Érik a tömeges felmondási hullám? Rengeteg magyarnak nyílt ki a szeme a pandémia alatt

Pénzcentrum: Ön hogy látja, mi az, amit a Covid elvett tőlünk és az, amit nyertünk általa?

Malchiner Péter: Elvesztettük a biztonságérzetünket. Itt most egy olyan dolog történt, amire senki nem számított. Az benne volt a levegőben, hogy valami nem stimmel a világban, és valami esetleg történni fog, de hogy mi, azt nem lehetett tudni. Jött a járvány, és mindenki azt érezte, mostantól kezdve tényleg minden lehetséges, és az a biztonság, amiben eddig éltünk, elszállhat egy pillanat alatt. Üzletek, emberek mentek tönkre, olyan krízishelyzetbe került a világ, amire egyszerűen nem lehetett felkészülni. Az elmélet, mely szerint nem történhet semmi rossz, ha mindent jól csinálunk, és az élet jó, na, arról kiderült, hogy mégsem úgy van.

A másik, amit sajnos elveszítettünk az emberi kapcsolatokból, az a közelség. Azt gondolom, hogy ez nem fog örökké tartani, de a korábban megszokott közelséget még egy darabig biztosan nélkülöznünk kell. Még mindenkiben van egy kis tartás, aminek nagyon komoly tudatalatti nyomasztó hatása van. Ugyanakkor – és ezt akár a pozitív oldalra is elkönyvelhetjük – elveszítettük a távolságot. Egyrészt mint emberek távolabb kerültünk egymástól a virtuális világban, de a megoldásokat, az üzleti lehetőségeket, a potenciált tekintve mégis közelebb vagyunk. A digitális transzformációval nagyon sokat nyertünk világszinten. Ezt nem kell feltétlenül szeretni, de látni kell, hogy korlátlan a felhasználhatósága, és ha valaki él ezzel, akkor abból nagyon jó dolgok tudnak kisülni.

Amit még nyertünk, az a tudatosság, az élet több szintjén is, például az egészség kapcsán: sokan, akik eddig nem foglalkoztak az egészségükkel, mostanra már kicsit máshogy állnak ehhez a kérdéshez, sőt ami kicsit furcsa 2021-ben Európában, de a higiéniához is másképpen állunk. Hogy ez meddig fog tartani, nem tudom, de ezekben a kérdésekben sikerült elérni sok mindent.

A dolgok nem feketék vagy fehérek, és ahogy elveszítettük a közelséget, úgy nyertünk egy rakás új tapasztalatot, egyfajta tisztánlátást, hogy mi az, ami fontos, és mi az, ami nem. És ez a kapcsolatokra is igaz: a covid alatt nagyon pontosan kiderült, mely kapcsolatok számítanak és melyek nem. Nagyon érdekes dolgok történtek.

Ez a munkahelyi kapcsolatokra ugyanúgy igaz?

Igen, nyilván. Ami a munkahelyeken hatalmas kihívás volt a vezetők számára, az a távmenedzsment, hogy hogyan tudják az embereiket egyben tartani. Az a fajta kontroll, amit a régi menedzsment még tanított, amiben még mindig sokan szeretnének működni, az mostanra teljesen más megvilágításba került. Nagy kérdés, hogy amikor visszakerülünk a virtuális világból ismét az élő világba, mindez milyen változásokat fog hozni? Véleményem szerint nagyon sok ember felfedezett magában ez alatt az idő alatt olyan potenciált, amiről eddig nem is tudott. Azt látom, hogy levált egymásról az a típus, aki képtelen egyedül otthon dolgozni, és az önmenedzselő, önindító típus, akit nem kell kontrollálni, tudja, mi a dolga, leül a géphez, és csinálja. Képes az önállóságra.

Ez a kétfajta habitus alapvetően a személyiségtípustól függ?

Abszolút, ráadásul olyan személyiségkombinációtól, ami nagyon nehezen változtatható, mert erősen manifesztált, vannak olyan elemek, amik nem változathatók, nem megtanulhatók. Ez született tehetség.

Nagyon sok ember hirtelen felfedezett magában olyan dolgokat, amik eddig nem tudtak kijönni, hiszen nem adódott rá lehetőség.

Ha most azt kérdezné, hogy hány ember fog új dologba kezdeni a következő két évben ennek a tapasztalatnak az alapján, akkor azt mondanám, hogy nagyon sokan. Az tisztán látszik, hogy a cégek már nem folytathatják ott, ahol a járvány kitörésekor abbahagyták, az már nem fog menni, már csak azért sem, mert sokan vannak, akik teljesen új dolgokat fedeztek fel magukban, mely új pályára térítheti őket, ha csak kicsit is elégedetlenek a helyzetükkel. Lehet, hogy inkább új vállalkozásba kezdenek, vagy teljesen más pályát választanak. Az elmúlt évben sokan rájöttek, mitől is voltak boldogtalanok, mi hiányzott neki eddig.

