Érik a változás a bolti pénztáraknál: lassan tényleg elfelejthetjük a készpénzt, ez jön helyette

A pénz tulajdonképpen egy olyan csereeszköz, amely bármikor felhasználható a tranzakciók lebonyolítására; segítségével könnyedén kifejezhetjük valaminek a pontos értékét, termékeket és szolgáltatásokat vásárolhatunk. Mivel úgy is dönthetünk, hogy a rendelkezésünkre álló vagyonmennyiséget (vagyis vásárlóerőt) nem most, hanem valamikor a jövőben használjuk fel, a pénz nem csupán értékmérő, de vagyontartási funkcióval is rendelkezik. Fizetőeszközök egyébként már hozzávetőlegesen 5000 éve léteznek valamilyen formában, ám a kifejezés az emberi történelem során nem minden esetben jelentett egyértelműen pénzt. A régmúltban direkt áru- és szolgáltatáskereskedelem, vagyis cserekereskedelem zajlott, ugyanis nem létezett megfelelő eszköz az ellenértékek megállapítására.

Az első, ilyesfajta funkciót betölteni képes fémpénz i. e. 600 környékéről, a mai Törökország területén fekvő Lüdiából (Lydia) származott. Az arany és ezüst ötvözetéből készült pénz hatékonyabbá, és nem utolsó sorban gyorsabbá tette a kereskedelmi folyamatokat. Innentől számítva alapvetően kétféle pénztípust különböztethetünk meg: 1) az árupénz önmagában is rendelkezik belső értékkel. Valutaként funkcionáló (vagyon)tárgyakat sorolhatunk ide, amelyek valamilyen oknál fogva értéket testesítenek meg. Sokunknak bizonyosan az arany jut elsőként eszünkbe, mint az árupénz legelterjedtebb típusa. Ne feledjük, hogy a világ egyik legerősebb valutája, az amerikai dollár egészen az 1970-es évekig, vagyis a Bretton Woods-i pénzügyi rendszer összeomlásáig rendelkezett aranyfedezettel; a külföldi kormányzatoknak módjukban állt meghatározott árfolyamon dollárért cserébe aranyat vásárolni. Az arany népszerűsége önmagában is érdekes jelenség, hiszen az egyéb, múltbéli árupénzektől (só, állati prémek, szárított élelmiszerek stb.) eltérően ennek a nemesfémnek nincsen közvetlen jóléti funkciója, nem lehet elfogyasztani, ráadásul felhasználási lehetőségei is igencsak korlátozottak. Azt mondhatjuk, hogy az aranyrudak főleg azért értékesek, mert az össztársadalmi felfogás annak titulálja őket, ezáltal egyfajta státuszszimbólumnak számítanak. E tekintetben az arany a pénztípusok második kategóriájához is hasonlatos. 2) A papíralapú pénzt kizárólag a hozzá kapcsolódó közmegegyezés ruházza fel értékkel; könnyen beláthatjuk, hogy ez a fizetőeszköz fizikai valójában csupán egy darabka papír. A két nevesített pénztípus között különleges átmenetet képeznek a már említett érmék. A korábban nemesfémekből – főként aranyból, ezüstből, valamint bronzból – vert eszközök ugyan rendelkeztek bizonyos belső értékkel, viszont fémtartalmuk az idők során egyre jelentéktelenebbé vált, valós értékük pedig ezzel egyenes arányban csökkent. Egészen a XIII. századig nem igazán létezett alternatíva a pénzérmék használatára; elsőként a kínai Jüan-dinasztia tért át a papírpénzekre, 1260 környékén. Az elhatározást főként gyakorlatias szempontok indokolták, ugyanis a kínai kereskedőknek utazásaik során komoly kényelmetlenséget jelentett a nagyobb mennyiségben már igencsak súlyos pénzérmék szállítása.

