Ebbe a budai iskolába menekíti gyermekeit a magyar elit: licitálnak a helyekre

Pénzcentrum: Kik készítették az irodája falán található agyagarcokat, montázsokat és egyéb alkotásokat, hogy lehet felkerülni a falra irodadísznek?

Horn György: A csibéim készítették ezeket.

Kik azok a csibék?

Minden gyereknek van egy patrónusa a házban, és az egy patrónushoz tartozó gyerekek összességét nevezik csibének. Ők egy évfolyamba járnak, de van, hogy egy patrónus nem is tanítja őket. 

Milyen rendszerben folyik az oktatás az AKG-ban?

Ez nem egy iskola, hanem hét kicsi, ezeket hívjuk kis iskoláknak. A kis iskola ugyanis igazán személyes együttműködésre épít. Az AKG-ban nem osztályok vannak, ugyanakkor a homogén korcsoportokat megtartottuk, és mindegyiknek van egy lakása a házban, amiben van tanári, konyha, vécé, társalgó, tantermek.

A későbbi patrónusok közös döntése alapján kerülnek a gyerekek az iskolába, és amikor elkezdődik a tanítás, akkkor egy közös nyitótábort követően, a gyerekek választhatják ki, hogy a hat tanár közül kit szeretnének saját patrónusuknak. 

Tíz-tizenkét gyerek tartozik egy patrónushoz, és ez hét évig változatlan, tulajdonképpen ez egy iskolai szülői szerep. Hetente találkoznak a csibék a patrónusukkal, megbeszélik, hogy mi történik az életükben, mit csinálnak jól, mit pedig rosszul. Ez megy egészen kicsi koruktól az iskola végéig.

Mihez képest nyújt alternatívát az AKG?

Az iskolának nem az a dolga, hogy megmondja előre, hogy mi leszel, ha nagy leszel, hanem az itteni élet feltételeit kell olyanná tenni, hogy minél inkább az ő hétköznapi életében fejlődjön. Ettől persze az iskolának dolga, hogy felkészítse a diákokat a felnőtt létre is.

Értelmezésünk szerint az iskolának három dolga van. Az egyik a tanulási motiváció megőrzése, megteremtése, a másik a tanulási képességek, a harmadik pedig a szociális kompetenciák fejlesztése. 

Azt lehet tudni, hogy egy kisgyerek, mielőtt iskolába megy, nagyon szeretne iskolába járni, és amikor már odajár, akkor elveszíti ezt az erős motivációt. A tanulási képességek fejlesztésénél ugyanez a helyzet, az iskola tantárgyakat tanít, s nem azt, amire a gyerekeknek az adott életkorban szükségük lenne.

Az AKG családszerű - nem családias - intézmény, tehát vannak kötelezettségek, de ezeket csak úgy tudjuk megoldani, mint otthon. Mondjuk például, ha otthon mosogatni kell, a gyerek eleinte nem fogja tudni, hogy azt, hogy kell, aztán amikor meg már tudja, akkor meg jó eséllyel utálni fog mosogatni, mindent megtesz, hogy ne kelljen, koszt csinál, eltűnik, eltöri az edényeket. Mégis, valahogy meg kell tanulnia.

A másik elem, ami miatt át kellett gondolnunk az egész iskolai rendszert, az az, hogy hogyan tehetjük örömtelivé, érdekessé az iskolát. Hiszen az iskola alapvetően egy rettenetes hely. A XIX. század végi állam értett a hadseregszervezési eljárásokhoz, ehhez kialakított egy szerkezetet. Folyosó, terem, tanár - a laktanyából ez jól leírható. Valószínűleg abban a korban ez adekvát is volt, csak aztán egy nagyon stabil rendszer alakult ki belőle. 

Ennek az az oka, túl a kötelezettségeken, hogy a tantárgytanítási rendszer a tanárokat arra kényszeríti, hogy legyen 24 órájuk egy héten, amelyekről kijönnek, bemennek, és semmit nem tudnak a diákokról, fogalmuk sincs, hogy mi történt velük az órát megelőző napon. 

