Két egyetemet otthagyva lett elismert festő Nemes Márton: a képei már milliókat érnek

Pénzcentrum: Immár 4 éve élsz Angliában, és most vagy túl egy galériaváltáson, miért történt ez?

Nemes Márton: Amikor az ember egy galériában van, a legtöbbnek van egy egzaktul körül határolható profilja. Az első galériámat idekint Annka Kultys vezette, ő abszolút posztdigitális művészetet visz. Amikor én odakerültem, még volt egy festője, aztán ő is kilépett, én maradtam az egyetlen materiális művész. Mindenki digitális művészetet csinált. Ebből az lett, hogy az én művészetem is elkezdett egyre digitálisabb lenni. Én ezt nem bánom, élveztem ezt a folyamatot, de aztán ő elkezdett teljesen ráfókuszálni a női narratívára, és amikor jött a Covid, elgondolkodott azon, hogy csak online fogja működtetni a galériát, amihez az én munkáim a legkevésbé sem passzolnak. Akkor jött a másik galériás megkeresés a Fold-tól, ami egy kifejezetten materiális, absztrakt galéria. Egyeztettünk a galeristákkal és átmentem.

Ezt lehet szintlépésnek tekinteni?

A régi helyemen, a vezető, Annka egy nagyon progresszív dolgot visz, de az egy kicsi, kezdő galéria. Ahová átmentem Kim Savage, egy 15 éve piacon lévő galerista, aki 40-60 ezer font értékű műtárgyakkal is foglalkozik, és talán egy kicsit klasszikusabb is. Nem tudom egyelőre, hogy ez egy előrelépés-e, de az biztos, hogy egy váltás, ami inspiráló. 

Ha egy festőnek van egy galériája, az olyan, mint egy zenésznél vagy sportolónál a menedzser?

Pontosan. A galériás feladata, hogy vásárlókat keressen, cikkeket írasson, kiállításokat szervezzen a galérián kívül is, illetve art fair-ekre vigye a művészt. Az art fair egy olyan nemzetközi expós világ, ahová mindenféle tájakról jönnek gyűjtők, galériák, hozzák a művészeiket, és a galéria dolga, hogy minél nívósabb fair-ekre kerüljön be a művész, ahol ezáltal nemzetközi közönségre, ismertségre tesz szert. 

Mennyire más a londoni galériás rendszer, mint az itthoni?

Magyarország nagyon centralizált. Van Budapest, és ezen belül is Kőbányán azért már ritkán mész el kiállításra. Budapesten belül is nagyon kis terület az, ahol a művészet történik. Ez egy pár száz fős közösség, ahová, ha bekerülsz és elfogadnak, akkor jó esetben, ha végig dolgozod az életedet, akkor szépen fel tudsz építeni egy megbecsült karriert, egzisztenciát. London ellenben egyáltalán nem centralizált. Van kelet-londoni művészeti hub, van a Mayfair, a centrum, Nyugat-London meg Dél-London is. Ezek egyáltalán nem hasonlítanak a másikhoz, a Mayfairen vannak például a világ legnagyobb sztárgalériái, más helyeken pedig egészen máshogy dolgoznak a művészek. Londonban utcánként vannak olyan kiállítások, amiknél Magyarországon kígyózó sorok lennének, és évekig várnánk arra, hogy eljöjjön ide egyáltalán a művész. Ott meg minden sarkon van ilyen lehetőség. 

Galériák tekintetében pedig a brit fővárosban háromfélét lehet megkülönböztetni, a kicsiket a közepeseket és az abszolút csúcsokat. Magyarországon a világsztár szint egyértelműen hiányzik, de nyilván azért, mert nincs is annyi tőke. Itthon nem tudom, ki venne meg egy 20 millió dolláros képet.

Miért éppen Anglia?

London volt az egyetlen hely, ahová nem akartam anno menni. Írtam e-mailt minden addigi ismerősömnek, aki nemzetközi szinten a művészetben tevékenykedett, mert tudtam, hogy abból a pénzből, amit Magyarországon megteremtek műtárgyeladásból, külföldön nem fogok megélni. Teljesen biztos voltam benne, hogy dolgoznom kell, és úgy voltam vele, hogy nem is baj, ha egy kicsit deklasszálom magam, letöröm a saját egómat. Végül egy galériás válaszolt, hogy az egyik művésze asszisztenst keres Londonban.

Sikerült a vállalás, hogy letörd az egódat?

