Feketén-fehéren: Hogyan teljesítettek az eurozóna-tagországok a maastrichti kritériumok terén?

Ahhoz, hogy egy európai uniós tagország bevezethesse az eurót, meg kell felelnie a maastrichti szerződésben foglalt konvergenciakritériumoknak. A kritériumrendszert eredetileg azért hozták létre, hogy az új tagországok csatlakozása ne jelentsen veszélyt az eurozóna inflációjára. A 2008-2009-es globális pénzügyi válságot követő időszakban ugyanakkor tartósan alacsony szinten alakult az infláció a valutaövezetben, ezért a kritériumok mögötti eredeti megfontolás – az inflációtól való félelem – ritkán jelenik meg az eurozóna-csatlakozásról szóló érvelésekben. A maastrichti szerződés az árstabilitáson felül a hosszú lejáratú kamatokra, a költségvetésre és az államadósságra, valamint az árfolyamra vonatkozóan fogalmaz meg elvárásokat.

A maastrichti konvergenciakritériumok és az azok mögötti megfontolások a következők:

• Árstabilitás: A kritérium célja, hogy a valutaövezethez újonnan csatlakozó országok ne emeljék az eurozóna inflációs rátáját.
• Hosszú lejáratú kamatláb: A tagállamok közötti kiegyensúlyozott gazdasági növekedés feltétele, hogy a monetáris unió országaiban hasonló legyen a reálkamatszint.
• Költségvetés: A fiskális kritérium korlátot szab a költségvetési hiánynak, ezzel az államadósság bővülésének, így csökkenti a szuverén államcsőd kialakulásának kockázatát.
• Államadósság: Megfelelően alacsony adósságszint mellett alacsonyabb a külső sérülékenység és nagyobb a gazdaságpolitikai mozgástér.
• Árfolyam-stabilitás: Ha a csatlakozni kívánó ország valutája szűk sávban ingadozik, akkor a csatlakozás miatt nem nő az euro volatilitása és az árfolyamrögzítés folyamata is kiszámíthatóbb.

A maastrichti szerződés óta eltelt közel három évtizedben az eurozónában jelentős gazdasági, társadalmi és technológiai változások mentek végbe, aminek legújabb fejezete a koronavírus-válságból való kilábalás időszaka. A maastrichti kritériumrendszer azonban 1992 óta változatlan, így például az árstabilitási kritérium sem alkalmazkodott az elmúlt szűk másfél évtized alacsony inflációs időszakához. Ennek ellenére a konvergenciajelentések továbbra is a maastrichti kritériumok alapján ítélik meg, hogy a csatlakozni kívánó országok mikor vezethetik be az eurót.

A maastrichti kritériumok ex post teljesülését – azaz a közös valuta bevezetése utáni időszakot – ritkábban említik az elemzések, ezért megvizsgáltuk, hogy az euroövezet országai hogyan teljesítettek a konvergenciakritériumok terén (1. táblázat). A valutaövezet országait elemzésünk során három csoportra osztottuk gazdasági fejlettségük alapján: magországokra, perifériaországokra és a később (2007 után) csatlakozott tagállamokra.^[1]

A magországok az euroövezethez való csatlakozásuk óta az árstabilitási kritérium szempontjából egyértelműen jobb teljesítményt mutattak, mint a perifériaországok és a később csatlakozott tagállamok. Az utóbbi két csoport egy része (Írország, Portugália, Spanyolország, Görögország, Szlovénia, Ciprus, Észtország) a valutaövezeti tagság kezdeti szakaszában nem teljesítette a kritériumot, idővel azonban helyreállt az árstabilitás. Ellenben később (rendre 2012-től, 2013-tól és 2014-től) Görögországban, Cipruson és Szlovéniában is megfelelő mértékű volt az infláció. Az áremelkedéstől való félelmet a német gazdaságban jól mutatja, hogy az árstabilitás kritériumát csak Németország teljesítette 1999-es csatlakozása óta minden évben.