Egy tanár hétfőn befejezi az órát, és csütörtökön megint bemegy. Az az érzése lehet, hogy a gyerekek azóta ott ülnek, mert csak ebben az élethelyzetben találkozik velük. Hétköznapi esetben nincs köztük más interakció. Persze a tanárok igyekeznek megoldani ezt a problémát, szakkört, színházat, egyéb foglalkozásokat tartanak, de lássuk be, ez végül mégiscsak az alapfeladaton túli tevékenység.

Értem, de ezt a helyzetet, hogy lehet feloldani?

Ehhez hoztuk létre a kis iskolai és a patrónusrendszert, emellett pedig fontos, hogy ha valami van az AKG-ban, az minden nap van. Nincs könnyű nap, meg nehéz nap. Közösen kezdjük a napot, ez is egy fontos elem, beszélgetünk, majd a diákoknak epocháik vannak. 

Mondok egy példát. Egy kis iskolán belül ma az egyik csoportnak van természetismeret, a másiknak társadalomismeret, a harmadiknak pedig irodalom. Egy epocha három hétig tart duplaórákban. Ez azt jelenti, hogy egy tanár egyszerre nem nyolc osztályban tanít nálunk, hanem csak kettőben. Minden nap találkoznak a gyerekekkel, projektekben dolgoznak, együttműködnek.

Ezen túl, nemcsak a tanárokhoz van viszonyuk, hanem egymáshoz is, hiszen együtt kell működniük. A saját évfolyamom most kilencedikes, és épp csoportban készítenek haditudósítói jelentést a napóleoni háborúkról. A másik csoportnak irodalomból van egy projektje meg ének-zenéből. Ez a rendszer pedig feloldja a tantárgyi kereteket is.

Minden gyereknek való ez a struktúra?

Mi azt gondoljuk, hogy igen, de igazából nem tudjuk ezt kontrollálni, mert iszonyatosan nagy a túljelentkezés. Bár az eredeti elképzelésünk az volt, hogy nagyon sokféle gyerek jön majd ide, de tavaly például közel 800-an jelentkeztek a két tagozat 60 helyére. Ha azt akarjuk, hogy legitim legyen a felvételi, akkor ehhez egy olyan versenyhelyzetet kell teremteni, amelynek eredményeként valakiket felveszünk. Ez nagyon igazságtalan, de így működik, elit gimnáziummá váltunk.

Az innen kikerülő diákoknak nem okoz gondot beilleszkedni hierarchikus szervezetekbe?

Nézze, először is innen egyetemre mennek tovább a gyerekek, nem a munkaerőpiacra. Egyébként meg azt gondolom, hogy az iskolának nem dolga a munkaerőpiacra való felkészítés. Mindemellett, ha azt vizsgáljuk, hogy melyek azok a képességek, amelyek a munkaerőpiacon szükségesek, akkor ezekkel ők itt bőven találkoznak: együttműködés, prezentáció, versenyhelyzetekben való megjelenés.

Jó példa erre, hogy az AKG a gimnáziumi rangsorban, ami ugyan engem annyira nem érdekel, mindig a 30. és az 50. hely között van, azért, mert a gyerekek nem indulnak Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyeken, hiszen ők nem tanulnak hagyományos értelemben tantárgyakat. Ugyanakkor, amint csapatban kell dolgozni, ha olyan verseny jelenik meg, ahol nemcsak ki kell tölteni egy tesztet, akkor kiderül, hogy ők ezt nagyon jól csinálják. A robotikától a vállalkozásig nagyon sok területen, ahol együttműködés kell, abban ők nagyon jók.

Felveszi őket, mert jól kommunikálnak, együttműködnek, de amikor már ott vannak, nem veszik észre, hogy egy darabig parizert fognak vásárolni, és egyből az egész céget akarják megváltoztatni. Az itt végzett tanulók autonómok, önállóak, és ez néha komoly probléma lehet egy másfajta környezetben. 