Tehát sokkal több van bennünk, mint azt eddig gondoltunk, és a pandémia megfelelő időszak volt arra, hogy mindez megmutatkozzon?

Egy átlagember nagyjából 10-15 százaléknyit használ ki abból a potenciálból, ami benne van. Újabb 15 százalék, aminek az előhívásával folyamatosan próbálkozunk, ám még mindig ott van 70 százalék lehetőség, ami ezen a skálán mérve gyakorlatilag a végtelenséggel egyenlő. Végtelen lehetőségek rejtőznek bennünk, de nem merjük, nem tudjuk kihasználni, ha nem hozzuk helyzetbe magunkat. Valami kis gellert kell, hogy kapjon az a rutin, amiben élünk, hogy elkezdjünk másképp működni, másképp gondolkodni. Unásig ismételt frázis, hogy hagyd el a komfortzónádat, alapigazság, közhely, de a komfortzónánkat csak akkor fogjuk sikeresen elhagyni, ha a biztonsági zóna megmarad.

Olyan helyzetekben vagyok biztonságban, amik belőlem fakadnak, és amelyben a velem született személyiségjegyek, motivációs jegyek dominálnak. Úgy tudok csak tágítani a horizontomon, hogy bár kilépek a komfortzónámból, de viszem magammal a személyiségemet, önazonos maradok.

Ellenben, ha megszűnik a biztonságom, akkor próbálkozhatok én komfortzónámon kívülre kerülni, nem fog sikerülni, mert stressz alatt mindig vissza fogok esni a természetes magatartásomba.

Alkohol, drog, stressz hatására mindig természetessé válunk, és képtelenek leszünk kihozni magunkból a teljesítményt, mert arra fókuszálunk, hogy az alapvető szükségletünk, a biztonságérzetünk meglegyen.

Ezek persze ambivalens dolgok, kétirányú mozgások, de sok embernek nagyon jó lehetőség volt a mögöttünk álló időszak arra, hogy megérezze magában a lehetőséget.

Nem csak a testi, de a mentális egészség is nagyon fontossá vált a pandémia alatt, éppen ezért a Pénzcentrum oldalán gyakran foglalkozunk a kiégés problematikájával. Ön hogy látja, melyek azok az árulkodó jelek, amiket az embernek saját magán érdemes figyelnie ezzel kapcsolatban?

2010 óta foglalkozom ezzel a témakörrel, az első könyvemben egy külön fejezetet szenteltem a burnoutnak. Magyarországon akkor még a legtöbben nem is tudták, mi ez pontosan, 2012-ben Németországban már népbetegségnek nyilvánították. Nem vagyok biztos abban, hogy Magyarországon van-e erre vonatkozóan megfelelő orvosi szolgáltatás, pláne értő hozzáállás, azt gondolom, hogy ez talán még hiányzik. Mi is a burnout? A legnagyobb veszélyét abban látom, hogy gyakorlatilag bárkit elérhet, hiszen nem feltétlenül csak attól alakul ki, mert sokat dolgozunk,

abban is ki lehet égni, ha valaki nem azt csinálja, amit szeret.

Lehet, hogy nem tette bele magát teljesen, és egész egyszerűen annyira elmegy a kedve mindentől, hogy feladja. A burnout tehát nem írható le egy konkrét anamnézis mentén, nagyon sokféle tünete lehet. Amikor egy hamburgi szakklinika, akikkel már több ezer munkavállaló esetében együtt dolgoztunk, meg akarta tudni, hogy mi a közös a kiégett emberekben, akkor egyetlen pontot találtunk és annak három variánsát. Az első, hogy ezek az emberek nagyon régóta mérgező kapcsolatban éltek, nem volt olyan személy az életükben, akivel a problémáikat őszintén meg tudták volna beszélni, és cipelték magukkal a munka szülte és az otthoni élet feszültségeit is. A másik, hogy ezek az emberek magányosan éltek, hosszú idő óta nem volt jelentős társadalmi kapcsolatuk. Ez azért lenne fontos, mivel a szociális kapcsolatainkban tudunk igazán töltődni, a problémamegosztás és a terhek megosztása szempontjából ezeknek hatalmas szerepük van. A harmadik és egyben legfontosabb kiváltó tényező, hogy nem volt kapcsolatuk saját magukkal. Mit jelent az, hogy elveszítem a kapcsolatot saját magammal? Aki megállás nélkül hajt, csinálja a munkáját, nem hagy teret és időt semmi másnak. Amikor nap végén hazamegy, még akkor is dolgozik, folyamatosan rendelkezésre áll, mindent megtesz azért, hogy megfeleljen, tökéletes és sikeres legyen. Ilyen esetben a fókusz egyértelműen csak és kizárólag erre az egy tevékenységre irányul, és még saját magáról is megfeledkezik. Az önszeretet hiánya áll fel. Az eredményeknek nem képes örülni, hanem azok inkább frusztrációként hatnak rá.

