Több sebből vérzik a hazai oktatási rendszer: a tanárok fizetése csak a jéghegy csúcsa

Pénzcentrum: Sokat halljuk, hogy a magyar oktatás poroszos jellegű. Mit jelent ez pontosan?

Radó Péter: Az úgynevezett „poroszos oktatás” alatt az 1950-60-as években többé-kevésbé általános pedagógiai gyakorlatot értjük, ami illeszkedett ahhoz az általános felfogáshoz, hogy a tanítás alapvető célja, hogy a gyerekek minél több ismeretet sajátítsanak el. Ennek megfelelő volt a pedagógus szerepe, ő az, aki átadja és begyakoroltatja a tudást. Ez a frontális ismeretátadás. Alapvetően arról szólt a történet, hogy ki mennyit tud visszabiflázni.

Ez a világ nagy részében mára teljesen átalakult, de sajnos a magyar közoktatás jelentős részében még ma is ez a pedagógiai kultúra uralkodik.. Ahogy egy idős oktatáskutató, Lóránd Ferenc mondta egyszer, a mi oktatásunk nem jó vagy rossz, hanem egy régi paradigma alapján jó. Ennek oka a régi rutinok továbbélése.. A tanárok nagy része hajlamos azt a műveltségeszményt továbbadni, amit Ő tanult gyerekkorában, ezért ugyanazok a kötelező olvasmányok, ugyanúgy tanítanak, mint amikor ők jártak iskolába.

Miért ragadtunk bele ebbe a rendszerbe?

A rendszerváltás utáni két évtizedben nálunk is – mint minden rendszerváltó országban – elindult a változás. A csatlakozás után nagyon sok EU-s pénz pénz áramlott  a közoktatás átalakításába. Erőteljes modernizációs fejlesztések indultak el, megváltozott az oktatáspolitika is, és szigetszerűen kialakultak olyan helyek, ahol elindult a szemléletváltás, de ez csak az iskolák körülbelül 10%-át érintette, a maradék 90-ben megmaradtak a régi rutinok. Ez a pozitív folyamat 7-8 év után elakadt, képtelen volt rendszerszintű változást elérni. A másik ok az iskolai intézményi működés tehetetlensége.

A mai magyar iskola működési logikája lényegében ugyanaz, mint Mária Terézia idején volt, a gyerekek azonos korocsoportjai egy tanteremben, 45 perces órákon kizárólag tantárgyakat tanulnak  a tanártól.  

Nem ezen kellene változtatnia a főiskolai, egyetemi pedagógusképzésnek?

Ha annak megváltoztatásával kísérelnénk meg átalakítani az oktatást, akkor körülbelül 30 éves távlatban érnénk el némi sikert, ugyanis a változáshoz el kell érni a kritikus – legalább 30%-os – tömeget a tanáriban. Alapvetően az  a helyzet, hogy a pedagógusképzés nem alakítja, hanem követi az iskolákban zajló változásokat.

Mik a pozitív példák a világban?

Nem nagyon hiszek a pozitív példákban, mert azok általában kontextusukból kiragadott, más kulturális és társadalmi környezetben nem nagyon működő gyakorlatok. Általában a legfejlettebbeknek  a Skandináv országok pedagógiai és tanulásszervezési kultúráját tekintjük. Olyan iskolákról van szó, ahol egyre szükülő idősávban az azonos életkorú gyerekek még alaptantárgyakat tanulnak, de iskolában töltött idejükből egyre többet fordítanak akár vegyes életkori csoportokban zajló projektekkel, egyéni fejlesztéssel, csapatban végzett iskolai tevékenységekkel. Természetesen ennek megteremtése  sehol sem könnyű és gyors folyamat, hiszen náluk is bejáratott szervezeti rutinokat kell átalakítani.

Nyugat-Európa legtöbb országában ezt a változást kétfajta, a hazaitól teljesen eltérő támogató rendszer is segíti.

Egyrészt van egy külső intézményértékelés, amit tanfelügyeletnek hívunk, de ott az már régen nem arról van szól, mint nálunk. Nem az egyes pedagógust ellenőrzik, mint a 19. században, hanem az egész iskolát értékelik, annak minden aspektusát: a vezetést, az együttműködést a szülőkkel, az iskolai és azon kívüli programokat, az alkalmazott pedagógiai és tanulásszervezési módszereket, a tanárok és diákok elégedettségét. Ennek az a célja, hogy  tükröt tartsanak az iskolák elé, amelyik ennek alapján  alakítja ki a saját fejlesztési programját. A cél nem a büntetés, vagy a kontroll, hanem a fejlesztés és innováció támogatása.    

A másik az úgynevezett obszerváció: szakértők látogatják az órákat, de nem ellenőrzésként, hanem annak feltárása érdekében, hogy mi zajlik a tantermekben. Ez is segítő tevékenység. Ez is nagyon hiányzik, , nálunk az iskola egy fekete doboz.      

Lehet Magyarországon olyan iskolát csinálni, mint a skandináv országokban?