És mi a helyzet a vállalkozói szellemmel? Az Európai Bizottság szerint Magyarországon az EU-s átlagnál jelentősen kevesebb gyerek szeretne vállalkozó lenni. Az AKG-ban ez más?

Alapvetően. Egyrészt vannak kötelezettségeik. Minden tizedikesnek be kell szállnia egy vállalkozásba. Ez egy éves projekt, amelyet közösen kell csinálniuk. Ez minden évben decemberben kezdődik, idén december 9-én. A PR-től, a standoláson át, a termékekig, mindent létre kell hozniuk. Tavaly tele volt velük a sajtó, mert olyan termékeket találtak ki, amelyekkel a rendes piacon is megjelentek, és ezek üzletileg is működtek. 

Azt nem határozzuk meg, hogy mit kell csinálniuk, de nyolc-tíz gyereknek egy részvénytársaságot kell létrehoznia, ennek minden részletével együtt. A JAM alapítvány [Junior Achievement Magyarország Oktatási, Vállalkozásszervezési Alapítvány - a szerk.] jogilag ezt rendezi, de be kell a céget jegyeztetni, számlát kell adni, könyvelni kell, a részvényeket el kell adni, és év végén az egészet fel kell számolni. 

Sajnos ez nem lehetséges, ez csak egy évig tart, az is fontos, hogy hogyan számolják fel, hogyan zárnak, ezt is meg kell tanulniuk. Persze az, hogy később mit kezdenek az ötlettel, az az ő dolguk 

Azt korábban elárulta, hogy az iskola költségvetésének körülbelül negyedét, ötödét fedezi az állami normatíva. A maradékot kizárólag a szülőknek kell előteremteni, vagy vannak olyan vállalati szponzorok, volt diákok, akik segítenek?

Eredetileg a szocializmus idején voltak olyan vállalatok, amelyek beszálltak az alapítványba, ám ma már a működéshez szükséges feltételeket túlnyomó részben szülői befizetésekből teremtjük elő. Van ugyan az öregdiák-hálózatnak egy ösztöndíjkerete, de ez egy egymilliárd forint költségvetésű intézmény, ilyen összegyűjtött pénzekből nem lehet működtetni. 

Abban van egy nagyon sajátos rendszerünk, hogy mi nem akartunk nagyon drága magániskolává válni, ezért a helyek kétharmadára felvételiztetünk, egyharmadát pedig piaci alapon, licittel adjuk el azoknak, akik hajlandók többet fizetni azért, hogy a gyerekük ide járhasson, és a többletpénzből azokat támogatjuk, akiknek nincs elég pénzük a költségtérítésre. Ebben is van azért egy korlát, mert csak kétszáz gyereket hívunk be a felvételire, és aki ebbe a körbe bekerül, az tehet ajánlatot. 

Előfordulhat, hogy valaki jelzi, hogy hajlandó magasabb tandíjat is fizetni, de a gyerek e nélkül is bekerül?

Igen. Lezárt borítékban kérjük az ajánlatokat, ezeket félretesszük, lebonyolítjuk a felvételit, felveszünk negyven gyereket, utána kibontjuk a borítékokat, és azokat tesszük sorba pénzügyileg. Közülük veszünk fel még húszat, akik a kiválasztott negyvenben nem, de az eredeti kétszáz, szóbeli felvételire behívott diák között ott voltak.

Ez a kétszázas csoport a központi felvételiből kerül ki?

Igen, de mi ebből a kétszázból már nem az írásbeli alapján rangsorolunk, hanem egyénileg leülünk minden gyerekkel, és egy háromfős bizottság dönti el, hogy igen vagy nem. A döntésbe senki más nem szólhat bele. Akire konszenzussal azt mondják, hogy fel van véve, azt felvesszük, a többiek meg tehetnek ajánlatot.

Mit keresnek a diákokban?