Ami Európát illeti, hivatalos, törvényes forgalomban lévő papírpénzek csak jóval később, a XVII. század közepén jelentek meg a kontinensen. Az európai bankok közül elsőként a svédországi Stockholms Banco bocsátott ki érvényes bankjegyeket, miután a svéd kormányzat 1660-ban bejelentette, hogy a korábbiaknál alacsonyabb tömegű pénzérméket hoz forgalomba. Mindez egyúttal az érmék belső értékének csökkenését is kilátásba helyezte, így széles tömegek igyekeztek a bankokba, kiváltandó az ott elhelyezett, még magasabb nemesfémtartalommal rendelkező pénzérméiket. Az első európai „bankroham” megfékezésének és a felmerülő adminisztratív terhek mérséklésének feladata Johan Palmstruch-ra, a Stockholms Banco alapítójára hárult. Palmstruch ún. betéti jegyeket (deposit certificate) állított ki, amelyek garantálták, hogy a letétbe helyezett összegek érmék formájában kiválthatóak legyenek. A korabeli, szó szerinti értelemben vett „bankjegyek” népszerűsége tulajdonképpen azon a meggyőződésen alapult, amely szerint a bank a jövőben bármikor hajlandó ezeket készpénzre cserélni. Ám a közbizalom mérséklődését követően hamar egyértelművé vált, hogy a Stockholms Banco nem képes eleget tenni ígéretének, nem rendelkezik elégséges érmetartalékokkal. A pénzintézet hamarosan csődöt jelentett, vezetőjét pedig 1668-ban halálra ítélték a bank pénzügyeinek elégtelen menedzselésének vádjával. A kiszabott büntetést végül nem hajtották végre, Palmstruch két évét töltött börtönben, majd 1671-ben, nem sokkal szabad lábra bocsátása után elhunyt.

Bankjegyeken és érméken át a digitális valutákig

Ugyan az elkövetkezendő évszázadokban a világgazdaság számtalan változáson ment keresztül, a pénzügyi rendszerek működése főként az egyes kormányzatok által kibocsátott ún. fiat fizetőeszközökre (bankjegyek és érmék) épült. Ám a XX. század második felében – ezen belül is főleg az 1990-es évektől – az információs technológia gyors ütemű fejlődése a pénzügyi szférát sem hagyta érintetlenül: fizetési szokásaink látványosan átalakultak, új típusú fizetőeszközök jelentek meg. A szóban forgó időszak főbb mérföldköveit és innovációit az alábbi ábra foglalja össze. Most röviden ezek közül tekintünk át néhányat.

Az első bankautomata (automated teller machine – ATM) 1967-es megjelenéséig készpénzfelvételre kizárólag a bankok ügyfélfogadási idejében volt lehetőség, ami sokak számára nehézségeket okozott. Végül John Shepherd-Barron, a De La Rue elnevezésű bankjegygyártó vállalat ügyvezető igazgatója korszakalkotó ötlettel kereste fel a londoni Barclays Bank vezetőit. Saját bevallása szerint Shepherd-Barron-ban a csokoládéautomaták mintájára fogant meg az első bankautomata gondolata, amely megalapozta a rugalmas készpénzfelvételt.

Alig egy évtizeddel később a finn Merita Bank lehetővé tette ügyfelei számára, hogy pénzügyeiket SMS szolgáltatások segítségével nyomon követhessék. Többek szerint ez a lépés tekinthető a mobiltárcák és a mobileszközökön keresztül történő azonosítás előfutárának.

1995-ben a szöuli Seoul Bus Transport kifejezetten utazáskor használatos, pénzösszegek tárolására alkalmas kártyákat (UPass) bocsátott ki, amelyek a cég járatain lehetővé tették az érintésmentes fizetést. Hasonló innovációt dolgozott ki 1997-ben az egyesült államokbeli Mobil is: a Speedpass elnevezésű, rádiófrekvenciákra épülő azonosítási eszköz segítségével a Mobil és Exxon benzinkutak látogatói néhány másodperc alatt megtéríthették a vásárolt üzemanyag árát.

A japán NTT Docomo mobiltelefon-szolgáltató 2004-ben (már tíz évvel az Apple Pay megjelenése előtt) bemutatta az ún. mobiltárcát (mobile wallet), amely a világon elsőként biztosított fizetési lehetőséget kizárólag egy, a rendszerrel kompatibilis mobil eszköz igénybevételével. Az NTT Docomo innovációin keresztül már korábban is kulcsfontosságú szerepet játszott a japán társadalom technológiai értelemben vett felzárkóztatásában: szemléltetésül, 1995-ben még csupán a szigetország lakosságának 5%-a használt mobiltelefont, 2000-re azonban már közel 90%-a.