Az iskola mindenhol a társadalom tükre. Skandináviában más a kulturális környezet: elképzelhetetlen a verbális erőszak elfogadása, az együttműködés kultúrája alakult ki évszázadok alatt. Az emberek tisztelik egymást. Így az iskola, a tanár nem hatalom, hanem partner. Sajnos ez a magyar oktatás kultúrájára nem jellemző. Természetesen ezeket a társadalmi, kulturális különbségeket nem lehet áthidalni, de vannak módszertani gyakorlatok, amelyek adaptálhatók lennének. Itthon mindenre van jó gyakorlat, vannak iskolák, ahol csoportmunka, kooperáció, szabad légkör a jellemző  (és nem csak az alternatív intézményekre gondolok), de ez nem igaz a nagy egészre. Itthon is el lehetne indulni ebbe az irányba, de csak abban az esetben, ha az iskola felszabadulna a kétféle nyomás alól. Az egyik a szakmai és szervezeti autonómiát kikapcsoló centralizált irányítás és túlszabályozás, a másik a rettenetes időnyomás. A magyar gyerekek - és így a tanárok is - iszonyatosan túl vannak terhelve. Nem mondom, hogy ha ez eltűnne, akkor automatikusan elindulnánk a jó irányba, de enélkül esély sincs rá.

A világban a jó oktatási rendszerek célja, hogy a gyerekeket felkészítse arra, hogy hogyan legyen sikeres 20 év múlva. Természetesen ma senki sem tudja, hogy ehhez pontosan milyen készségekre lesz szükségük, de egy dolog biztos: alkalmazkodniuk kell. Vagyis a jó iskola erre az alkalmazkodásra teszi képessé a diákokat.  Ehhez nem ismeretekre van szükség, hanem adaptív készségekre: együttműködésre, kreativitásra, csapatmunkára, problémamegoldó képességre. Ez a sikeres oktatás kulcsa.

A legprogresszívebb oktatási rendszerek jól elvannak központi irányítás nélkül.

Kétféle centralizációt kell különválasztani: az oktatási- és a közigazgatási centralizációt. A tanítás szempontjából az első a lényeges, Vagyis az, hogy szakmai és szervezeti értelemben és a meglévő pénzügyi keretek felhasználásában mennyire önálló az iskola. Egész Európában egyedülállók vagyunk abban, hogy a mi iskolánk, mint szakmai műhelyek nem rendelkeznek szinte semmilyen autonómiával. A közigazgatási centralizáció arra vonatkozik, az egyes irányítási szintek között milyen munkamegosztás alakul ki.

A legtöbb európai országban az önkormányzatok a döntéshozó tulajdonosok.

Az állami, központi döntéshozatal aránya a rendszeres irányítási döntések meghozatalában az európai országokban általában kb. 10-20%, Csehországban csupán csak 6%. Másképpen szólva:  a döntéseket 80-90 %-ban az iskola vagy az önkormányzat hozza meg. Nálunk 71% a központi döntéshozatal aránya, de még a maradék 29% is csalóka, mert ide számítják például az iskolai pedagógiai program elfogadását, amit szinte 100 százalékban kitöltenek a központi kerettantervek, amiről tudjuk, hogy nem térhet el egy iskola sem.

Mi a fő problémája a hazai oktástáspolitikának?

A jelenleg oktatási kormányzás teljesen politikavezérelt, a politikai napirendet kénytelen követni. Ez egy másfajta logika, szembemegy a szakmai gondolkodással. Amikor mindenki direkt politikai kontroll alatt működik, akkor a siker fokmérője a lojalitás, a szakmai szempontok teljesen ki vannak kapcsolva.    

Miért nincs érdekérvényesítési képessége a pedagógusoknak?

Ezt a választ is távolabbról kell kezdenem: a magyar társadalom szélsőségesen individuális, tradicionális értékekkel bír, általános a bizalom-, szolidaritáshiány. A jellemző értékorintáció kevés teret hagy az együttműködésnek, a közös érdekképviseletnek. Rettentően dezintegrált társadalomban élünk. Nem vagyunk tagjai önkéntes egyesületnek, szakszervezetnek, pártoknak, nagyon gyenge a közös polgári cselekvés. Ez alól a tanárok sem kivételek, ráadásul megörökölték a szocializmusból a szakszervezetekkel szembeni bizalmatlanságot is. Nagyon szervezetlen a pedagógustársadalom, a körülbelül  140 ezer tanár közül alig 30 ezer tagja a két nagy szakszervezetnek. Ezért mondhatja a kormány, hogy Ő a Nemzeti Pedagógus Karral tárgyal, amelynek minden tanár a tagja. A Kar azonban egy tipikus Mussolini féle korporatív szervezet, amelyet a kormány maga hozott létre, hogy senkivel ne kelljen tárgyalnia.  

Nem volt igazi ellenállás a pedagógustársadalomban 2011-ben sem, amikor az új kormány teljesen felforgatta a közoktatást és felszámolt minden szakmai és intézményi autonómiát. Akkor a legtöbben azt mondták, hogy kormányok jönnek-mennek, én meg úgyis azt tanítom, amit akarok.  A komolyabb ellenállás csak 2015-16-ban jelent meg, amikor a tanárok már a saját bőrükön érezték, hogy milyen iszonyúan beleállt a politika az oktatás minden szegletébe.

Ön mivel kezdené az átalakítást?

Azonnal elkezdenék intenzíven tárgyalni az oktatás összes érdekcsoportjával, a szakszervezetekkel, a  szakmai, szervezetekkel, az önkormányzatokkal, a tankönyvkiadókkal, az egyetemekkel, a kutatókkal, a pedagógus szervezetekkel. Mindenkivel, aki ma teljesen ki van zárva az oktatáspolitika csinálásból. Oktatáskutatóként 24 óra alatt meg tudnék írni egy remek stratégiát, amit rajtam kívül senki nem támogatna, ezért nem lehetne átültetni a gyakorlatba. Egy oktatási reform ugyanis társadalmi kommunikációs folyamat, közös gondolkodás terméke, csak akkor működik, ha ki lehet építeni köré egy koalíciót. És ennek kiizzadása egy több éves folyamat.