Mivel az induláskor, 1988-ban ötezren jelentkeztek hozzánk, megpróbáltuk tételesen felsorolni. Az egyik ilyen elvárás volt a jó szövegértés, befogadás. Ezt akkor kiemelten kezeltük, mára az írásbeli felvételi ezt valamelyest rendezte, bár azért ezt valamilyen szinten még mindig mérjük a szóbelin is. 

A másik ilyen készég az elfogadási képesség, az együttműködési hajlandóság. Ez jól kiderül az iskoláról, családról való beszélgetésből. Például az a gyerek, aki végig szidja az osztálytársait és a tanárait, az hátrányban van, akkor is, ha nagyon jó felvételit írt, de persze ettől még bekerülhet.

Mindemellett tegyük hozzá, hogy a felvételi igazságtalan, de ezt is tudjuk.

Ahogy fogalmazott, önök egy elit gimnáziumot működtetnek. Szerepük lenne az, hogy amellett, hogy élen járnak, vissza is adjanak tudást az állami rendszernek, vagy azoknak az iskoláknak, amelyek nem ennyire úttörők?

Az elmúlt 30 évben nagyon sok minden történt az AKG-ban, ami elindult az oktatási rendszerben. Erre jó példa a projektekben való munka. A baj ezzel az, hogy ezt csak az egész iskolára lehet jól megvalósítani, mert egy tanórában nem lehet igazán projektet csinálni, hisz nincs elég idő, jön a következő óra.

Korábban minden intézménynek pedagógiai programot kellett írnia, és sokkal közvetlenebb kapcsolat volt velük, mint most, mivel a helyzet az államosítással radikálisan megváltozott.

Különválasztva a saját szerepemet az AKG szerepétől, én személyesen részt vettem 90-ben annak a törvénynek az előkészítésében, amely kimondta, hogy minden iskolának pedagógiai programot kell csinálnia, továbbá volt egy nagyon erős törekvésem arra is, hogy az intézményeknek széleskörű autonómiájuk legyen. 

De tudok más AKG-s példát is mondani. Ma már államilag is vannak témahetek, nálunk minden évben van belőlük öt. Láthatóan terjed ez a módszer, persze nem csak miattunk, de nekünk erre itt jelentős tapasztalatunk van. 

Van azonban néhány óriási akadály: az iskolaszervezet, az épület és a pénz. Az épülettel az a baj, hogy a kialakítása, tehát a folyosó és a tanterem, akadályozza a csoportokban való munkát.

Nekünk lassan, mai árakon körülbelül már kétmilliárd forintba került az, hogy ezt az 1910-ben épült házat olyanná átalakítottuk át, hogy megfelelő terek legyenek benne. Ezen túl pedig tudomásul kell venni, hogy ez az iskolarendszer sokkal drágább, mint a hagyományos. 

Tud példákat mondani, hogy mivel kerül többe az AKG működtetése, mint egy hagyományos, állami iskoláé?

Először is, ahhoz, hogy epochákban dolgozhassunk, a gyerekeknek egész napos iskolát kell csinálni, mert az egyéni tanulás egy része bekerül az iskolába. 

A patrónusi rendszer sokkal többe kerül, mint az osztályfőnöki. Összehasonlítva egy hasonló gimnáziummal, ahol 20 osztály van, 20 osztályfőnökkel és 20 helyettessel. Ott havonta, tb-vel együtt 50 ezer forint többletkiadást jelent az osztályfőnökök és helyetteseik extra bére osztályonként, amely éves szinten 12 millió forintos költség.

És itt van még a digitális iskola kérdése is. Ez alapvetően drágítja meg a rendszer egészét. Mindig mosolyogva nézem, hogy a a DOS-projektre [a kormányzati Digitális Oktatási Stratégia rövidítése a DOS - a szerk.] elmondásuk szerint 40 milliárd forintot fognak költeni. Egyrészt szerintem ezt nem így kellene csinálni, de örülök, hogy egyáltalán van ilyen. Mindemellett a 40 milliárd forint egyszeri beruházásra is kevés, hát még a működésre. Ez egészen más pályát követel, folyamatosak a kiadások, amelyek ennél sokkal nagyobbak.

