Az irányadó kamatszint a fejlett piacokon több évtizedes mélyponton, míg az olajár történelmi maximum közelében mozog. A nyersanyagárak kisebb korrekciókkal hónapok óta emelkednek, az inflációs feszültség egyre jelentősebbnek tűnik. A gazdasági ciklus szintén emelkedő fázisához érkezett, ugyanakkor egyelőre jelentősek a bizonytalanságok. A növekedés motorja továbbra is az Egyesült Államok, de az ázsiai régió szerepe egyre felértékelődik. Az alábbiakban azt vizsgáljuk, hogy a FED illetve az EKB mennyire került kamatemelési kényszerbe az olajárak növekedése miatt. Az elemzésnél részben támaszkodunk az Economist ezen témájú írására is. Az elmúlt hónapokban jelentősen emelkedett a kőolaj ára a világpiacon. A hordónkénti ár jóval meghaladta a 40 dollárt, jelenleg valamivel ez alatt mozog. A kereslet erőteljes növekedése mellett a pszichológiai tényezők is meghatározó szerepet játszottak abban, hogy az árszint idáig nőtt. Az ellátási problémáktól való félelem egyelőre nem tűnt el a piacról, a tegnapi iraki robbantásos merénylet ennek valóságalapját is igazolta. Több elemzés kimutatta már, hogy a fejlett régiók gazdasági ciklusai az idők folyamán egyre kevésbé függenek az olajár alakulásától. Ennek ellenére azonban nehéz lenne azt állítani, hogy az olajár nem hat a vállalati eredményekre, a beruházásokra stb. Összességében meg kell állapítani, hogy az olajár (és ezen keresztül az energia) mind az aggregált kereslet, mind a kínálat oldaláról befolyásoló tényező. Az olajár emelkedése többnyire növeli a vállalatok inputköltségét, csökkenti a profitot, ezáltal a beruházásokat is visszafogja. Adott árszint mellett a vállalatok csak kevesebb árut, szolgáltatást hajlandóak kínálni. Emellett az említett vállalati beruházás csökkenés, a háztartások szabadon elkölthető jövedelmének csökkenése ( a magas olajár mint egyfajta adó is funkcionál) az aggregált keresletet szűkíti, egyfajta jövedelemátcsoportosítás történik az olajexportáló országok irányába. Ebből a szempontból mind a keresleti, mind a kínálati oldalon egy negatív sokk következhet be. A gazdasági aktivitás csökkenése mondhatnánk, hogy az inflációra is mérséklőleg hat, tehát az infláció emelkedésétől nem kell tartani, a tapasztalatok mégis azt mutatják, ahogy az olajáremelkedés az inflációs rátákat is azonnal felfelé tornázza. A hosszabb távú hatások iránya azonban a jelzett problémák miatt is igen összetett. Nagy dilemma ma is - és az elmúlt években, évtizedekben is az volt -, hogy az olajársokkokra a központi bankok milyen módon reagálhatnak. Az olajár növekedése tehát jellemzően azonnal feljebb nyomja a teljes inflációs (ún. headline) rátát, de a maginflációs mutatókban a hatás többnyire csak időbeli csúszással jelentkezik, ha jelentkezik. Ez feltehetően akkor következik be, ha az áremelkedés tartós, és van idő arra, hogy az átgyűrűzű folyamatok végbemenjenek. A központi banki döntéshozók ilyenkor azzal a kérdéssel néznek szembe, hogy azonnal emeljenek a kamatokon, és ezzel akadályozzák meg az inflációs feszültségek kialakulását - nem kockáztatva azt, hogy esetleg túl későn jön a monetáris szigorítás -, vagy ne reagáljanak az árak emelkedésére, ugyanis az csak átmeneti lesz. Egy túl korai, illetve később feleslegesnek tűnő kamatemelés jelentős reálgazdasági veszteségekkel járhat. Hasonló veszteségek kapcsolódhatnak ugyanakkor ahhoz, ha a kamatemelés későn érkezik, az infláció jelentősen megemelkedett, és az olajárak esetleges csökkenése után is fennmarad az árazási mechanizmusokban tapasztalt rugalmatlanságok, az inerciális hatások miatt (emiatt -a nagyobb rugalmatlanság miatt - szokták azt mondani, hogy az európai gazdaság az amerikainál érzékenyebb az olajár sokkokra). Az utóbbi fogalmaknál például a munkaerőpiaci következményekre kell gondolni, ahol a bértárgyalások már a megemelkedett inflációs ráta mellett történnek. Tartós lesz-e az olajárak emelkedése, megfojthatja-e a növekedést a magas olajár? Az USA a világ legnagyobb kőolajimportőre, ugyanakkor az olajárak növekedésével kapcsolatosan már nem elsősorban az amerikai gazdaság élénkülését hangsúlyozzák, hanem az ázsiai, ezen belül is elsősorban a kínai kereslet erősödését. Ezen fundamentális okok árnövelő hatása nem kérdéses, ugyanakkor a tényadatok mégis azt mutatják, hogy a kínálati és a keresleti oldal között a valóságban nincsenek olyan különbségek, mely a mostanihoz hasonló árszintet indokolnának (ebből következően a pszichológiai tényezők szerepe jelentős).