Mint láthatjuk, az 1990-es évektől kezdődően gyors ütemű modernizáció tapasztalható a pénzügyi életben. Mára már jó néhány, korábban elképzelhetetlen megoldás (érintésmentes fizetések, elektronikus számlanyitás stb.) vált napi rutinunk részévé; a Bitcoin 2009-es megjelenésével pedig a fizetőeszközök egy új generációját ismerhettük meg az ún. digitális/virtuális valuták képében. Alább ezekről a – sokak által csupán spekulatív eszközökként számon tartott – valutatípusokról esik szó.

Digitális valuták

A digitális valuta (digital currency) egy olyan fizetőeszköz, amely csak és kizárólag a virtuális térben létezik; a számláinkon őrzött elektronikus valutáktól (electronic currency) eltérően sosem ölt fizikai formát, készpénzzé hivatalos csatornákon – például egy bankautomatán – keresztül nem tehető. A digitális valutáknak alapvetően három nagyobb altípusát különböztethetjük meg.

1) Kriptovalutákból (gyakran csak kripto) egyes becslések szerint több mint 9000 (!) típus létezik napjainkban; a legnépszerűbbek közé tartozik a Bitcoin (BTC), valamint az Ethereum (ETH). A kriptovaluták decentralizált csatornákon keresztül működnek, tehát nem áll mögöttük hivatalos, a kibocsátásukért és ellenőrzésükért felelős hatóság. Népszerűségük is javarészt ebből fakad, a 2008-as gazdasági világválságot követően tömegek vesztették bizalmukat a hivatalos bankrendszerekben, és fordultak a kriptok felé. A felügyeleti szervek hiánya persze megnöveli a visszaélések kockázatát is; a kriptokat gyakorta használják pénzmosási tevékenységek során, illetve terrorista csoportok finanszírozására.

2) Az ún. „stabil érme” (stablecoin) tulajdonképpen a kriptovaluták egy speciális fajtája, amelynek piaci értéke egyéb pénzügyi eszközökhöz, vagy valutatípusokhoz – leggyakrabban az amerikai dollárhoz – van kötve. Mivel a kriptokra jellemzőek lehetnek a hirtelen és nagymértékű árfolyam-ingadozások, a stablecoin fő funkciója, hogy biztosítsa ezen eszközök stabilitást, kiszámíthatóbb befektetéseket tegyen lehetővé. Az imént nevesített valutatípusok egyébként közgazdasági értelemben véve nem tekinthetőek valódi pénznek, hiszen ezek nem univerzális elszámolási egységek, a „fizikai valóságban” velük végrehajtható tranzakciós lehetőségek igencsak korlátozottak. Éppen ezért a kriptovalutákat a pénzügyi szakértők jelentős hányada nem valutaként, csupán spekulatív eszközként tartja számon.

3) A digitális valuták harmadik csoportjába az egyes országok központi bankjai által kibocsátott digitális jegybankpénzek (central bank digital currency – CBDC) sorolhatóak. Ugyan néhány fejlődő ország jegybankja, például a Central Bank of Nigeria, illetve a Bank of Jamaica már rendelkeznek ilyen eszközökkel, a legtöbb fejlett államban egyelőre csak koncepció szintjén létezik CBDC. Az Egyesült Államokban a Federal Reserve Bank of Boston, valamint a Massachusetts Institute of Technology digitális valutákkal foglalkozó kezdeményezése (Digital Currency Initiative – DCI) közösen megalkotta az ún. Hamilton-projektet, amely 2016 óta végez kutatásokat egy potenciális, jövőbeli CBDC-rendszer biztonságos bevezetésére vonatkozóan. Egy ehhez hasonló, a komplett amerikai pénzügyi rendszert alapjaiban megreformáló intézkedés komplex stratégiai – mindenekelőtt gazdaság- és közpolitikai –tervezést igényel, miközben persze számos informatikai/technológiai jellegű és jogi kérdés is felmerül.