Nekünk irtózatos pénzeket kellett költenünk csak a wifi-hálózat kiépítésére. Egyszerre 1200 készülék működik a házban. Ha persze az állam arra költene, hogy mindenhol szabadon elérhető széles sávú internet legyen, akkor ez a költségrész megszűnne, de ezt egyelőre nem látjuk.

Ezeken túl nagyon drágák még a témahetek és a projektek is. Egy évben van öt témahét, abból egy közös, az egész iskoláé, a másik négyet pedig kis iskolánként szervezzük. Elutazni, együtt lakni, ez nagyságrendileg évente egy gyerekre leosztva 70 ezer forint, ami 42 millió forint pluszköltség. 

A digitális oktatással kapcsolatban Horváth Ádám, a Digitális Pedagógiai Módszertani Központ vezetője azt mondta, hogy az ő becslésük szerint 40-50 milliárd forintnyi eszköz marad kihasználatlanul a magyar oktatásban, mert a gyerekekkel eltetetik a telefonokat, tableteket. Önöknél ez hogyan működik?

Nálunk is sokszor elhangzik az, hogy tedd el a telefonodat, akárcsak otthon. Azt hiszem, hogy mostanában van egy alapvető fordulat a társadalom működésében. 42 éve vagyok a pályán, és most először érzem azt, hogy a jelenlegi és az előző csibéim között, akik között csupán hét év különbség van, generációs különbséget figyelhettem meg.

Másfelől pedig a YouTube megváltoztatta a hozzáállásukat a digitális világhoz. Ez egy Gutenberg-galaxis méretű fordulat, amelyre van adat. A gyerekek nagyságrendileg két órát ülnek a YouTube előtt naponta. Nem az interneten, nem a Facebookon, nem a Twitteren, hanem a képi világban. Ez például az angol nyelv tanítását radikálisan megváltoztatta. Az például tény, hogy minden gyerek, aki idejön 13 évesen, már többé-kevésbé megtanult angolul.

Régen is volt ilyen, csak akkor nem telefonnal.

Igen, ugyanaz, mint az asztal alatti olvasás vagy kártyázás, de itt is felmerül a kérdés, hogy hogyan lehet a figyelmet visszahozni? Csütörtökénként a nyitáskor az agyról olvasok fel nekik, és előtte mindig szólnom kell, hogy tegyék el a telefont, mert azt akarom, hogy most ezzel foglalkozzanak, miközben a gyerekek meg egymással chatelnének.

Állandó interakcióban vannak a világgal, a Facebook-csoportokban is lehet látni, hogy hogyan megy óra alatt a kommunikáció. Szerencsére egyébként a gyerekek ezt már tudatosan használják. 

Az én csibéimnek is van olyan csoportja, amelyiknek az a neve, hogy Horn-csibe és olyan, hogy Horn-csibe tanár úr nélkül. És ez tudatos, akarjuk is, hogy legyen nekik olyan fórumuk, amiben nem vagyok benne. 

Vannak-e olyan eszközök a digitális oktatásban, melyeknek használatáról már mást gondol, mint korábban?

Igen. Idén meg fogjuk szüntetni az utolsó számítógéptermünket és elkezdjük kivezetni a digitális táblákat is. Ez azt jelenti, hogyha egy digitális táblát cserélni kellene, azt már nem cseréljük.

Felmenő rendszerben folyik annak a bevezetése, hogy minden gyereknek legyen egy laptopja, a felső két évfolyamon kívül már így folyik nálunk az oktatás. Használunk azért füzetet is, amikor kell, de az is érdekes, hogy netbennszülött 

Tehát ebbe a világba be kell vezetni a gyerekeket, meg kell tanulniuk vakon gépelni, amit egyébként mi már az első tanév óta, 1988 óta csinálunk. Megjegyzem, jó üzlet is volt egy darabig, mert csináltunk hozzá egy szoftvert, amit el lehetett adni. Ez, meg a tanulási módszertan arra is jó példa, hogy hogyan terjedtünk az iskolai rendszerben.