Teljes mértékben, Budapesten már ismert művész voltam, műteremmel, lakással, innen Angliába pedig művészsegédnek mentem. Arra nem volt pénzem, hogy lakást béreljek, úgyhogy annak a művésznek a műteremében lévő kanapéján laktam egy hónapig, akinek a munkákat végeztem. Persze én mondtam, hogy Magyarországon voltak kiállításaim, ösztöndíjam, ezek és ezek a munkáim, az itteniek viszont azt mondták rá, hogy oké, de te is csak egy vagy a sok ezerből. A Chelsea-i Művészeti és Formatervezési Főiskola, ahová angliai ittlétem első évében jártam, is az volt a kurzusvezetőm fő mottója,

Segédként mit csináltál?

Henry Hudson, akinél dolgoztam kitalált egy technikát, egy viasz alapú anyaggal, amit plaszticinnek hívnak. Festékpigmentet belekeverve gyurmaszerűvé válik az anyag, és felmelegítve lehet formázni, mint az agyagot. Ezt ő találta ki, ezzel nagyon részletgazdag, domborműszerű térbeli formákat lehet alkotni. Én lettem a 9. asszisztense, gyakorlatilag több munkáját is úgy csinálta a csapat, hogy maga a művész, akinek a neve alatt futott, hozzá sem nyúlt a képhez. Egy festménye körülbelül 120 ezer fontba kerül mostanság, ami majdnem 50 millió forint.

Amit ott láttál, ez a gyakorlatilag biznisz-művészet, manufaktúra jellegű művészet, milyen hatással volt rád?

A nyugati kultúrában az teljesen alapvető, hogy egy művésznek dolgoznak emberek. A legdrágább művészeknek akár száznál is több asszisztensük van, igaz, ők már inkább művészet-gyárként funkcionálnak. Ettől függetlenül nem vetem ezt meg, nekem is nagyon sok munkám volt 2020 végén, és én is hívtam ide egy fiatal tehetséges művészt, Varga Ádámot, aki már többször segített a munkáimban. Nálam viszont fontos az, hogy csak olyan munkát adok ki a kezemből a műteremben, amihez úgy gondolom, nem kell a művész kézjegye.

Magyarországon nem végezted el a Képzőművészeti Egyetemet, ezután miért gondoltad azt, hogy mégis el kell menned egy iskolába és végzettséget szerezni?

Az angolszász országokban, ahogy egyébként itthon is, mégiscsak valamiféle ugródeszka egy elismert iskola elvégzése. Ezeken a helyeken ráadásul a záró kiállításodra eljön a szakma krémje, ahol kitudnak választani, és felvenni a galériájukba. Ez olyan lehetőség, amit nem éri meg elszalasztani.

Angliai első éved alatt mennyire tartottad a kapcsolatot Magyarországgal? Ugyanúgy keltek el képeid idehaza?

Persze, sőt ez egy nagyon jó tulajdonsága a magyar közösségnek, hogy ha valaki úgymond a hazánk fia, és máshol is érvényt tud szerezni a tudásának, azt nagyon elismeri a hazai közönség. A sportban is, ha valaki elindul, annak nagyon tudunk szurkolni, támogatni. Amikor elindult az egyetem meg ez a galériás dolog, az egyértelműen megnövelte az ázsiómat. Mindenki sokkal komolyabban kezdett venni. Visszahallottam másoktól, hogy mennyire tiszteletre méltó, amit csinálok. Írtak nekem sokan, hogy elindultam a semmibe, és ez milyen reményt ad másoknak is. Ezek az események talán egy kicsit szolgálják a közösséget is, nemcsak én épülök általuk, hanem másoknak is tudok adni belőle.

A képeid ázsiója megugrott, amikor először kerültél be londoni galériába?

Persze. Az egyetemről akkor én voltam az egyetlen, aki galériás képviseletet kapott. Annka Kultys galerista szó szerint besétált a diploma kiállításra és azt mondta, hogy ez kell neki. Londonban van több egyetem, ami kiszór több 100 embert, köztük nagyon tehetségeseket a világ minden tájáról, de ott is limitált a galériák száma. Ez Londonban is megdobta az ázsiómat, meg utána Magyarországon is.

Magyarország ezt meddig bírja el? Elképzelhető, hogy idővel túl drága leszel?

Nekem ez egy állandó félelmem. Most is két világ között vagyok, külföldön az én áraim alacsonyak, fiatalabb művészek, keskenyebb CV-vel sokkal drágábban árulják magukat. De itthon kezdenek magasak lenni az áraim. Nem tudom, meddig tudok ezzel balanszírozni. Ha idehaza nagyon drágák lesznek, akkor kevesebbet fogok tudni eladni, vagy csak kisebb méreteket. Most hozzávetőlegesen 5000-6000 euróba kerül egy közepes méretű munkám, ez forintban 2 millió körüli összeg.

