73 éve együtt: itt él ma az ország legidősebb házaspárja

Ahogy a portál írja, a házaspár nem tartja különlegesnek a történetüket, hiszen számukra teljesen természetes, hogy együtt élnek már több mint 73 éve.

Mariska apja kovács volt a papoknál, nem is a faluban laktak, hanem a vasútállomásnál

- mondta Vanczák László.

Amikor leventére jártam, akkor arrafelé volt dolgunk, megláttam és azt gondoltam, ez a kislány jó volna nekem. Sajnos, a feleségem édesapja korán meghalt, és beköltöztek a faluba. Így már gyakrabban találkoztunk, összeismerkedtünk, de így is három évig tartott az udvarlás. Akkoriban nagyon más világ volt, mindenkinek folyton dolgoznia kellett. Mariska volt az özvegy édesanyja mellett a családfenntartó, aki a testvéreire is keresett, hiszen összesen hat lány maradt árván

- mesélte a férj.

Ő volt az első udvarlóm. Nem volt csúnya fiú akkor sem, gondoltam, jó lesz ő nekem, ha megmaradunk. Nem bántam meg, hogy összekerültünk

- nosztalgiázik Mariska néni, majd hozzáteszi az esküvő Máriapócson volt, a lakodalmat a moziban tartották, mert akkor még az is működött a faluban, majd hamar jöttek a hétköznapok.

Menni kellett dolgozni, ahol akadt munka. Ha Nyíregyházán, akkor ott, ha Pesten, akkor ott. Volt, hogy csak a hétvégén láttam a családomat. Kilenc gyereket neveltünk, ha rosszalkodtak, szólt a feleségem, tegyek közöttük rendet. De én nem akartam, hogy pénteken este már rettegjenek a gyerekeim, hogy holnap jön az apánk, majd megint összeszid, vagy oda is csap, hát így mondtam, én ugyan nem bántom őket, tegyél köztük te rendet. Volt köztünk az eltelt időben egy kis rossz is, meg sok jó is. Az biztos, sose marakodtunk, sose civakodtunk

- meséli Laci bácsi, aki persze a nehéz időszakokra is jól emlékszik. Többek közt arra is, hogy néhány évvel ezelőtt Mariska néni súlyosan megbetegedett.

Agyvérzést kaptam, sokáig feküdtem a fehérgyarmati kórházban. A fél oldalam lebénult, azóta is csak bal kézzel tudom biztosan fogni a kanalat, és csak járókerettel tudok járni

- teszi hozzá Vanczák Lászlóné.

Egy hónapig mindennap bejártam hozzá a kórházba, haza se mentem. Nagyon megijedtem akkor, hogy itt hagy engem, de szerencsére a mai napig együtt vagyunk, és ki tudja, a Jóisten meddig enged még minket együtt maradni. Én még sose voltam komolyabban beteg, a múltkor meg is állított az orvos, hogy Laci bácsi, magát sosem látom a rendelőben. Mondtam neki, oda menjen az, akinek baja van, nekem nincsen semmi dolgom arra. Igaz, nehezebben járok, de már nem is sietek sehová

- magyarázza Vanczák László, aki arról is mesélt, hogy egy éve döntöttek úgy, kiköltöznek a házukból és bejönnek az otthonba.

Eleinte nagyon nehéz volt megszokni. Egy ideig nagyon vágyódtam haza. Az otthonból bármikor ki lehet menni, gyakran elnéztem haza a fiamhoz, akit beköltöztettünk. Most ha hazamegyek, akkor szétnézek a házban meg a kertben, aztán már vágyok ide vissza

- mondja Laci bácsi.

Köztünk igazi szeretet van, annak ki kell tartania, amíg élünk. A mai napig minden nap úgy kelek, hogy odamegyek Mariskához, megpuszilom az arcát és este is lefekvés előtt. De ha kimegyek a boltba, akkor is megpuszilom. Összetartozunk, egymás nélkül élni sem tudnánk. Nem tudhatjuk, mennyi van hátra, de ebben a korban már arra is gondolni kell, előbb vagy utóbb elmegyünk. Ha ő menne el előbb, akkor biztos mennék hamar utána, mert a bánat elvinne. Most még annak örülünk, hogy élünk, hogy itt vagyunk egymásnak

- teszi hozzá a