Oszkó Péter: Nem meglepő, hogy a román gazdaság faképnél hagyott minket

Pénzcentrum: Ma is elvállalná a pénzügyminiszterséget?

Oszkó Péter: Szerencsére nem merül fel ilyen kérdés, mert nem olyanok a viszonyok, persze vállaltam már el nehéz helyzetben pénzügyminiszterséget. Annál egyébként nem gondolom, hogy a mostani gazdasági helyzet nehezebb. Minden más meg politika kérdése, a jelenlegi politikai szereplők meg nem hiszem, hogy engem mostanában felkérnének ilyen pozícióra.

Mi volt a legfontosabb, amit tárcavezetőként tanult?

Leginkább azt, hogy pénzügyminiszterként válság idején lehet hatékony és érdemi munkát végezni, minden más időszak a többi tárca erős érdekérvényesítési képességéről szól.

Ám amikor baj van, akkor a pénzügyminiszternek hirtelen lesz szava, akkor tud igazán meghatározó befolyást gyakorolni az ország működésére. 

Persze amikor a pénzügyi tárcát vezettem, akkor a gazdaság irányitás legtöbb kompetenciája a pénzügyminisztériumban volt, most viszont ez nem pont így van. Hisz két olyan minisztérium is működik, melyek a gazdaságpolitika alakításában intenzíven részt vesznek, erős befolyásuk van kormányzati működésbe.

Említette, hogy a mai gazdasági helyzet eltér a 2009-estől. Pontosan miben, és egyáltalán milyen a jelenlegi gazdasági helyzet?

Sokkal mélyebb recesszióban volt az ország 2009-ben, egy olyan adósságpályán, ahol magának az adósságnak a finanszírozása volt a fő kihívás. Ma egy enyhébb recesszióval kell megküzdenünk, az adósságfinanszírozás is megoldott, ám egy lefelé tartó, de még mindig nagyon magas infláció nyomasztja a gazdaságot. Ami a két időszak között hasonló, az a szűk költségvetési mozgástér, hogy sok tünetegyüttest kellene kezelni, ám eközben nagyon szigorú gazdálkodást is kell folytatni.

Ez lehet az oka annak, hogy az elmúlt hetek hírei szerint a román gazdaság immár a magyar előtt jár, hogy a régiós teljesítményünk egyáltalán nem kedvező, s hogy a magyar gazdaság gyakorlatilag egy óriási zuhanás után recesszióba csapott át?

Látható volt, hogy az a gazdaságpolitikai mix, amit Magyarország követ, az a hatalompolitikai célokat ugyan kiszolgálja, de a felzárkózást kevésbé gyorsan és sikeresen képes segíteni. Ahhoz a normál, klasszikus gazdaságpolitikához képest legalábbis, mint amit rajtunk kívül a visegrádi országok vagy egyes balkáni nemzetek követtek. Ráadásul régóta mondjuk, hogy lassabb a felzárkózásunk a többi országéhoz képest, így eléggé meglepő, hogy ez ma meglepetést jelent.

Mint ahogyan annak sem kellene meglepettséget keltenie, hogy a román gazdaság úgy beelőzött, hogy faképnél hagyott minket. Az elmúlt években ugyanis folyamatosan érzékelhető volt, hogy zárkóznak fel hozzánk, tehát most nem egy hirtelen ugrással kerültek elénk.

A recesszió pedig az infláció elleni küzdelem megkerülhetetlen velejárója, aminek nem is a mélysége, hanem az elhúzódása az igazán lényeges kérdés. Hiszen az nagyon régen fordult elő, hogy a magyar gazdaság négy egymást követő negyedévben recesszióban legyen, tehát a recessziós időszakot egy teljes naptári év tegyen ki. Bár itt még izgalmas lesz az idei III. és IV. negyedév, amelyekben talán már nem kell recesszióval számolnunk, ugyanakkor az egész évre komoly növekedési kilátásunk nem lehet.

