Ökológiai katasztrófa vagy természetes folyamat: akkor most kiszáradhat a Velencei-tó?

Az éppen kiszáradó tavat mesterséges vízpótlással akarják „megmenteni”, de a távolabbról odavezetett vizek veszélyt is hordoznak magukban; a Velencei-tó teljes mizériájának jár utána a Telex riportja: már az is sokat segíthetne, ha kipucolnák a feltöltésére létrehozott tározókat, és háttérbe szorítanák a horgászatot rajtuk. A kiszáradó tó nem feltétlenül jelent ökológiai katasztrófát, ha újra normális mennyiségű csapadék hullik, még jobb állapotba is kerülhet az ottani élővilág. Viszont a tó állapota is múlhat azon, hogy mennyire építik be a partját, írja a telex.hu.

A most 24,2 négyzetkilométeres Velencei-tó Magyarország harmadik legnagyobb természetes tava a Balaton és a Fertő után. De egy időben a Velencei-tavat is hívták Fertőnek, és sokszor nem is egy tavat értettek rajta, hanem kettőt. Amit ma mindenki Velencei-tóként ismer, az az, amit délről a 7-es főút, északról az M7-es határol, és nagy, egybefüggő vízfelülettel rendelkezik. A másik tórészt korábban Nádas-tóként emlegették, ez ma gyakorlatilag az elláposodó Dinnyési-fertő, ami ugyan elvágódott, de mindmáig kapcsolatban van a nagy Velencei-tóval.

Többször is majdnem kiszáradt

A nádfoltok, szigetek közötti vízi utak akár az olaszországi Velence lagúnáit is idézhetik, de ettől függetlenül is biztosan sokan elgondolkodnak azon, hogy vajon mi köze egymáshoz a két Velencének. A nyelvészek között több megfejtés született, de ezek mindegyike inkább találgatáson alapszik, mint bizonyítékokon. Az egyik magyarázat szerint egykor olasz telepesek hozták magukkal a Venezia nevet, ami aztán Velencévé tekeredett a magyarban az idő során. Ennek némileg ellentmond, hogy először csak az 1700-as évek elején bukkan fel a tó mellett a Velencepuszta elnevezés. Egy másik levezetés szerint a velence egy régi magyar szó, ami többek között szélzászlót is jelent. Ezt az eszközt pedig az ottani halászok is használták és készítették, és ebből származik a község és a tó neve.

A tó története

Ha a név eredete homályba vész is, a tó története elég jól feldolgozott. A Velencei-tó 10-12 ezer évvel ezelőtt alakulhatott ki, és a kutatások szerint jóval nagyobb volt, a partvonala 3-400 méterrel kijjebb húzódott a mostaninál, és pár méterrel magasabban is volt a vízállása, vízfelülete háromszorosa volt a mostaninak. A víz aztán szépen lassan visszahúzódott, és az őskortól kezdve már az ember is megtelepedett a partján. Később a rómaiak is megjelentek a területen, és a mit adtak nekünk a Velencei-tónál kérdésre az a válasz, hogy egy kőgátat. A mai Pátkai-tározónál építették a Császár-vízre a 3. században, és a feltételezések szerint az egyik szerepe a Velencei-tó vízszintjének a szabályozása volt.

1931 óta vannak megbízható adatok a vízszint ingadozására, de kutatók elméletei szerint a mindig sekély vizűnek számító Velencei-tó az évszázadok során többször kerülhetett közel a kiszáradáshoz az aszályos periódusokban, de többször ki is öntött.

A 4. századtól kezdve nagyjából százévente tűnt el a víz szinte teljesen. A legutolsó mélypont 1866-ban következett be, az egy évvel korábban indult erős apadás miatt kiürült a tómeder. Ez az időszak azonban nem tartott sokáig, 1870-re újra megtelt vízzel. Hogy valóban teljesen kiszáradt-e, arról megoszlanak a vélemények, írtak le olyat is, hogy huszárezred gyakorlatozott a mederben, és kukoricát is termesztettek a víz helyén, de más kutatók indirekt bizonyítékokkal cáfolták a teljes kiszáradást.

Az erős vízszintcsökkenést jobbára természetes folyamatok hajtották, de az is többször felmerült, hogy teljesen le kéne csapolni a tavat. Ha már a Balatonnál előkerült egy ilyen eszementnek tűnő ötlet, akkor ne csodálkozzunk, hogy egy ahhoz képest kacsaúsztatónak tűnő víznél is meglódult a mérnökök fantáziája. Akkor persze az volt a legerősebb mozgatórugó, hogy hogyan lehetne minél több termőföldhöz jutni.

Hiába tűnt szabályozhatónak, a Velencei-tó vízszintje nagy ingadozásokat mutatott.