Anglia előtt ez a fele volt?

Bőven.

Gondolom, magyar viszonylatban ez igen ritka ilyen korban.

Igen.

A galéria mennyi részt vesz le egy eladott képből?

Ez nemzetközileg egyezményes, az eladási ár 50 százaléka az övék. Persze az már más tészta, hogy ezért a részért milyen, és mennyi munkát tesz bele az adott galéria. Egy profi galéria olyan infrastruktúrával rendelkezik, hogy kvázi folyamatos bevételt és szakmai előrelépést tud biztositani az adott művésznek. Felépíti a művészt. Egy jól működő galériás-művész viszony olyan, mint egy szimbiózis, profi csapatmunka, ahol nagyon is igazságos a fele-fele. 

Térjünk vissza Magyarországra, mielőtt kimentél Angliába már itthon is komoly galériás múltad volt, a gyűjtők keresték a képeid. Mennyire kuriózum idehaza, hogy ilyen fiatalon, huszonévesen bejutottál a Deák Erika Galériába?

Erikánál volt Pintér Gábor, Moizer Zsuzsa is előttem, ők is hasonló korúak. De viszonylag kevés ember kerül be ilyen korban az igaz. Magyarországon van egy galériás rendszer, ami 15-20 galériából áll, ezek limitált mennyiségű művészt tudnak felvenni. Nagyjából 10 évente van generációváltás. Huszonvalamennyi voltam, amikor bekerültem a Deák Erika galériájába, most vagyok 34, és most már látom, hogy kezd kialakulni az utánam következő huszonvalamennyi éves generáció.

Lehet azt mondani, hogy tudatosan menedzselted ezt a dolgot?

Fel akartam építeni igen, mindenképpen szerettem volna a Deák Erika Galéria művésze lenni, de azt nem merném kijelenteni, hogy tudtam előre, hogy ennek ez az útja. Azt tudtam, hogy nagyon progresszív, dinamikus művészetet kell csinálni. Fontos volt, hogy legyen a lehető legjobb a kvalitás, és legyek jelen a lehető legtöbb helyen, a lehető legtöbb emberrel tudjak találkozni. A többi a szerencse műve. Ha van művészeted, és csinálod, elérhető vagy, jelen vagy, akár most az online térben, akkor előbb-utóbb megtalálnak.

Idehaza hogyan figyeltek fel rád?

Ez ilyen step by step. Én mindig múzeumi kiállításokat akartam, hogy legyen valami párbeszéd a munkám körül, hogy a többi művésszel tudjak kialakítani egy olyan szellemi közösséget, ahol van egy együtt zsongás, egy flow. Vannak Magyarországon nonprofit szervezetek, projektgalériák, ahol pályázhatsz és kiállíthatsz. Ha van egy kiállításod, eljön a többi művész, megnézik, elkezdenek beszélni róla - vagy nem, de bekerülsz a közösségbe. Ha a szakma elfogad, akkor ez jó esetben egy kurátor fülébe eljut, aki berak egy komolyabb projektbe. Engem Fenyvesi Áron beajánlott a Bátor Tábor aukcióba, ott látta meg a festményemet Deák Erika, és utána keresett meg.

A művészet, mint ego hogyan tud együttműködni egy ilyen kis országban?

Amíg mindenki egy kicsit elesett, van egy-két kiállítása, addig jól el lehet lenni. De amikor valaki szignifikánsan megindul, akkor az sok emberben zavart okozhat, mert mindenki a másikhoz hasonlítja magát. Londonban meg az van, hogy annyi lehetőség van, annyi minden történik mindenkivel, annyira diverz az egész globálisan, hogy persze ott is van szakmai rivalizálás, de nem érzed azt, hogy ha valakinek lesz egy kiállítása, akkor neked már nem lehet. Nincs az, hogy valaki előled veszi el a lehetőséget, mert annyira sok lehetőség van. Magyarországon sokkal kevesebb a lehetőség, de egyébként a művész is, ezért egy idő után kvázi mindenki sorra kerül.

Mondhatjuk, hogy amikor bekerültél ebbe a galériába, akkor az a fűszál magasabbra nőtt a többi fűszálnál Magyarországon?

Ez adott akkor valamiféle lökést Anglia felé?

