Meddig érjen az állam keze? Nobel-díjasok a "made in america" válságról

A most 75 éves Edmund S. Phelps amerikai közgazdász 2006-ban kapott Nobel-díjat az inflációs várakozásokkal kapcsolatos korszakos munkásságáért. Ő alkalmazta először a várakozáselmélet mikroökonómiai modelljeit a foglalkoztatás szintjének, és az ár-bér dinamikának az elemzésekor, de maradandót alkotott a munkanélküliség természetes rátájának elmélete, illetve a munkanélküliség nagyságát befolyásoló piaci erők elemzése terén is. Milton Friedman közgazdásszal együtt az úgynevezett Phillips-görbe bírálói közé tartozik, vagyis szerintük nincsen mechanikus negatív összefüggés az infláció és a munkanélküliség között.

Phelps vele készült interjúban ostobaságnak nevezte azt az Európában a válság nyomán sokat hangoztatott kijelentést, miszerint a kapitalizmusnak ezennel vége, és tevékeny állami szerepvállalásra van szükség.

Azt ő sem vonja kétségbe, hogy az USA bankjai által folytatott subprime hitelezés kudarcba fulladt, a "bűnösök" között azonban a hitelminősítőket is felsorolja, akik az értékpapírosított eszközöket túlárazták. Véleménye szerint a problémát a különféle értékpapírosított eszközök rendkívüli bonyolultsága szülte, amit a befektetők többsége nem is értett.

A bankok ráadásul ezzel saját dugájukba dőltek, hiszen ezen eszközök aránya a saját tőkéjükhöz képest akkorára hízott, hogy a legkisebb zavar is az eszközök árazásában a teljes működést lehetetlenné tette volna. Márpedig a zavar bekövetkezett.

Sokan tehát a felügyelőszervek tétlenségét okolják a válság miatt, véleménye szerint azonban a banki alkalmazottak, de leginkább a bankvezetők javadalmazási rendszere a hibás, ami semmiféle hosszú távú teljesítménymutatóhoz nem kötött, és a bónuszok megvonása sem volt jellemző akkor, mikor a túlzott kockázatvállalás már megmutatta sötét oldalát is.

Fontosnak tartaná, ha befektetési bankok ismét olyan feladatokat látnának el, mint "fénykorukban" a Deutsche Bank, vagy a J. P. Morgan, és elősegítenék az innovatív új vállalkozások beindulását, melyek mostanában már leginkább csak az üzleti angyalok, kockázati tőkebefektetők, és hegde fundok általi felkarolásban bízhatnak. Szerinte ezek regulációjával hibát követnénk el, mivel annak az innováció és ezzel az új munkahelyek megteremtése látná kárát.

Robert E. Lucas (71) 1995-ben kapott Nobel-díjat a racionális várakozások elméletéért. Lucas tulajdonképpen Keynes egyik bírálójának tekinthető, utóbbi erőteljesen hangsúlyozta az állami beavatkozás szükségességét, Lucas szerint azonban valahányszor az állam erélyesen beavatkozik a gazdasági folyamatokba, szinte törvényszerűen, hogy annak nemkívánatos következményei is lesznek, ugyanakkor az állam teljes kivonulása is kártékony lehet a piacra.

A közgazdász szerint a mostani válságban is, csakúgy mint az előzőkben az események rendkívül gyorsan történnek, így az ingatlan-boom és a subprime krízis már szinte ósdi történetnek számítanak. Azonban mindig a legaktuálisabb problémára kell helyezni a hangsúlyt, ami szerinte most a recesszió megfékezését jelenti.

Kétség kívül fontos lenne a teljes pénzügyi rendszer szabályozási környezetének újragondolása, ez azonban hosszú folyamat, így a mostani válságra sem jelenthet már gyógyírt.

Szerinte a Fed jól végzi feladatát, a jegybanki tartalékok szintje ugyanis szeptember eleje óta 47 milliárd dollárról 329 milliárd dollárra hízott. Az embereknek versenyképes bankrendszerre és államilag garantált betételhelyezési lehetőségre van szükségük, utóbbi azonban csak akkor fenntartható, ha a bankok forráskihelyezési gyakorlata átlátható és szabályozott. Ehhez tehát hosszú távon át kell írni a több évtizede fennálló regulákat a következő néhány dekádra.

"Busht a legrosszabb elnökként emlegetik majd a történelemkönyvek"

Reinhard Selten (78) 1994-ben kapott Nobel-díjat, ezzel ő az egyedüli német a közgazdasági díjazottak között. A kitüntetést a nemkooperatív játékelmélet egyensúlyainak úttörő elemzéséért kapta, John Forbes Nash-sel és Harsányi Jánossal közösen.