1935-ben 80 centi volt a legalacsonyabb vízállás, 1949-ben pedig csak 63 centimétert mértek. Ezek a minimumok közel vannak ahhoz az értékekhez, amelyeket idén is feljegyeztek, miközben a tó átlagos vízszintje 1,40-1,60 méter kellene, hogy legyen. De extrém értékek a másik oldalon is mutatkoztak, 1963-ban a hirtelen hóolvadás és a sok esőzés hatására 244 centiméterre emelkedett a vízszint. A tó megint elhagyta a medrét, és a víz a déli parton elöntötte a vasút és a tó között lévő üdülőterületet. Jórészt aztán ennek is köszönhetők azok a beavatkozások, amelyek ugyan orvosoltak néhány problémát, de szó szerint be is betonoztak újabbakat.

A Velencei-tó állapota és vízszintje sokáig csak az ott élőket és gazdálkodókat érdekelte, de ahogy beindult a turizmus, egy újabb érdekcsoport igényeire kellett figyelemmel lenni. A Balaton üdülőélete már a 19. században felpezsdült, de a Velencei-tavat, hiába volt egyórányi távolságra Budapesttől, csak a huszadik század elején kezdték el felfedezni maguknak a turisták és víkendezők.

Az üdülőtóvá fejlesztést és a műszaki beavatkozásokat sokan sikerként könyvelték el, de a tó problémáit csak ideig-óráig tudták megoldani. Ahogy aszályosabb időszakok következtek (itt már nyugodtan gondolhatunk az elmúlt néhány évre is), a két tározó sem tudta pótolni a Velencei-tó vizét. Komolyabb krízist 1989 és 1993 között élt át a tó, és akkor nemcsak tervezték, de meg is valósították a vízpótlást, miután a tározókat kiürítették. Nem meglepő, hogy az akkor felvetett ötleteket látjuk ma is visszaköszönni.

A 2020-as vízmérleg azt mutatja, hogy a Velencei-tó vízgyűjtőjéről a tározókon keresztül egy csepp víz sem került a tóba, viszont a Dinnyési tavakba eresztettek belőle. Tavaly is száraz év volt, tehát alapvetően van klimatikus oka is a tó vízszintcsökkenésének.Szaknyelven mondva a Velencei-tó asztatikus, tehát időnként kiszárad. Ennek a tónak ez a természete, de ha a klíma hatására még rápakoljuk azt, hogy nem engedünk bele vizet, mert halat nevelünk fönt, és kiengedünk belőle vizet, mert az meg a halastónak kell lent, akkor biztosan az lesz az állapot, mint amelyet most látunk

- mondta Padisák Judit a Telexnek.

A vízügy értelmezésében egyébként nem vízeresztés történt, hanem vízátadás, mert a Dinnyési halgazdaság és a Dinnyési-fertő még a tó vízrendszeréhez tartozik. A két tó összesen 50 ezer köbmétert vizet kapott, ami a 40 millió köbméteres víztesthez képest elhanyagolható mennyiség. A vízügy szerint halálra ítéltek volna ezt a két tavat, ha nem adnak nekik vizet, ökológiai szempontból indokolt volt az eresztés, így nem következett be például nagyobb halpusztulás, és a fertő mocsaras, lápos élőhelyei is jobb állapotban maradhattak.

Az a tavalyi vízmérlegből is kiolvasható, hogy a sokéves átlagnál 15 százalékkal kevesebb volt a csapadék, hó szinte egyáltalán nem volt, így olvadás sem, ami táplálhatta volna a tavat vagy a tározókat, mindezt tetézte, hogy az átlagosnál több mint egy fokkal melegebb is volt. A tó vízszintje 2020-ban már 24 centimétert esett, és a tározókból akkor sem engedtek át vizet, amikor azok vízszintje erre lehetőséget adott volna. A vízügy dokumentuma is vízminőségi problémákat említ ellenérvként.

Tavaly így az év 90 százalékában a tó vízszintje a szabályozási sáv minimuma alatt volt, és aztán erre jött rá a szintén meleg és csapadékszegény 2021, ami csak fokozta a vízszintesést. Idén így egyelőre egyetlen napon sem érte el a tó időszaktól függően 130 vagy 140 centiméteres szabályozási minimumát, a legmagasabb érték 114 centiméter volt, míg az eddigi átlag egy méter alatt maradt.

A Velencei-tó papíron nagyon egyszerűen működik, ha nem éri el a 140 centiméteres vízszintet, akkor megnyitják a tározókat, hogy föltöltsék, ha pedig 160 centi fölé emelkedne a tószint, akkor pedig leeresztenek belőle egy csatornán keresztül. Utóbbira egyébként legutoljára 2016-ban volt példa.