Akkor még nem. Akkor még az volt, hogy végre van lehetőségem kialakítani egy saját praxist. Annyira új volt nekem, hogy mindenképpen szerettem volna ebbe beledolgozni magam. Ki akartam hozni Magyarországból a maximumot. Akkor lett paksi képtáras nagy, múzeumi szintű kiállításom, és még sok más. Nyilván úgy gondoltam, hogy a Ludwig Múzeumot még nem érem el, de amit az én szintemen meg tudok közelíteni, azokhoz a helyekhez igyekeztem kontaktokat szerezni, ismerkedni. Ez valahogy mindig természetesen alakult, szinte maguktól megtaláltak dolgok.

Viszont igen, egy idő után azt éreztem, hogy Magyarországon is elfogyott a levegő. 2013-ban volt az első kiállításom Erikánál, és 2017-ben mentem Londonba. De közben voltam ösztöndíjjal Amerikában, Ausztriában, folyamatosan azon voltam, hogy legyen minél nemzetközibb ez a dolog, amit csinálok. Ekkor már tudtam, hogy egy értelmezhető nemzetközi karriert nem tudok megcsinálni Magyarországról. Azt láttam, hogy ha külföldön vagyok, nyílnak az ajtók, szeretnek az emberek, elindul valami, és amikor onnan eljövök, ennek vége. Három hónap múlva már más van ott, és téged elfelejtenek, ezért biztos volt, hogy a tűz közelből kell majd tevékenykednem. 

Vissza tudsz emlékezni arra, hogy gyerekként miként gondoltad ezt, hogyan találkoztál először a művészettel, és hogyan döntötted el, hogy ez lesz a te pályád?

Igen, 1986-ban születtem Székesfehérváron, ott is éltem 18 éves koromig. Ez egy kisváros, így mindig rá voltam szorítva arra, hogy magamnak keressem az utat. Egészen kicsi gyermekkoromban a művészet nem volt annyira jelen az életemben. De arra emlékszem, hogy mindig valami kreatívat akartam csinálni. Azt persze az elején még nem tudtam, hogy festő akarok lenni. Egy idő után viszont jött a graffiti, volt egy csomó elhagyott orosz laktanya a környéken, ahol játszottunk. A beszökdösés, titok, felfedezés mindig is érdekelt.

Hány éves voltál ekkor?

Hat-hét. Általános iskolás koromban már egyedül mentem haza az iskolából. Ahogy mondtam szerettem már ekkor elkóborolni. Lehet, hogy innen is jött az, hogy kíváncsi voltam, mi lehet a dolgok belsejében, a mélyére akartam nézni, kicsit a tilosban járni. A családomban senki sem volt művész, de a nagypapám nagyon szerette a művészetet, és voltak Munkácsy-printjei a falon. Arra emlékszem, hogy amikor először mentem a Nemzeti Galériába, és láttam, hogy az ottani festmények nálunk vannak, idő kellet, mire rádöbbentem, hogy a mieink nem az eredetiek... vicces érzés. A művészet egyébként nekem ilyen értelemben, fiatalon mindenképpen valamiféle klasszikus dolog volt.

A szüleid mivel foglalkoztak?

Anyukám biológia-kémia szakos tanár volt, aztán hamar átment gyógypedagógia, pszichológia irányba, édesapám pedig mérnök. 18 éves koromig nem tudtam eldönteni, hogy képzőművészeti pálya legyen vagy pszichológusi, nagyon érdekelt az emberi lélek, az érzelmek.

A graffiti középiskolás korodban is megmaradt?

Abszolút, a graffiti, mint olyan általános iskola végén kezdődött nálam, teljesen autodidakta módon, és nemhogy a középiskolában, de még a Képzőművészeti Egyetemen is megvolt. De egyre kevésbé aktívan.

A graffitis korszakodban mennyire volt benne a lázadás?

Teljes egészében. Szigorú, katolikus családból származom, templomba kellett járni, amit őszintén sosem értettem. A nagyapám, akivel nagyon sok időt töltöttem, katonatiszt volt. Nála vasfegyelem volt. Meg kellett jelennem nála reggel 9-kor, kitakarítani a lakást, közben leküldött a boltba sörért meg konyakért, ő ült a fotelban, miközben porszívóztam, és sokszor rám szólt, "az a sarok még kimaradt." Ha kész voltam, átvette, akkor kaptam ebédet. Azt viszont nagyon jól csinálták a szüleim, hogy volt saját szobám, ahol azt csinálhattam, amit akarok. A falra festettem, átalakítottam mindent, tulajdonképpen volt egy kis barlangom, ahol minden tele volt graffitizve. Tárgyakat gyűjtöttem, építettem bútorokat. Nem volt műtermem, de a padlás is az enyém volt, ott festettem rongyokra, nem használt lepedőkre, paplanhuzatokra.