A digitális jegybankpénzekről egyébként kiterjedt diskurzus zajlik szerte a világban; az Egyesült Államok mellett pedig Kína is figyelemre méltó kísérleti projekteket indított. A kínai CBDC (elnevezése: digitális jüan, vagy e-CNY) 1:1 arányban kötött a jüanhoz; gyakorlatilag a hagyományos kínai valuta digitális, kiskereskedelemben használatos megfelelőjét jelenti. Az ország területén a legfrissebb információk szerint 29 kísérleti terület (pivot area) működik, e-CNY vásárlására és elköltésére egyelőre kizárólag ezek valamelyikében van lehetőség. Amennyiben tartózkodási helyünk az említett területek valamelyikére esik, külföldiként is használhatunk digitális jüant tranzakcióink során, az Alipay vagy a WeChat Pay szoftvereken keresztül. Az e-CNY egyébként felfogható a kínai kormány azon törekvéseként, hogy a készpénzforgalom folyamatos csökkentése és a gazdaság digitalizálása mellett ne veszítsen átfogó befolyásából a pénzügyi szférában. A digitális valutákkal zajló kereskedelem bizonyos része – ahogyan a kriptovaluták esetében is utaltunk rá – az állami hatóságok számára nehezen nyomon követhető csatornákon zajlik. Az elmúlt évtized során Peking igyekezett mindinkább visszaszorítani a Bitcoinhoz hasonló eszközök forgalmát, mivel a kormányzat szerint a szabályozatlan kriptovaluták alááshatják az ország pénzügyi stabilitását. A digitális jüan-projekt is ezt a meggyőződését tükrözi. A rendszer egy központosított szoftveren keresztül működik; a felhasználók mindegyike közvetlen kapcsolatban áll a jegybankkal, amely hozzáfér személyes adataikhoz. Mivel a People’s Bank of China (a Kínai Népköztársaság jegybankja) csupán a pénzforgalmat leíró adatok egyes részleteit hozza nyilvánosságra, teljes körű információkkal erre vonatkozóan nem rendelkezünk. Az elérhető adatok alapján arra következtethetünk, hogy 2023 első felében a teljes, digitális jüan-ben bonyolított tranzakciós forgalom látványos növekedést mutatott a kezdeti időszakhoz képest.

Kína mint a készpénzmentes gazdaság prototípusa?

A People’s Bank of China által felügyelt digitális jüan tehát kettős célkitűzést igyekszik megvalósítani: a jegybank által kevéssé ellenőrizhető digitális valutatípusok visszaszorításán túlmenően hangsúlyos szempontként jelenik meg a készpénzforgalom drasztikus csökkentése a kínai gazdaságban. Ez utóbbi tendencia egyébként már a 2010-es években, komolyabb állami szerepvállalás nélkül megkezdődött, a kínai fizetési szokások nagy mértékben átalakultak. Kína ugyan kifejezetten kiterjedt kártyahálózattal rendelkezik – a jegybank 2018-as jelentése szerint ugyanezen év végén a használatban lévő bankkártyák száma elérte a 7,597 milliárdot –, ám a kártyás fizetések népszerűtlenek maradtak a kiskereskedelmi szegmensben: az itt dolgozó eladók nem kívánták sem megtéríteni a rendszer használatának díjait, sem áthárítani azokat vásárlóikra, így az adás-vétel elsődleges eszköze eleinte a készpénz maradt. Viszont a kínai nemzeti valuta esetében a legnagyobb forgalomban lévő címlet a 100 jüan-es bankjegy, amelynek vásárlóértéke kifejezetten alacsony (2024. decemberének közepén 100 jüan nagyjából 14 USD-t ért). Mivel a nagyobb összegű elszámolások során a készpénzhasználat gyakran okozott kényelmetlenségeket, mind a fogyasztók, mind pedig az értékesítők alternatív csatornák felé fordultak. A kiskereskedelmi fizetési forradalomként (retail payment revolution) hivatkozott időszakban a kiskereskedelmi tranzakciók során a kártyás (és készpénzes) fizetéseket egy digitális tárcákra és QR-kódokra épülő rendszer váltotta fel, amely kínai cégóriások szoftverein keresztül működik. Az Alibaba és a Tencent megalkotta saját, a kifizetések során használatos programjait, az Alipay, valamint a WeChat Pay felhasználóinak száma egyaránt meghaladja az egy milliárdot. Az eladók QR-kódokat biztosítanak vásárlóik számára, akik okos eszközeikkel beolvassák az egyedi azonosítót, ezt követően pedig a vásárlás összege automatikusan levonásra kerül bankszámláikról. Mivel az elszámolás számláról számlára történik, nincsen szükség köztes, közvetítő szereplő jelenlétére vagy költséges kártyaolvasó terminál kiépítésére. A kényelmi- és költséghatékonysági szempontokon túlmenően a digitális fizetések számának gyarapodásához az is hozzájárult, hogy a kínai lakosság köreiben az okostelefont birtoklók aránya folyamatosan növekszik és vélhetően a jövőben is gyarapodni fog: 2027-re a lakosság közel 83%-a rendelkezhet készpénzmentes tranzakciók lebonyolításához szükséges eszközökkel.