A két tározó névleges maximális kapacitása összesen 11 millió köbméter körül van, és ha ennyi víz belefolyna a tóba, akkor körülbelül 50 centimétert is lehetne emelni a vízszintjén. De idén sem emeltek így rajta egyet sem, mert a tározók zsilipjei zárva maradtak (leszámítva az üzempróbát). A vízügy közlése szerint a tározókban sem volt elég víz, és az a kevés is rossz minőségi mutatókkal bírt, ráadásul az iszapkotrási munkák elmaradása miatt a befogadóképességük is csökkent. A szakmában ez nem nagyon lephetett meg senkit. Már egy 2014-es vitaanyagban is arról írtak, hogy a horgászati célú hasznosítás miatt a tározók vízminősége nem megfelelő, és forráshiány miatt a vízgyűjtőn elmaradtak az iszapolások és a műtárgyak fenntartási munkálata is. Egy 2020-as vitaanyag pedig arról számol be, hogy a Pátkai-tározót elkészülte óta, tehát az elmúlt közel 50 évben egyszer sem kotorták, és a zsilipkamrák hibái miatt a vízeresztés is nehézkes. A víz minősége pedig olyan pocsék, hogy csak késő ősszel vagy kora tavasszal alkalmas egyáltalán vízpótlásra, mert az üledék és a horgászok etetőanyagai tápanyagdússá teszik a vizet.

Ha ezeket a problémákat megoldanák, máris jobb állapotba kerülhetne a Velencei-tó. Ahogy arra az Országos Vízügyi Főigazgatóság szóvivője, Siklós Gabriella is utalt, a Zámolyi- és a Pátkai-tározó rekonstrukciója és kotrása után újra ereszthetnének jó minőségű vizet a tóba, és ezt nagyjából 10 milliárd forintból lehetne megvalósítani. Igaz, a csapadékszegény években ez sem jelentene teljes biztosítékot.

Ökológiai katasztrófa vagy sem?

Amikor idén nyáron látványos halpusztulás zajlott le a tavon, amit gyaníthatóan az alacsony vízállás által is elősegített relatív oxigénhiány okozott, érthető reakció volt, hogy sokan a tározók megnyitását kérték. A víz azonban nem jött. Ami nem is feltétlenül volt baj. Gondolhatnánk, hogy a víz az víz, nyissuk ki a zsilipet, és folyjon, de ennél kicsit összetettebb a dolog, nem lehet csak mennyiségben gondolkodni. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság adatai alapján még októberben is olyan rossz értékeket mutatott a Pátkai-tározó vize, hogy ha azt a Velencei-tóba engedik, csak nagyobb bajt csinálnak.

A klorofill mellett sok minden más is megtalálható a tározó vizében. Irdatlan mennyiségű szervesanyag-tartalma van, ha ez bekerül a Velencei-tóba, oxigénhiányos állapot következik be, hiszen valahol le kell bomlania a szerves anyagnak

- mondta Padisák. Szerinte azt is érdemes volna megnézni, hogy a Velencei-tóban a horgászat milyen terhelést jelent, hiszen a tóba bevitt etetőanyag is jelenthet kimutatható szervesanyag-terhelést, ami szintén rontja a vízminőséget.

Nyáron az egyre több helyen kibukkanó meder és a halpusztulás civileket, horgászokat és politikusokat is arra indított, hogy megmozduljanak a tóért. Részben mesterséges vízpótlást sürgettek, részben pedig elmaradt munkálatokat róttak fel. Sokak szerint a parti közművek korszerűsítésével, átgondolt és rendesen kivitelezett kotrási és nádgazdálkodási munkálatokkal jó maradhatott volna a tó vízminősége.

A kormány is napirendre tűzte a kérdést, újra előkerültek a fentebb említett vízpótlási lehetőségek. A megoldásra készült is egy 40 milliárdból végrehajtható tervötlet, de ezt a kormány rögtön titkosította is tíz évre.

Padisák Judit limnológus úgy véli, hogy a természet szempontjait nézve felesleges vízpótlásért kiáltani, nem először történik ilyen.