Mikor tetted le végleg a voksot emellett a pálya mellett?

18 evesen érettségi előtt. A Képzőművészeti Egyetem nekem nagyon nagy dolog volt, mindig is be akartam kerülni. Felnéztem az intézményre, csupa olyan dolgot társítottam hozzá, mint a nívó, a patina, a tudás. Amikor először felvételiztem, 18 éves koromban, úgy éreztem, hogy ez meglesz, teljes önbizalommal mentem, de az első fordulóban kiszórtak. Az első fordulóban kiesni olyan, hogy te ide biztosan nem kellesz. Összességében innentől számítva harmadszorra kerültem be. A bekerüléshez akadémiai szintű rajztudás kellett, és nekem ezt meg kellett tanulnom. A szóbelin pedig a művészettörténet nagyon fontos tényező. 

Milyen művekkel jelentkeztél elsőre?

Beadtam a graffitiket, meg amik jöttek saját kútfőből. Mai szemmel azt mondom, hogy az nem képzőművészet volt, amit akkor műveltem.

A szüleid hogyan viszonyultak ehhez?

Ők ezt sosem támogatták. A legtöbb értelmes szülő nem akarja, hogy a gyereke művész legyen, mert ez egy nagyon kemény szakma, nagyon nehezen jövedelmező. Az ember elvégez egy ötéves képzést vagy még többet, és ott találja magát, hogy ha a képei nem mennek át a társadalmon, akkor valami máshoz kell, hogy fogjon.

Volt akkor B terved?

Nem. Sosem. Sőt, a képzőn volt tanár szak, fel lehetett venni pedagógia szakot, hogy el tudj helyezkedni, mint rajztanár, én ezt élből elleneztem. Úgy voltam vele, ha úgy vagyok egy egyetemen, hogy mi van, ha nem jön össze, akkor nem fog összejönni. Bele akartam szorítani magamat abba, hogy csak ez van. Ne legyen menekülőút. Persze ez az én utam volt, nyilván van sok művész, aki tanítás mellett is sikeres tud lenni.

Mit csináltál, amíg nem vettek fel?

Nekem nagy dolog volt eljönni Fehérvárról, a családi környezetet, barátokat otthagyni, és Budapestre költözni. Felvettek a Műszaki Egyetemre, és nagyon nem találtam ott a helyemet. Voltak olyan tárgyak, matematika, fizika, amiken sosem mentem át. Nagyon szerettem az embereket, akikkel együtt voltam, de egy kakukktojás, egy fekete hattyú voltam ott. A szüleim nyilván örültek, hogy hátha megjön az eszem. Az édesapám is a BME-n tanult, és amikor otthagytam az egyetemet, az egy nagy törés volt nála, és a családban is. Az az érdekes, hogy akkor úgy gondoltam, ez egy elvesztegetett idő, de amikor kiköltöztem Londonba, akkor értettem csak meg, hogy ez a BME-s dolog forradalmivá kezd válni nálam. Például, hogy tudok használni vektorgrafikus programokat, értek a gyártástechnológiához, a 3D-hez. Azóta ez szépen beépült a munkáimba. Olyan volt, mint egy passzív tudás, amiről sosem gondoltam volna, hogy majd használni fogom. Sok évnek kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy ezek mégiscsak meghatározó dolgok voltak, amik valójában ott szunnyadtak bennem. Nagyon érdekes, hogy ez a mérnöki dolog milyen sokat hatott a művészetemre, de ezt csak az utóbbi években realizáltam. Három év BME után végre felvettek a képzőre, és akkor ott is hagytam a Műegyetemet.

Hogyan érezted magad, amikor sikerült?

Milyen módon álltál akkor a magyarországi művészethez?

A képzőre való bekerüléskor volt először az, hogy elkezdtem kortárs művészettel találkozni. Előtte a XX. századot tekintettem művészetnek. Amikor először kivittek minket Berlinbe egy kortárs művészeti vásárra, nekem az forradalmi volt, hogy ez mennyire más, mennyire szabad, mennyi mindent lehet csinálni. Addig nem ezt tapasztaltam. A Képző előtt jártam egy felvételi előkészítő rajziskolába. Nagyon szerettem azokat, akik ott tanítottak, de ők persze egy olyan programot csináltak, ami segít bekerülni az egyetemre. Én például a mai napig nagyon szeretek fehérrel festeni, és ebben a rajziskolában azt mondták, hogy ezt nem szabad csinálni. A fehéret mindig meg kell törni valami színnel, mert önmagában megöli a többi színt, meszes lesz, és az nem festészet. Használtam fluoreszkáló festékeket is, az ott megint csak tiltólistásnak számított. Ezekkel az intelmekkel érkeztem a képzőre. Berlinben viszont azt láttam, hogy mindenki fröcsköli a neont, bármit lehet, és a mai napig is ebben dolgozom.