A jelen esetben mit tehet a FED illetve az EKB? Mind az USA-ban, mind az euró-zónában érezhetően emelkedtek az inflációs ráták az elmúlt hónapokban. A májusi adatok szerint az USA-ban a fogyasztói árak növekedése elérte a 3.1%-ot (két hónapja még csak 1.7% volt), az euró-zónában pedig 2.5%-ra ugrott az év elején mért 1.6%-ról. Mindkét mutató esetében az olajárak drágulása meghatározó. Az ún. maginflációs mutatók (melyek a volatilis energiaárakat és az élelmiszereket nem tartalmazzák) a legutóbbi adatok szerint már mindkét gazdasági övezetben elmaradnak a teljes indexektől. Látható tehát, hogy létezik egy inflációs nyomás az energiaárak részéről.

A legfrissebb hírek, időrendben ITT!

Kövess minket a Google Hírek-ben is!

A másik oldalon viszont épphogy felszálló ágba került a gazdasági ciklus, kérdéses, hogy a kamatemeléssel nem veszélyeztetik-e a központi bankok a gazdasági növekedést, nem okoznak-e törést a monetáris kondíciók szigorításával. Feltehetően Alan Greenspan a FED elnöke is emiatt hangsúlyozza mértékletes, óvatos kamatpolitikát, melyet az aktuális makrogazdasági adatok függvényében kell alakítani.

Érdemes röviden áttekinteni az elmúlt időszakok tapasztalatait, és ha lehet összehasonlítást tenni a jelenlegi helyzettel. A hasonlóságok és az eltérések is értékes információval szolgálhatnak.

Az 1973-74-es első olajválság alkalmával a FED jelentős kamatemelésben kezdett, azonban a gazdasági növekedés visszaesésével hamar megindult a lazítási periódus. A Federal Funds Rate célértéke egy év alatt 11%-ról 6%-ra csökkent. A reálkamatszint a mostani helyzethez hasonlóan negatívvá vált. A jelentős monetáris és fiskális lökés ugyanakkor az árak folyamatos és jelentős emelkedését is okozták, melyet a második olajválság csak fokozott. Az újabb jelentős kamatemelésekkel csak még mélyebb recessziót sikerült a FED-nek elérni.

Mind az 1979-80-as, mind az 1990-91-es időszak előtt megfigyelhető volt, hogy a megemelkedett olajárakra adott reakció - kamatemelés - is hozzájárulhatott a recesszió előidézéséhez. Tehát az olajárak növekedése önmagában okozott egy negatív sokkot, melyet a kamatemeléssel a FED tovább súlyosbított. Feltehetően az intézmény ezt az iraki válság során elég hamar felismerte, így a gyors kamatcsökkentési lépésekkel a hosszabb távú gazdasági visszaesés elkerülhetővé vált. Figyelembe kell azonban venni, hogy a kamatlépéseknél a tényleges hatások értékelésekor helyesebben járunk el, ha a reálkamatszintre is tekintettel vagyunk. 1990 után, amikor az olajár jelentősen megemelkedett, illetve az infláció is felszökött, a reálkamatszint jelentősen lecsökkent, a kamatvágásokkal pedig a ráta tovább mérséklődött. Így a reálkondíciók a nominális kamatszint csökkentésénél jobban lazultak.