Összességében egyébként ezek a problémák az elmúlt évek gazdaságpolitikájának a jellegéből adódó szükségszerű következmények. Mert azzal a versenyképességet sok ponton háttérbe szorító, inkább a politikai érdekeket érvényesítő gazdaságpolitikával, és azzal a választási költekezéssel, mint amit a kormány 2022-ben végzett, törvényszerű volt, hogy ez vár az országra.

Hogyan lehetne jobban csinálni?

A magyar gazdaságpolitikának több száz tényezője van, amikből valószínűleg több tucaton lenne mit igazítani. Nagyon nehéz ezen a területen rövidtávú sikereket elérni, ahhoz általában nagyon sok pénzt kell költeni, s ha ez rossz szerkezetben történik, mert a gazdaság egyébként rosszul teljesít, akkor annak ugyan rövid távon kedvező lehet, de hosszabb távon sokkal több a negatív hatása lesz. Nem hoz megfelelő eredményeket: sokkal nagyobb adósság, sokkal több teher marad utána, magasabb lesz az infláció, többet szenved tőle az ország. Ez nagyon jellemző a magyar gazdaságpolitikára.

Ennél hatékonyabb, ha a gazdaság szerkezetét teszik rendbe, ám az nagyon sok mély beavatkozást igényel, az oktatási rendszer átalakításától kezdve egészen az egészségügy rendbetételéig. Emellett az emberek tudás és innovációs szintje, a teljesítőképességük is meghatározó tényezője a gazdaság teljesítményének, amelyet az oktatási rendszer garantál.

Ám annak a modernizálása nem egyik napról a másikra történik, és mostanában nem is feltétlenül az oktatási rendszer modernizációja zajlik. Csakúgy, mint az egészségügy esetében, ami ha magas szintű szolgáltatásokat nyújtana, az meglátszana a munkavállalók termelékenységén is, hiszen a jelenleginél jobb fizikai és szellemi állapotban végeznék a tevékenységüket. Ma azonban Magyarországon nem feltétlen ez a helyzet. Furcsa módon általában nem e két területről nem is a gazdaságpolitika keretein belül szoktunk beszélni, noha megkerülhetetlen a gazdaságpolitikai hatásuk.

És akkor még nem esett szó a gazdasági együttműködésekről, kollaborációkról, transzparenciáról, a korrupciós szintről, amik azt határozzák meg, hogy ha adott mennyiségű pénzt fordítunk a gazdaságra, akkor abból mekkora teljesítmény lesz. Vagyis, ha sok pénzből közepes mennyiségű vagy annál kevesebb lesz a teljesítmény, akkor adósság marad utána, ha viszont sok pénzből nagyobb teljesítmény mutatkozik, akkor alapvetően növekedés és adósságcsökkenés lesz az eredmény. Ma sajnos a magyar gazdaságra az előbbi tendencia a jellemző, alacsony a kollaborációs szint, nagyon komoly a korrupciós kockázat, nagyon rosszul hasznosulnak a befektetések és a beruházások. Annak ellenére, hogy relatíve magas a beruházási rátánk.

Elhangzott már, hogy a magyar gazdaság a magas inflációval küzd. Mit lehet egy ilyen helyzetben tenni, az áremelkedést hogyan lehetett volna megállítani?

Jelenleg óriási szlogenháború folyik a témában. Kétségtelen tény azonban, hogy az infláció egy nem elhanyagolható része a nemzetközi tendenciák eredményeként érkezett az országba. A közvetlen kiváltója egy energia árrobbanás volt, ugyanakkor az infláció emelkedése már azt megelőzően elkezdődött, de nem csak Magyarországon, hanem az egész világon. A Covid alatti óriási kiköltekezés felpörgette a fogyasztást, majd a járványt követően mindenhol egy inflációs hatás jelentkezett.

Ezt a hullámot aztán a kormány megküldte egy plusz cunamival, amikor belekezdett a választási költekezésbe, ezzel nálunk az infláció megsokszorozódott, a nyugat-európai, de még a legmagasabb régiós inflációs számokat is megdupláztuk. Azaz a kormány az inflációs veszélyt nem komolyan vette és fellépett ellene, hanem inkább 19 helyett 21-re lapot húzott, amiből csak baj lehetett.