De az úgynevezett megfelelési kényszert, ami alapvetően szerintem sok magyar emberben benne van, azt én is nagyon sokáig görgettem magam előtt, talán egy kicsit még mindig. Mostanra viszont már az a célom, hogy a múltban rám rakódott komplexusok, előítéletek, az a csomag, amit nagyon sok ember cipel, abból minél többet letegyek. Azok a legsikeresebb művészek, akik teljesen el tudják engedni ezeket, és valami olyat tudnak csinálni, ami félelem nélkül jön.

Amikor visszajöttél a nagyhatású berlini kirándulásból, meghasonultál az itthoni dolgokkal?

Egy idő után rá kell jönnöd, hogy van valami, amiben neked van igazad, és ki is tudsz állni magadért valamilyen szinten. Nekem ehhez Berlin után kellett vagy három év, hogy ki tudjak dolgozni magamnak egy olyan festészeti megközelítésmódot, amit a sajátomnak éreztem. A graffitit átolvasztottam festészetbe, és kezdett kialakulni egy sajátos hangulatom, amitől kezdve úgy éreztem, hogy egyre kevesebb párbeszéd zajlik köztem és az egyetemi oktatók között, egyre kevesebbet ad nekem ez az egyetemi dolog.

Hogyan jutottál el addig, hogy otthagyod a Képzőművészeti Egyetemet?

Elfogyott egy kicsit a levegőm. Azt éreztem, hogy nem jó a falak között, szerettem volna fejlődni, kértem a tanáraimat, hogy mondjanak valamit, és azt mondták, hogy nem akarnak mondani semmit, mert én már csinálom a saját dolgomat, és csináljam. És azt éreztem, hogy ez így nem lesz jó. 

A 2010-es években mit láttál Magyarországon a művészetpártolással kapcsolatban?

Adogattam el egy-két képet, és örültem, mint majom a farkának. A gyűjtők egyébként sokszor inkább kivárnak, ha tetszik nekik egy művész most, akkor megnézik, hogy mit csinál öt év múlva. De állami szinten nagyon sok támogatás lehívható a művészeknek. Van a Derkovits-ösztöndíj, aminek keretében három évig fizet az állam 100-150 ezer forintot havonta. Ebből nagyon szűkösen, de talán ki lehet jönni. De a Nemzeti Kulturális Alapnál is lehet pályázni. Összehasonlításképpen, Angliában ebből jóval kevesebb van, és olyan, hogy havi járandóságot fizetnek valakinek évekig, egyáltalán nincs, vagy legalábbis én nem hallottam róla.

Mielőtt kimentél Angliába, ilyesmikből éltél idehaza?

Nem. A Derkovits-ösztöndíjra soha nem pályáztam. Az NKA-nál egyszer pályáztam, mert nem bírtam kifizetni a tandíjat a Chelsea-n, az angliai iskolában, ahová jártam. De szerencsére ezt meg is kaptam. Most mondjuk beadtam a jelentkezést az Eszterházy-díjra, de egy csomó díjra nem szoktam beadni, mert úgy kezelem, hogy nekem van egy kvázi működő rendszerem, és inkább maradjanak ezek a források azoknak, akiknek még nincs.

Évek óta aktív vagy Magyarországon és Angliában is, külföldön közelebb van a tömegekhez a kortárs művészet, mint Magyarországon?

Ez minden országban más, de Amerikában nagyon tetszett, hogy a legtöbb ember művésznek tartja magát. Van, aki fotóz, más fest, szobrászkodik, a garázsban van egy sarok, ahol alkot. Nincs benne szégyenérzet, hogy béna vagyok, ez szar, hanem neki tetszik, csinálja, ezért úgy közelít hozzád, mint kolléga, teljesen máshogy áll hozzá egy kiállításon a művészet befogadásához. Londonban nem éreztem ezt, de ott olyan hagyománya van a művészetnek, olyan világklasszisaik vannak, hogy a legtöbb művész igazi celebrity. Felhívják őket a legnagyobb tévéktől, rádióktól, és elmondják, mit gondolnak például éppen egy aktuális zeneszámról. Nemcsak a szakportálokon keresztül terjednek a művészek, hanem sokkal szélesebb körben. Ez nagyon sokat számít. Egyrészt, hogy az emberek ismerik a művészeket, másrészt a művészet nem úgy van elképzelve, mint például nálunk, hogy ez inkább valamiféle pejoratív szó, hogy "olyan művi, művészes". Persze azt gondolom, hogy itthon is egyre nyitottabbak kezdenek lenni az emberek. Egyre több a pozitív tapasztalatom.