Említette, hogy lassan ott tartanak, hogy minden évfolyamon, minden gyereknek van laptopja, és azt használják is a mindennapi oktatásban. Ki finanszírozza ezt?

A szülők. 

Mindenkinek ugyanolyan gépe van?

Akartunk egységes gépeket, szereztünk céget, kitaláltuk, hogy legyen kicsi, hogy beférjen a táskába, meg, hogy tabletté lehessen alakítani, és arra is gondoltunk, hogyha nagy tételben vesszük, akkor olcsóbb lesz. Ennek ellenére a mostani kilencedikes évfolyamban, talán öt gyereknek van olyan gépe, amelyeket akkor vettünk közösen.

Mindennek van hátránya. Ha olcsó, akkor könnyebben tönkremegy, ha szétszedhető, akkor az érintkezési pontjai nem működnek egy idő után. Annyi baj volt vele, hogy tavalyelőtt úgy döntöttünk, hogy ezt mindenki intézze magának, mi azt kérjük, hogy bizonyos funkcionalitásoknak feleljenek meg, bizonyos szoftverek működjenek rajtuk.

Látja-e olyan hatását is a digitalizációnak, ami nem figyelemelvonó, hanem kifejezetten motivációmegtartó?

Persze, hogyne! Én társadalomelméletet tanítok nagyoknak, a két végzős évfolyamnak. Az már régen elveszett, hogy én adatokat, tényeket közöljek. Ha a tőzsdéről beszélünk, mindenki automatikusan megmondja az aktuális árfolyamot. Ott van a telefonjuk az órán, és nagyon sok olyan adat van, ami ennek köszönhetően előkerül.

Mindemellett természetesen az is igaz, hogy a telefon a kézben egy figyelemelvonó rendszer. Tegnap mondtam is egy nagyon okos fiúnak, hogy 

Mennyire autonóm egy tanár abban, hogy mire használja a digitális eszközöket?

Teljesen, mondok egy példát. Épp most írtam alá egy számlát 565 ezer forintról, amely az idegen nyelvek oktatásához szükséges szoftverek szabad használatának költségéről szólt. 

A tanárok maguk döntik el, hogy mit akarnak használni, ezt ők megveszik saját költségen, és az AKG kifizeti az árát. Tehát nem döntjük el központilag, hogy mik azok a szoftverek vagy applikációk, amelyeket használni kell, hanem ez a tanárok autonóm ügye, ők döntik el, majd benyújtják a számlát.

Hogyan tartják fenn a tanárok motivációját, hogy új dolgokat tanuljanak meg egy ilyen gyorsan változó környezetben?

Van egy belső digitális továbbképzésünk, és van egy csomó ember, aki erre rá van kattanva. Mondjuk Nádori Gergő [az AKG egyik tanára - a szerk.] az egyik élharcosa ennek az egész országban. Én ebben le vagyok maradva, inkább verbális figura vagyok, meg hát öregebb is a többségnél, és ez okoz is nekem nehézségeket. 

Sok olyan eszköz van, amit a gyerekektől tanulunk el. Decemberben lesz például digitális témahetünk a kilencedikesekkel, amelynek van egy olyan eleme, hogy mindenki mutasson be olyan appokat, amiket használ, és amelyeket érdemes átvenni. Én is be fogok ülni és buzgón gyűjteni fogom az ötleteket. Tehát tanulunk egymástól.

Jövőre indul az általános iskola. Mikortól lehet jelentkezni?

Gyakorlatilag január elsejétől, de már elindult az előregisztráció.

Itt is megtartják azt a felvételi rendszert, hogy a helyek kétharmadára egy bizottság döntése alapján, egyharmadára pedig licittel lehet majd bekerülni?

Igen. 

Itt mi alapján fogják eredetileg rangsorolni a gyerekeket, hogy kialakuljon az a merítés, amelyből majd a bizottságok választhatnak?