A készpénzmentes kifizetések száma egyébként nem csupán Kínában, de szerte a világon töretlenül emelkedik. Ahogyan az alábbi ábrákról is leolvashatjuk, 2027-re az ilyen jellegű tranzakciók száma megközelítheti a 2297 milliárd darabot, ezzel párhuzamosan pedig évről évre magasabb összegek cserélhetnek gazdát digitális csatornákon keresztül, pusztán okostelefon, táblagép, vagy betéti (debit) kártyák használatával.

Ami Magyarországot illeti, az elektronikus fizetések idehaza is egyre népszerűbbek. A készpénzforgalom ugyan még mindig meghatározó, ám komoly növekedés figyelhető meg például a mobilfizetések terén, miközben a digitális infrastruktúrák is folyamatosan fejlődnek. A Mastercard Digitális Fizetési Indexe három főbb kategória (infrastrukturális fejlettség, fogyasztói tudás, rendszerhasználat) alapján rendel pontszámokat az egyes országok digitális fizetési mintázataihoz. Magyarország a 2023-as évben 62 pontot ért el a maximális 100-ból, ami előrelépést jelent a korábbi évek eredményeihez képest.

A pénzügyi rendszerek digitalizációjának kockázatai

A digitális úton elérhető pénzügyi/kereskedelmi szolgáltatások köre és a készpénzmentes tranzakciók száma jól láthatóan bővül; a koronavírus-járvány különösen megnövelte az érintésmentes fizetések népszerűségét szerte a világban. A fogyasztói igényekkel lépést tartva napjainkban a legtöbb vállalat, pénzügyi szolgáltató és kereskedő kínál digitális fizetési csatornákat, ám ezek a rendszerek kiszolgáltatottak az online csalók számára. A pénzügyi rendszerekre irányuló kibertámadások kockázata szintúgy hatalmas, 2016 februárjában például bűnözők egy csoportja 101 millió USD-t tulajdonított el a Bangladesh Banktól (Banglades központi bankja). Az ehhez hasonló események amellett, hogy tetemes gazdasági károkat okozhatnak, alááshatják a pénzügyi rendszerek stabilitását és a felhasználók bizalmát.

A kiberbűnözés már a 2019-es évben több mint 1000 milliárd USD-nyi veszteséget okozott globális viszonylatban, 2025-ben pedig ez az érték meghaladhatja a 10 000 milliárdot, 2029-re pedig a 15 000 milliárd USD-t. A kibertámadásokkal szembeni védekezés két okból kifolyólag is körülményes: egyrészről a technológia gyors ütemű fejlődése egyre bonyolultabb információs struktúrákat eredményez, amelyeket körülményes hatékony védelem alá helyezni. Másrészről az új technológiák szabályozásának felelősségi körei nem minden esetben tisztázottak; a törvényi szabályozás nem tud lépést tartani a fejlődés ütemével. Végeredményben azt mondhatjuk, hogy a támadások teljes körű elhárítása tulajdonképpen kivitelezhetetlen vállalkozás, ám jól képzett szakemberek képesek lehetnek mérsékelni a felmerülő károkat és a további kockázatokat.