Visszatekintve az elmúlt 4 évedre, összességében mennyire volt hatással a művészetedre London?

Az anyagszeretet például mindig is bennem volt, de a BME-n eltöltött három év alatt ezzel meg is tanultam profin bánni. Rájöttem, hogy a matéria sokkal szélesebb, mint a vászon meg a festék. Mindenféle anyagot imádok. Londonban ez egyértelműen kiütközött, hogy nagyon más vagyok, mint a többiek, és ez egy csodálatot váltott ki. Azt gondoltam, hogy mindenki barkácsol, ezért sosem hoztam fel, hogy szeretek ilyeneket csinálni. Nem azért, mert ciki, csak annyira banálisnak gondoltam. Kiderült, hogy nem az. Ez nagy erőt adott abban, hogy merjem ezt jobban magamhoz ölelni. Ez elindított egy olyan folyamatot, ami látszik ma is. London egy iszonyú intenzív város, nagyon sok minden történik. 2017-ben nagyon működött még a rave kultúra, ami szintén a kitörés szimbóluma. Ezek teljesen beépültek a művészetembe.

A galériák mellett milyen értékesítési csatornákat használsz?

Azt gondolom, hogy a művészet jelenleg elsőszámú közege az Instagram. Minden galéria, gyűjtő fent van, ezek az emberek egymásra hatnak. A művészek is jórészt fent vannak. Ez egy képmegosztó oldal, ami egy ilyen vizuális műfajnak, mint a műveszet, egy termékeny táptalaj. Kiraksz egy festményt, arra kommentel egy gyűjtő, azt látja a galériás, megkeres, ír neked. Az egész annyira közvetlen, dinamikus, hogy ez elengedhetetlen. 

Ez ma már fontosabb a galériás rendszernél?

Ezt nem merem kijelenteni, de nagyon fontos. A német múzeumi kiállításom is az Instagram miatt lett. A varsói is. Összeakadtunk egy művésszel az Instagramon, írtunk egymásnak, és lett ebből egy két állomásos kiállítás.

Mennyire tartod a kapcsolatot a gyűjtőiddel?

Ez alkati kérdés, nem rajtam múlik. Sok esetben, ha valaki megvesz egy műtárgyat, egyáltalán nem akar találkozni a művésszel. De több olyan gyűjtőm is van, például Rímár Péter, akivel egészen baráti a kapcsolatom. Nyilván, aki nem él ott, ahol én, azzal csak levelezünk. Ezek olyan gyűjtők, akik több képet vettek már tőlem. Ha valaki évente vásárol, kialakul egy kapcsolat, kíváncsi leszel az emberre. Személy szerint a képeimnél egyáltalán nem szeretem azt a szót, hogy befektetés, mert elveszi az egésznek a lényegét, de gyűjtőként mégiscsak valamekkora összeget feltesznek az emberek egy lóra, és szurkolnak neki. Ha nekem sikereim vannak, akkor a gyűjtőimnek is. Ez olyan, mint egy gyerek, nevelgetni kell. Együtt neveljük. Persze az egész sikertudat elmehet rossz irányba is, úgyhogy vigyázni kell. De kétségtelen, nagyon jó, amikor a gyűjtők beszállnak a világodba és támogatnak.

Mi a véleményed arról, hogy az MNB egyre kardinálisabban bevásárolja magát a magyar művészetbe, a művészi világba?

Én igyekszem művész oldalról nézni ezt a dolgot. Számomra ez inkább egy mecenatúra. A Covid elején, amikor az összes kiállításomat lemondták, tényleg megállt a műtárgypiac. Akkor ez egy ilyen óriási mentőövnek számított, nekem mindenféleképpen nagyon fontos volt. Persze mondhatnám, hogy én könnyen beszélek, mert bekerültem. Mindentől függetlenül, amit ez az egész magával hozott, az a financiális értékképzésnek vagy megőrzésnek, megalapozásnak egy alappillére. Ha ez az intézmény úgy gondolja, hogy ő egy értékfedezetként komoly összeget tesz egy fiatal művész műtárgyaiba, azzal azt kommunikálja, hogy ez igenis értékálló. Ez hitelesít. Ez egy olyan folyamatot indít el, hogy ezt komolyan kell venni. És igaz, az MNB nem egy szakmai szervezet, de gyűjtés, amit elkezdtek az szakmai alapokon működik. Vannak a felkért szakmai tanácsadók, akiket nagyra tartok, mint például Spengler Katalin gyűjtő vagy Fabényi Julia múzeum igazgató, ezért ami a bankba kerül, az egy válogatott, magas minőségű anyag. 