Ökológiai szempontból nincs semmi baj, mert a kiszáradásos állapot hozzátartozik a tónak a természetéhez, és az ott lévő természetes vegetáció nemcsak hozzá van szokva ehhez, hanem igényli is. Nincs mit csinálnunk, csak várni: add már, Uram, az esőt! A tó természetes életközösségeinek az a legjobb, ha így pótlódik a víz, annál is inkább, mert úgy vélem, hogy egy csomó szerves anyaggal dúsult felszín került végül is a szabad levegőre, ahol a végtelen oxigénkészletet használva lebomlik. Ha visszajön a normál vízszint, akkor ott klassz tavunk lesz. És ezt nemcsak úgy gondolom, hanem a tapasztalat is ezt mutatja. A Balaton 2003–4-ben mintegy visszaszerezte a természetes partvonalát a nagyobb vízszintcsökkenéssel, és ott olyan helyzet alakult ki, ami sem a fürdőzőknek, sem a horgászoknak vagy a kompnak nem volt igazán jó. De a tó parti üledékében felhalmozódott foszforkészletének nagy részét felhasználta az a gusztustalan alga- és hínártömeg, ami a déli parton volt. Azonkívül a nád is elkezdett regenerálódni. A nád csak szárazföldön csírázik, állandó vízszint mellett nem. Ahogy a képeken láttam, a Velencei-tó esetében erősen pusztuló nádasról van szó, annak pedig kifejezetten jó, hogy ki tudnak kelni a nádmagok. Ökológiai szempontból ez abszolút nem egy katasztrófa.

A kormánynak nem kellene titkosítania a vízpótlási terveket. Amikor a Balaton vízszintje csökkent, akkor egy másik kormány az Akadémia elé terjesztette a terveket. Sok szakértői jelentés készült, és azt mondtuk, hogy nem kell itt csinálni semmit. Valószínűleg most is erre jutnánk. Csak annyit kell tenni, hogy vigyázni kell a vízpótlásra szánt víz minőségére, és a tározókat nem halgazdálkodásra kellene használni, hanem arra, amire valók – mondta az akadémikus.

Idén a halpusztulások és később vízminőségi problémák miatt bekövetkezett strandbezárások miatt pár napra elnéptelenedett a part, de azért a Velencei-tó népszerű maradt. És már nem is feltétlenül a víz a vonzó benne, a tavat körülölelő bringaúton időnként szinte egymásba érnek a kerékpárosok. A körülbelül 28 kilométeres kör rendkívül népszerű családok és nem túl gyakorlott biciklisták körében is, mióta néhány évvel ezelőtt elkészült a kerékpárút.

Az 1970-es években végképp eldőlt, hogy a Velencei-tó leginkább üdülési célokat szolgál, de ha ma szétnézünk a tó környékén, nem feltétlenül vonzó a kép. A strandok és partok sok helyen kopárak, kiégett fűvel, fátlan területekkel találkozunk. Balatoni szabadstrandokhoz képest is éles a kontraszt. Elsőre nem az az érzése az embernek, hogy ha nincs a vízben, akkor csak aszalódni lehet a napon, kevés az árnyat adó fa. Ennek aztán tökéletesen eltúlzott, valószínűleg nem duplacsavaros poénként előadott változata a tengert megidézni akaró Korzó, ahol mély homokban rakhatjuk ki magunkra a napra.

A Velencei-tó nemcsak a partfalat örökölte meg a szocializmusból, hanem a szocreál építészetet is. A parton nemegyszer egymás mellett terpeszkednek a behemót, már használhatatlan romok, egykor volt vállalati üdülők és vendéglátóhelyek, a mai kor szintén nem igazán visszafogott ingatlanjaival együtt.

Mindezt tetézik az elmúlt évek kisebb-nagyobb botrányai, mint például most Velencén a Korzó elkerítése, ahol egy közterületet zárnak el az emberek elől, míg Gárdonyban egy évtizedek óta strandként működő partszakaszon tiltották meg a fürdést. Bár az eredeti elképzelések szerint a Velencei-tó partja mindenki által bejárható lenne, ezért lehetett csak minimum 30-50 méterre a partvonaltól építkezni, mégis egyre több helyen lehet elkerített szakaszba botlani. Gárdonyban nemrég több ezer négyzetméternyi vízparti zöldterületet minősítettek át vegyes beépítésű területté, és a helyiek attól tartanak, hogy itt is hotelek, lakóparkok, társasházak foglalhatják el a szabad partot. Néhány próbálkozás már történt is a part közelében, a Velence és Gárdony határán álló épületegyüttes viszont úgy néz ki, mintha egy 1970-es évekbeli filmforgatásról maradt volna ott díszletként. Rajta lóg az eladó tábla is, de a rendezetlen környezet sem indítja meg az ember fantáziáját. Még a térség korábbi országgyűlési képviselője, a fideszes L. Simon László is silány minőségűnek nevezte az ingatlant, és azt írta, apartmanok és lakóházak építését nem szabad engedni a tóparton, mert azok nem a minőségi turizmust segítik elő.

Az kétségtelen, hogy Velencei-tó parti területeire ráfér a rehabilitáció és a fejlesztés, de itt még van esély arra, hogy megmeneküljön a túlzott beépítéstől, és minden és mindenki számára élhető maradjon a tó.