Ennek fényében érdekesek azok a megjegyzések, hogy az inflációt a magyar kormány kezelte, mivel a Magyar Nemzeti Bank nem tudott megfelelően fellépni ellene. Hiszen a jegybank is későn lépett, csak a választások után kezdett beavatkozni, de a kialakult helyzetet nem a magyar kormány kényszerült kezelni, mivel ők okozták az infláció nagy részét. Ráadásul nem is a megfelelő ütemben, a megfelelő intézkedéscsomaggal kezdtek neki, hanem egy csomó tüneti kezelést hajtottak végre. Olyanokat, amik egy ideig elfedték, ám komoly nyomás alatt tartották az inflációt, ami ezért később még nagyobbat pukkant.

Ezek szerint az egy számjegyű infláció is csak egy jól csengő szlogen?

Nehezen tudom be a kormány teljesítményének, hogy év végére egy számjegyű lesz az infláció. Ha ugyanis semmit nem csinálnak, novemberre már akkor is egy számjegyű lesz. Pont azért, mert tavaly év végén már annyira magas volt az áremelkedés mértéke, már akkora volt az árrobbanás, hogy ahhoz képest az idei árviszonyok már biztosan nem okoznak kétszámjegyű árnövekedést.

Az igazán izgalmas kérdés inkább az, hogy hogyan lesz 2-3 százalék közötti az infláció mértéke, és hogy a jövő évben mi vár ránk a növekedés, a költségvetési gazdálkodás vagy akár az energiaárak tekintetében.

Utóbbi kapcsán ráadásul egyáltalán nem evidens, hogy a jelenlegi geopolitikai viszonyokban nyugton tud majd maradni.

Mi van az egy számjegyen túl, az ön által említett 2-3 százalékos infláció valóban elérhető?

Hát én most nem látom, hogyan lesz 2-3 százalékos az infláció, és azt sem tudom, hogy a kormány gazdaságpolitikáját az önkormányzati és európai parlamenti választás befolyásolni fogja-e bármiben. Ám ha ezek újabb kísértést okoznak majd a költségvetési gazdálkodásban, és újabb költekezés kezdődik – még ha nem is olyan arányban, mint 2022-ben –, amellett nehezen lenne lefelé szorítható az infláció. De ha még fegyelmezett is marad a költségvetés, amivel kapcsolatban vannak kétségeim, akkor is további két tényező teszi nehézzé az infláció elleni küzdelmet.

Egyrészt, hogy nagyon feszes a munkaerő piac, tehát gyakorlatilag nincs szabad munkaerő, ami felfelé tolja a bérköltségeket. Emelkedő bérköltségek mellet pedig ritkán lehet csökkenő inflációs pályára számítani. Másrészt a geopolitikai viszonyok sem arra mutatnak, hogy az energiaárak tovább mérséklődnének.

Sőt, ami most a Közel-Keleten történik, az akár újra áremelkedést is okozhat. Ha pedig ez következik be, akkor az az inflációnak megint nem tesz majd jót. Tehát a kormány biztosan sikerként fogja majd kommunikálni az idei év végére várható inflációcsökkenést, de hogy 2024-ben lesz-e mit kommunikálni, azzal kapcsolatban elég nagyok a kérdőjelek.

Van olyan, amiben a magyar gazdaság jól működik?

Hogy mi jó vagy nem, az mindig viszonyítás kérdése. Értelemszerűen tudunk olyan összehasonlításokat tenni, amihez képest a magyar gazdaság jól működik, ám azokkal kapcsolatban is erős hiányérzetem van. Kétségtelen, hogy a direkt tárgyalások és befektetett politikai munka eredményeként a külföldi tőkebeáramlás kifejezetten magas hazánkban. Hogy ez keleti irányból jön, az egy adottság, de önmagában azzal, hogy a külföldi tőkebeáramlás diverzifikált, szerintem nincs olyan nagy baj. Az már nagyobb probléma, ha keleti irányból és csak egy országból érkezik tőke Magyarországra.