A műtárgyaknak eleve van egy értékük, és bizonyos gyűjteményekben még fel tudnak értékelődni. A bank gyűjteménye egy nagyon komoly anyag. Már annak is van egy értékképző hatása, hogy benne vagyok ebben a gyűjteményben. Én ennek csak a pozitívumát látom a művészek és a galériák oldaláról is. És az is fontos, hogy az emberek ne féljenek a kortárs művészettől, ismerjék meg, legyen vele kapcsolatuk. Ez is egy lépés afelé, hogy amikor egy bank vásárol, az nem olyan, mint amikor egy magánember. Akkor mindenki elgondolkodik, hogy lehet, hogy ez tényleg jó. Hosszú távon sokkal nagyobb pozitív hatást látok ebben. Hogy a bank viszont mit akar majd csinálni ezekkel a képekkel, azt nem tudom, gondolom lesz belőlük majd kiállítás.

Tavaly elmaradt a Velencei Biennále, bár te is a pályázók között voltál, de nem nyertél. Mit jelent oda kijutni egy fiatal művésznek, és hogyan élted meg ezt a folyamatot?

A velencei biennálé olyan, mint egy művészeti világkiállítás. A világ majdnem minden országa képviselteti magát. Ez egy olyan szakmai esemény, amit tényleg mindenki megnéz a világon, aki művészettel foglalkozik akármilyen szinten. Ez egy példátlan bemutatkozási lehetőség. Én most tervezek Amerikába költözni, remélem, idén összejön. Sokat jelentett volna a részvétel. De lehet, hogy ez így túl egyszerű lett volna. Lehet, hogy nem is baj, hogy ez még nem jött össze. Keresztes Zsófi és Zsikla Mónika zseniális anyagot tett le az asztalra, nagyon jó lesz a pavilon. Maga a folyamat is élvezetes volt, egy hónapot dolgoztunk Petró Zsuzsannával azon, hogy összerakjam a pályázatot, az egész nagyon tanulságos volt. Plusz az ötletek, amiket kitaláltam, azóta beépültek az agyamba, viszem tovább őket.

Folytatni fogod a pályázást?

Mindenképpen szeretnék a velencei biennálén a magyar pavilonban lenni. Nem fogom feladni.

Ebből a szempontból előny lehet, hogy kis ország vagyunk.

Igen, egy amerikai vagy brit művésznek eszméletlen kicsi esélye van arra, hogy a saját országát képviselje, Magyarországon egy magyar művésznek ellenben igen nagy.

Milyen utat látsz most magad előtt?

Nem szabad elfelejteni, hogy ahhoz, hogy egy művész hosszútávon sikeres tudjon lenni világszinten, kell egy európai, amerikai, sőt egy ázsiai bázis is. Az európai bázisom szépen alakul. Amerikában kétszer voltam, és úgy érzem, hogy ott egyszerűen ott kell lenni ahhoz, hogy kinyíljanak a kapuk. Most vagyok 34 éves, most még el tudok menni. Ha maradok még 3-4 évet, egyre kevésbé lesz lendületem arra, hogy kontinenst váltsak. Azt érzem, hogy most vagy soha. Ahogy Deák Erikával volt négy évem Magyarországon, Londonban most van a negyedik, azt érzem, hogy négy év New Yorknak kell következni. Mindenki azt mondja, hogy menjek Los Angeles felé, de nekem New York a nagy szerelmem.

Akkor Ázsiába is kiköltözöl majd négy évre?

Nem tudom. Ha sikerül felépíteni a rendszert, aminek most már talán vannak elvetett magjai, akkor gyakran csinálnék ott is kiállításokat. Egy ideje már jó kapcsolatom van a Q Contemporar-val, ami egy hong kong-i gyűjtő, Queenie Rosita Law által alapított művészeti szervezet. Most fog nyílni egy magánmúzeumuk Budapesten, aminek a gyűjteményében én is benne vagyok. Velük vannak ázsiai terveink is.

(Címlapkép, cikkben megjelenő portrék és interjúképek: Mónus Márton)