A fejlettebb országokban jellemzően alacsonyabbak a kamatok, így a hosszú lejáratú kamatok kritériumát a magországok maradéktalanul teljesítették. A perifériaországok ugyanakkor több évben is 2 százalékpont feletti mértékben haladták meg a küszöbértéket. A vizsgált országoknál azt láthatjuk, hogy válságidőszakban kevésbé sikerül az elvárt szinten tartani a hosszú lejáratú kamatokat. Így a 2008-2009-es válság negatív utóhatásaként Írország, Portugália, Görögország és Ciprus hosszú hozamai emelkedtek, aminek eredményeképp több éven keresztül nem tudták teljesíteni a kamatkritériumot.

Majd 2016 és 2018 között csak Görögország nem tudott megfelelni az előírásnak, 2019-ben pedig már az euroövezet minden országa teljesítette a kritériumot. A koronavírus megjelenésével ismét nagyobb kihívást jelentett alacsonyan tartani a hosszú hozamokat. A válsághelyzetre reagálva az Európai Központi Bank 2020 márciusában elindította Pandemic Emergency Purchase Programme (PEPP) elnevezésű eszközvásárlási programját, amely sikeresen megakadályozta a hosszú hozamok túlzott szétválását.

A költségvetési kritérium tekintetében a periféria-, a magországok és a később csatlakozott tagállamok hasonló teljesítményt mutatnak, mint az árstabilitási kritériumnál. A 2008-2009-es válság következtében azonban megnőtt a nemteljesítés aránya. A válság után szinte mindegyik tagország túlzottdeficit-eljárás alá került, ugyanakkor az ezt követő konszolidáció üteme országcsoportonként eltérő volt: a perifériaországok költségvetése lassabban állt helyre. A koronavírus-válság miatt számos gazdaság megemelte a fiskális kiadások mértékét, amellyel párhuzamosan csökkent a gazdasági kibocsátás, vagyis a GDP-arányos költségvetési hiány 2020-ra érdemben emelkedett az eurozónában. Ez a tendencia megerősíti, hogy a költségvetési kritérium válságidőszakokra különösen érzékeny.

Az államadósság-kritérium tekintetében a magországok esetében is jellemző a kritérium nemteljesülése, közülük egyedül Luxemburg teljesítette maradéktalanul az államadósság szabályt. Finnország államadóssága 2015-ben emelkedett 60 százalék fölé, azonban ezt követően ismét folyamatosan mérséklődött. Szlovákia és a balti államok alacsony államadósságszinttel csatlakoztak a valutaövezethez, ami elősegítette, hogy tagságuk éveiben maradéktalanul teljesítsék a kritériumot. A korábban csatlakozó perifériaországok közül azonban Görögország, Olaszország és Portugália többszörösen a szabályt meghaladó államadósságot halmoztak fel.

Az elmúlt években az eurozóna-tagállamok ismét javuló tendenciát mutattak a kritériumok teljesítése terén, azonban a koronavírus-válság következtében megnőtt költségvetési kiadások és megugró adósságok a vonatkozó kritériumok teljesítésének tartós elmaradását okozhatják.

Összességében megállapítható, hogy a magországok esetében sem teljesül maradéktalanul minden maastrichti kritérium, ami elsősorban válságok alatt igaz. A később csatlakozott tagállamok hasonlóan teljesítettek, mint a magországok. Ezzel szemben a perifériaországok esetében jóval magasabb a nemteljesítés aránya, így tovább nőtt a térség lemaradása a magországokhoz képest. Ez a tartós divergencia bizonyítja az eurozóna heterogenitását és alátámasztja, hogy a sikeres eurobevezetéshez egy kiterjedtebb kritériumrendszerre van szükség.

* A szerzők a Magyar Namzeti Bank (MNB) munkatársai