Most erre nem tudok válaszolni, fél éve gyilkoljuk egymást ebben az ügyben, inkább dilemmákat tudok sorolni. 

Az eljárással kapcsolatban azért vannak feltételeim, amelyeknek meg kell felelni. Bár nincs egyéni döntési jogköröm, hisz minden ilyen a tantestületé, de van egy informális szerepem, és azért 

Az egyik ilyen feltétel az volt, hogy nem fogjuk elkezdeni a családokat elképesztően hosszú kérdőívekkel vizsgálgatni, mert az elmebaj lenne. Végül is mi vagyunk értük, nem fordítva. De attól még igaz, hogy több mint ezernyolcvanan előregisztráltak már eddig, tehát azért ezt a túljelentkezést valahogy fel kell tudni oldani.

Hány gyereket vesznek fel?

Összesen 240 gyereket, negyvennyolcat minden évfolyamra, ötödik osztályig. A túljelentkezés miatt fontos, hogy három szabályt állítottunk fel a felvételivel kapcsolatban: Először is legyen átlátható, mindenkinek tudnia kell, hogy mik a szelekció szempontjai. Másodszor, hogy legyen egyszerű, azt mondjuk, hogy harminckettőt saját jogon, tizenhatot pedig pénzért. A harmadik pedig, hogy konszenzusos döntést hozzon a felvételiztető csapat.

Mindemellett nem tudjuk igazán, hogy mi lesz a szelekciós elv. Az biztos, hogy minden családtól kérünk egy motivációs levelet, egy használati útmutatót a gyerekről, meg egy adatlapot, és ezek alapján fogunk behívni 180-200 gyereket.

Már az is konszenzusos döntés lesz, hogy kiket hívnak be?

Igen. 

Öt év múlva mit tartanának sikernek az új iskolával kapcsolatban, mely most kibővül az általános iskolás korú gyerekekkel?

Nagyjából meg tudjuk fogalmazni, de vannak benne erős kompromisszumok. Az egyik kiemelt cél, hogy jól tudjuk összehangolni a hetedik osztállyal kezdődő négyéves időszakot, amikor kétszer lépnek be diákok a rendszerbe, hetedikben és kilencedikben. Az égvilágon semmi nem szól egyébként a háromszor négy éves felosztáshoz a jelenlegi oktatási rendszerben, de ez van az országban, így ehhez alkalmazkodunk mi is.

A másik cél a szociális kompetenciák fejlesztése. Azt gondolom, hogy itt vagyunk a legerősebbek, de itt van a legtöbb problémánk is. Hogyan lehet valaki egyszerre versenyorientált és elfogadó, toleráns, ez fontos kérdés a mai világban.

Sokan mennek rögtön külföldre az érettségi után az AKG-sok közül?

A gyerekek egyharmada, és ezt nem tudom eldönteni, hogy baj vagy jó, de inkább bajnak mondanám. Lehet, hogy a Brexit betesz majd ennek, mert a többség Angliába megy, de már az is látszik, hogy húzódnak át Amszterdamra és Koppenhágára.

Mióta elindult az érettségiző diákok tömeges elvándorlása, eltelt-e már annyi idő, hogy lássák, hogy ezek a gyerekek visszajönnek-e az egyetem után Magyarországra?

Nem. 2014 volt az első év, amikor az elvándorlás látványosan megugrott. Korábban ez úgy zajlott, hogy az egyetemről Erasmus-szal vagy más programmal mentek ki, és aztán kint ragadtak. A kétezer AKG-s öregdiákból valószínűleg legalább ötszázan külföldön élnek, bár pontos adatot nem tudok. De ők nem az egyetemet végezték kint, hanem utána mentek el. 

A 2008-ban érettségizett tizennégy csibémből például most heten élnek külföldön. Ők azok, akik gyakorlatilag most végezték el az egyetemet, most indultak el a pályájukon. Amszterdamban egy egész légió él, és mivel Budapestről és Londonból is könnyű oda átmenni, tavaly ott tartották a karácsonyt.