Önmagában egyébként a külföldi működőtőke-beáramlásnak vannak és lesznek is pozitív gazdasági hatásai, és ha bármilyen gazdasági növekedés lesz a következő években Magyarországon akkor az vélhetően emiatt következik majd be.

A szomorú ebben az, hogy igazából szinte ez az egyetlen, amit fel fogunk tudni mutatni gazdaságpolitikai fegyvertényként. Ráadásul azt gondoltuk, hogy ez a ’90-es éveknek volt az időszerű fegyvere, és mostanra a magyar gazdaság majd elér odáig, hogy képes lesz saját fejlesztésekkel, saját belső vállalati szférával, saját innovációval, saját befektetésekkel önálló növekedési pályára állni.

A jegybank korábbi elnöke, Surányi György mégis pont Magyarország hatalmas külföldi működőtőke-kitettségét rója fel rendszeresen a jelenlegi gazdasági rendszer hibájaként.

Hát ennél már csak az lenne rosszabb, ha külföldi tőke sem jönne. Természetesen nem jó, hogy a magyar gazdaságnak nincs önálló növekedési potenciálja, ami egyébként 2010-ben a Fidesz egyik legfőbb ígérete volt, hogy erre fogja fókuszálni a magyar gazdaságpolitikát. Ehelyett inkább politikai alapon építettek gazdasági klientúrát, és rá vagyunk szorulva a külföldi működőtőkére. Ám ha még ez a tőke sem jönne, mert akkor végképp hosszútávú recesszióban maradnánk.

Az eddig elmondottak alapján milyen a mai versenypiaci környezet, mekkora potenciál van a hazai vállalkozásokban?

Itthon a piaci környezet nagyon állam által dominált, kiszámíthatatlan és bizonytalan. Így azokban a vállalkozásokban van potenciál, akik nincsenek ennek a piacnak kiszolgáltatva, hanem képesek valós teljesítményverseny alapon a nemzetközi piacon megmérettetni magukat. Legyen az egy kkv vagy egy nagyobb vállalati mérettel rendelkező cég.

Mennyire mernek vállalkozni a magyarok, egyáltalán ideális a környezet erre?

A környezet nem ideális, de szomorú az is, hogy régiós összehasonlításban a valós kockázatvállalás itthon jóval alacsonyabb, mint más országokban. Ez sajnos egy régi kulturális nemzeti adottság, hogy a függő viszonyokban és az abban való teljesítésben az aktív magyar lakosság jobban képes értelmezni a helyzetét, jobban el tudja képzelni a jövőjét, jobban tud működni, mint az önálló, saját kockázatot vállaló és valós vállalkozási helyzetekben.

Hogyan lehetne ezt a függőséget lebontani?

Ehhez egy civilizációs és kulturális átalakulás szükséges, amihez a környezetnek kell motivációkat teremtenie. Olyan környezetnek kell kialakulnia, ahol a vállalkozási teljesítmény pozitív visszacsatolásokat kap, és olyan sikertörténetekké válnak, amik alapján egyre többen próbálnak ilyen pályára lépni. A hazai startup világban ez pontosan látható, de ez a szektor egyelőre még nem teszi ki mérhető százalékát a gazdaságnak.

Mire számít piaci és gazdasági szinten a következő években?

Továbbra is ezzel a kiszámíthatatlan és bizonytalan környezettel, de bízom benne, hogy 2024 hozhat némi enyhülést a világban mindenképpen, itthon pedig majd meglátjuk.

Ám ez egy olyan típusú enyhülés lesz, ahol bármelyik pillanatban bekövetkezhetnek váratlan események, amelyek negatív irányba tudják fordítani az aktuális tendenciánkat.

Mint mondjuk a jelenlegi közel-keleti konfliktus, amit három hete még nem láttunk előre, de ha elhúzódik, akkor felforgathatja a gazdaságot. Mert egy olyan világban élünk, ahol bármikor, akár 1-2 héten belül belül történhet egy olyan esemény, ami átírja az addigi terveket és az addigi makroszámokat.

Fotók: Stiller Ákos