3D-tévék: de hogy néz ki a szép új világ?

Bár a legtöbben már tapsikolnak örömükben, hogy akár már idén beindulhatnak az első, három dimenziós adást (is) sugárzó TV-csatornák, a legtöbben mégsem tudnak semmit arról, milyen technológiával fogják tudni élvezi az orruktól 20 centire zajló focimeccs élményét. Pedig voltak már próbálkozások a 3D-s tévé kapcsán, de úgy látszik, azok a megoldások nem nyerték el a szélesebb tömegek tetszését. A Megpróbálunk rendet tenni a fejekben.

A piros-kék szemüveg

Kezdjük talán legrégebbi módszerrel, a rettenetes piros-kék megoldással. A "technológia" - ha szabad egy ennyire elavult ötlet kapcsán egyáltalán ezt a kifejezést használni - mindössze abból állt hogy egy azonos kép két másolatát némi perpektíva-eltolással kékre, illetve pirosra festettek, aztán egy Fenyő Miklósm legrosszabb korszakát idéző piros-kék lencsés szemüvegen keresztül máris térhatású képhez jutottunk. Az első ilyen képek már a XIX. század közepén megjelentek, így kifejezetten kínos, hogy 1991-ben Freddy Krueger még ilyen technológia segítségével borzongatta a nézőket a Rémálom az Elm utcában utolsó(nak szánt) részében. A borzalmas színeken túl a piros-kék technika nagy hátránya, hogy hosszabb távon fejfájást okoz.

Polarizált szemüvegek

Ehhez a technológiához szintén csak egy szemüvegre van szükség - aki annak idején látta a Beowulfot 3D-ben, már minden bizonnyal rendelkezik is egy párral otthon a fiókban. A polarizálásos módszerrel készült film minden egyes képkockáját két kamerával veszik fel két különböző szögből, aztán egyszerre visszajátszák mindkettőt - mindössze a két kép polarizációja eltérő. A szemüveg mindkét lencséje csak a neki szánt polarizált fényt ereszti be, aztán az agyunk összeállítja az egészet egy képpé. A "sima" polarizált film és a Real 3D nagyjából csak annyiban különbözik egymástól, hogy előbbit két vetítővel vetítik, utóbbihoz viszont elég egy is, ahol az eltérően polarizált képeket egymás után küldik ki. Csak arra kell vigyázni, hogy különleges vászonra, úgynevezett silver screenre kell vetíteni a filmet, amely nem bontja meg a két kép polarizációját. Ezek miatt otthoni technológiának kicsit költséges.

A Pulfrich-effekt

Az ilyen módszerrel készült filmek agyunk tökéletlenségét használják ki, amennyiben a két szemünk előtt vízszintesen elhaladó képeknek a mélységét is érzékelni véljük a két szemünk közti szinkronizáció minimális csúszása miatt. Az effekt megvalósulásához nem is kellett más, mint egy sötét és egy világos lencséből álló szemüveg: amikor valami balról jobbra elhaladt, voilá: 3D! A módszerrel sokat kísérleteztek a 90 évek elején - például a Rém rendes család egyes részeiben és a Super Bowl szüneteiben -, mégsem aratott soha átütő sikert.

LCD-szemüveg

Az első technológia, amely kifejezetten a számítógépen való filmnézéshez készült. A rendkívül vicces kinézetű szemüvegek felváltva blokkolják a jobb és a bal szembe jutó képet, miközben a monitor ugyanilyen frekvencián váltogatja a két szemnek szánt, némileg eltérő perspektívájú képeket. Bár az agyunk a beérkező jeleket összerakja egy három dimenziós képpé, az alacsonyabb frekvenciájú megjelenítők komoly fejfájást okozhatnak a sok villódzással.

Szemüveg nélkül

Ha meg lehet oldani egy szemüveggel, hogy a fény mindig csak az egyik szemedbe jusson el, akkor meg lehet oldani úgy is, hogy a képernyő eleve csak az egyik szembe sugároz. Hülyén hangzik, de működőképes, sőt, már példa is van rá. A technológia lényege, hogy a kijelző egy parallax-gát segítségével a fényt felváltva mindig csak az egyik, illetve másik szembe juttatja el. Ennek hátránya, hogy elvileg az ilyen készülékek nem tudnak hagyományos, két dimenziós képet sugározni. A Sharp tévéiben ezt a problémát is áthidalták egy, az előző elé húzott másik képernyővel, így a TV ide-oda kapcsolható a 2D-s és 3D-s üzemmód között.

Igazi 3D

Eddig csak arról volt szó, hogyan tudjuk kihasználni, hogy két szemünk van és átverni az agyunkat a két szembe sugárzott képekkel úgy, hogy abból a fejünkben három dimenziós kép álljon össze. De mi van a valódi három dimenziós képekkel? Nos, e téren még meglehetősen gyerekcipőben jár a tudomány. A Dél-Kaliforniai Egyetem kutatóközpontjának 3D-s képeket előállító szerkezete például "alig" több mint egy zootrop, a forgó szalag, melynek belsejébe nézve mozgó képet láthatunk. Gyakorlatilag egy nagyebességű videót vetítenek egy gyorsan forgó tükör belsejébe, mely arról visszaverődve a szerkezet közepén "minden néző számára különböző és élethű képet ad."