Tudni kell, hogy az irányultságunknak kétféle fókusza van: feladat vagy ember. A vezetésnek nagy kérdése, hogy a kettőt hogyan tudja egyensúlyba hozni. Ha minden figyelem átkerül a feladatoldalra, akkor előbb-utóbb elvesztem az embereket, de elvesztem a kapcsolatot saját magammal is, hiszen már nem is figyelek oda a belső igényeimre. Ilyenkor sokan figyelmen kívül hagyják a jeleket, egyszerűen nem foglalkoznak vele, vagy bekapnak egy gyógyszert, a könnyebbik utat választják. A végén ezek az emberek már nem képesek észlelni a saját szervezetükben végbemenő negatív változásokat, és nem hajlandók meghallani, tudomásul venni az üzeneteket, melyek lehetnek belsők, de egy idő után akár már külső jelzések is.

Valaki mondjuk egyre többet hibázik, vagy amihez tegnap még volt kedve, ahhoz ma már nincs, és ezt adott esetben már mások is észreveszik. De ugyanilyen jel az, ha idegesítik más emberek, és jobban szeret egyedül lenni. Adott esetben akár még depresszív jelleget is ölthet – bár nem szabad összemosni a kettőt, mint ahogy azt sokan megteszik. A kiégés egyik megjelenési formája valóban lehet a depresszió, de nem feltétlenül.

Sok esetben az a baj, hogy az illető ha észleli magán a jeleket, nem tér vissza a biztonsági zónájába, ahol megpróbál újra önmaga lenni, és építkezni, hanem ehelyett még nagyobb gázt ad, hogy még csak gondolnia se kelljen rá. Ez tehát egy nagyon veszélyessé váló ördögi kör, és számomra az a leglehangolóbb, hogy egyre több fiatalt érint, akár már 28-32 éveseket is. Régebben, amikor elkezdtem dolgozni, akkor ez nagyjából a 40-45-50 évesek problémája volt.

Miért van ez?

A fiatal munkavállalókban hatalmas a megfelelési drukk. Az iskolarendszer már eleve rossz pályára állít sokakat, hamis életvezetési kultúrát ad, ami csak arról szól, hogy hajtsd az eredményeket. De a legfőbb oka, hogy nagyon sokan rossz pályát választottak, olyan területen vannak, ami nem való nekik, nagyon sokan nem azt csinálják, amihez valójában kedvük lenne. Bekerül egy számára idegen környezetbe, mit fog csinálni? Meg akar felelni mindenáron. Ez azt jelenti, hogy feladja magát, és elkezd iszonyatos energiával azon dolgozni, hogy másnak lássák, mint aki, hiszen nyilván vele van a baj. Az iskolarendszerben ugyanis mindannyian ezt tanultuk: „Ha nincs ötösöd, veled van a baj.” Az, hogy mihez van valójában tehetséged, senkit nem érdekel.

A szociális elvárásrendszer körülöttünk sikerre, teljesítményre, pénzre alapozza a boldogságot, és az egyénnek állandóan azzal kell foglalkoznia, hogy ezeket kielégítse. A fiatal generáció többet vállal, mert azt gondolja, hogy neki több energiája van, de eközben elveszti a tisztánlátását, és már nem is tudja, mire van valóban szüksége.

Ezek a folyamatok visszavezethetők az önismeret hiányára?

Abszolút. Mondok egy példát. Gondoljunk bele abba, hogy Magyarországon most hányan végeznek éppen jogi egyetemet? Ők ott állnak most, kezükben egy summa cum laude diploma, és el kellene dönteni, hogy mit csináljanak. Mi legyek? Államügyész? Válóperes ügyvéd? Gazdasági jogász? De mondhatnék egy orvost is. Sebész legyek? Intenzív osztályon? Gyerekosztályon? Szemész?

Ezek a döntés személyiség kérdése. Ha valaki csak az alapján dönt, hogy melyik a legkézenfekvőbb út, vagy nyomás hatására választ szakterületet, az ő esetében előfordulhat, hogy 20 év múlva derül ki, ez abszolút nem passzolt az ő személyiségéhez.

Önismeret, önismeret, önismeret. Mi személyiségdiagnosztikával foglalkozunk, és amit kötelezővé tennék, hogy mindenki 18 majd 24 éves korában, amikor konkrétan odajut a pályaválasztásban, hogy merre menjen, essen túl egy ilyen mélyanalízisen.