el az iskolától. A tanároktól azt is elvárjuk, hogy személyesebb legyen a stílusuk és többet beszélgessenek a gyerekekkel. Az elvárás és a terhelés tehát nagyobb, mint 30-40 éve, és ebben könnyen ki lehet égni. Nem szerencsés, ha a kollégák a mindennapi erejüket beleteszik a munkájukba, de nincs idejük elolvasni egy cikket vagy képzésre menni, feltöltődni. 

Ebben hiány mutatkozik a rendszerben, így nem fenntartható és nagyon kihasználja azokat, akik benne vannak. Jó lenne, ha ők 10-20 év múlva is örömmel végeznék ezt a munkát. Mindemellett, a mi esetünkben kárpótolni tudja a kollégákat, hogy az iskolánk hihetetlenül jó szellemi közeg, jó ide bejönni. Emlékszem, hogy amikor kezdő tanárként idekerültem, megtiszteltetés volt ezek között a kollégák között tanítani és ehhez a tanári karhoz tartozni. Ezt ma is nap mint nap megtapasztalom.