A válsággal kapcsolatban ő is a megfelelő reguláció fontosságát hangsúlyozta. Az egész probléma az amerikai ingatlanpiacon kezdődött, ahol alig több mint egy évvel ezelőtt az emberek még azt hitték, hogy az árak szárnyalása sosem ér véget, hiszen a népessészám egyre nő, az ingatlanok száma azonban nem növelhető végtelenségig. Ezek a téves feltételezések azonban komoly gondokhoz vezettek később a pénzpiacon is, amely ráadásul addig folyamatosan "tette a lovat" az ingatlanvásárlók alá a kifogyhatatlannak tűnő hitelek biztosításával.

Igaz a hitelek forrása a rosszul árazott, értékpapírosított és eladott hitelek voltak, azt azonban senki nem gondolta, hogy egyszerre fog ennyi adós bedőlni. Márpedig a Fed kamatemelései révén a krach beütött.
Mivel a piac nem tudja az ilyen bonyolult eszközöket megfelelően beárazni, így véleménye szerint mindenképp szükség van állami szabályozásra, sőt akár "cimkézésre" is, amely megfelelő tájékoztatást nyújt ezen eszközök kockázatosságáról.

Ha igaz lenne, amiből a közgazdasági elméletek kiindulnak, miszerint a piaci szereplők teljesen racionálisan, és a szükséges információk birtokában döntenek, akkor akár magukra is lehetne hagyni őket, hiszen nem alakulhatna ki hosszabb távú egyensúlytalanság. Mivel ez azonban nem igaz, a piacokat szabályozni kell!

Joseph E. Stiglitz (65) 2001-ben nyerte el a kitűntetést a piacok aszimmetrikus információk melletti működésének elemzéséért.

Véleménye szerint a válságért egyfajta globális szabályozás és irányítás hiánya tehető felelőssé, hiszen ahol a sokat emlegetett globalizáció nem csak a jó dolgok határokon történő átívelését, hanem a válságok terjedését is magában rejti, ezért ezek megoldása is csak a világ összefogásával oldható meg.

A nem összehangolt makroökonomiai lépések a felelősek a mostani helyzetért, hiszen mikor nyáron a Fed kamatot csökkentett a gazdasági visszaesés megfékezésére, a EKB még kamatemelést hajtott végre, hogy megfékezze az inflációt. Ez az aszimmetria oda vezetett, hogy az euro erősödni kezdett, ami Európa gazdaságának tett rosszat, ami persze visszahatott USA gazdaságára is, az export útján.

Az általa "made in america" jelzővel titulált válság persze a fejlődő piacokra is átterjedt, akik most mind IMF hitelért kuncsorognak, azonban a Valutalap kapacitása is véges.

Ázsián kívül nem sok helyről várhatunk már segítséget, hiszen ők még rendelkeznek likvid forrásokkal, azonban miért adná oda pénzét Ázsia olyan országoknak, akik tulajdonképpen a válságért felelősek?

Stiglitz szerint egy új pénzügyi eszközt kell találni, amivel a fejlődő országokat segíteni lehet, amihez az IMF megreformálására van szükség, sőt a dollár-alapú tartalékrendszert is lehet, hogy fel kell adni, ha már egyszer bebizonyosodott, hogy az amerikai fizetőeszköz sem képes megőrizni értékét. Keyneshez hasonlóan ő is egy globális tartalékrendszer megteremtéséről álmodik, amihez egy új fizetőeszközre is szükség van a dollár, euró és jen helyett.

Paul Samuelson (93) a legöregebb a Spiegel által megkérdezett közgazdászok közül. 1970-ben kapott Nobel-díjat tudományos munkájáért, amellyel egy statikus és dinamikus közgazdasági elméletet fejlesztett ki és aktívan hozzájárult a közgazdasági elemzés színvonalának emelkedéséhez.

Véleménye szerint az ellenőrzés és szabályozás nélküli kapitalizmus nem működőképes, a szabadpiac nem tudja szabályozni önmagát, hatóságok pedig meg voltak győződve arról, hogy a piacnak mindig igaza van, így nem is akartak beavatkozni.

Bushra valószínűleg a történelem legrosszabb elnökeként fognak emlékezni az amerikaiak, mivel fennhangon papoltak a szabadpiacról, ennek ellenére protekcionista politikát folytattak, és a deregulációt is rosszul időzítették.

Ő maga a centralista irányítást sem tartja fenntarthatónak, éppen ezért egy mérsékelt állami szerepvállalást, szigorúan ellenőrzött szabályrendszert tart fontosnak a válságból való kilábaláshoz.