Egyre többen mondanak nemet a Balatonra, Adriára: ide utaznak, akik exkluzív élményre vágynak

Pénzcentrum: Elsősorban író vagy inkább utazó vagy?

Barna Béla: Mind a kettő, az írás különleges helyet foglal el az életemben. Már gyerekkoromban tudtam, hogy földrajzos akarok lenni, világutazó Willy Fog nyomán. 16 évesen lettem a Turista magazin munkatársa, miután megnyertem egy pályázatot, attól kezdve írok. Alapvetően introvertált személyiségtípus vagyok, így amikor elindultam a világba, leírtam a dolgokat, talán mert nem tetszettek, amiket olvastam, vagy nem arról szóltak, ami engem érdekelt. Én nagyon szárazon fogalmazok, de ez tudatos nálam. Emellett persze a hiúság működik bennem, a tömegtermékek nem érdekelnek. Voltam hússzor Jordániában, de arról nem írok, hiszen már tengernyi kötet megjelent róla, viszont Kirgizisztánról én írtam az első magyar nyelvű kiadványt, az például tavaly jelent meg. Persze ezek nem bestsellerek, de nem is az üzleti lehetőség érdekel, nem mozgat, hogy ötmillió példányban elkeljen. Ha már elmegy 200, azzal nullán vagyunk. 

Mindig igyekszem olyan információkkal szolgálni az olvasóknak, amelyek időtállók, és amiket nem feltétlenül talál meg az interneten. Engem érdekelt a természettudományi rész is, ha kiülök egy sziklára, tudni akarom, hogy az mészkő, mi a képlete, hogy 46,5 millió évvel ezelőtt keletkezett, minden érdekel róla. De utánanézek a kultúrtörténeti hátterének is, milyen legendák kapcsolónak hozzá. Összegyűjtök mindent, amit csak tudni lehet róla, engem az érdekel, hogy ahhoz a helyhez konkrétan mi kötődik. Persze ez nem könnyű munka, hihetjük, hogy minden fent van a neten, de ez nincs így. 

De nemcsak írok és utazok, hanem utaztatok is. Nem gondolom magamat kifejezetten sokrétűnek, de egy dologhoz értek: ha megismerek egy helyet, azt el tudom mesélni másoknak. 16 évig tanítottam egyetemen kulturális földrajzot, turisztikai újságírást, ott kezdtem el az utaztatást. Hallgatókat vittem kirándulni szakmai utakra, majd jött a felkérés egy utazási irodától 2015-ben, azóta vagyok főállású túravezető, 2018 óta pedig saját céggel vagyok jelen a piacon.

Nehéz ma Magyarországon utazási irodát alapítani?

Nehéz. Éppen ezért nem Magyarországon, hanem Angliában van bejegyezve a cégem. Gondolj bele, egy alacsony létszámú, exkluzív út keretében hiába viszek én csak öt embert Kubába, ugyanazoknak a feltételeknek kell megfelelni, mint annak az irodának, aki 10 ezer főt visz Tunéziába. Ez a világon nem sok helyen van így. Londonban például sokkal egyszerűbb a cégkultúra, arról nem is beszélve, hogy Indiától Kanadáig látják, hogy londoni a cégbejegyzés, ez azért előnyt is tud jelenteni. 

Milyen típusú helyekre szervezel túrákat?

Igyekszem olyan helyekre vinni az utasaimat, ahová más nem nagyon. Az elsők között vittem csoportot például Grúziába 10 évvel ezelőtt, most már mindenki oda akar menni túrázni. Én azt már abbahagytam, ma már inkább Tádzsikisztánba megyek, ahova rajtunk kívül még senki.

Mik lesznek a következő trendi úti célok ebben a szegmensben?

Nálunk most Irak hihetetlenül népszerű, az országból talán, ha ketten, hárman visznek oda csoportokat. Kevesen tudják, de Irak az egyik legbarátságosabb, kifejezetten vendégszerető ország. A hazatérő utasaink beszámolói szerint óriási élmény, egy olyan ország, amelyiket még „nem rontott meg a turizmus”. Türkmenisztán, Moldávia, vannak még periférián, ezeket nem sokan látogatják, én pont ezeket szeretem.  Imádom az Alpokat, de ott óránként ezer túrázóval találkozol, ezzel szemben Grúziában nulla emberrel találkoztam 2013-ban, ehhez képest ’15-ben a 200 már nagyon sok volt. Persze ez viszonyítás kérdése is.

Te hogy látod, miért utaznak egyre gyakrabban, egyre szívesebben az emberek manapság?

Most kezdek rájönni, hogy sokan azért utaznak, mert nincsenek barátságban önmagukkal, nem találják magukat, valami újat akarnak kipróbálni. Nem véletlen az El Camino töretlen népszerűsége sem.  Ez még nem is lenne baj, de azzal azért nem árt tisztában lenni, hogy ha valaki nincs rendben itthon, nem biztos, hogy arra megtalálja a gyógyírt egy másik helyen.

Magyarországon még nagyon nincs a helyén kezelve az utazás. Ha belépsz egy fórumba, ott mindenki azt harsogja, hogy ne menj irodával, mert ők csak lehúznak, szervezd meg magad, az olcsóbb. Ez volt 20 évvel ezelőtt a kávézókkal is: 20 forint a kávé, főzd meg otthon, nehogy beülj egy kávézóba! Most már elfogadják, hogy a 20 forintos kávé azért 500, mert beülsz valahová, ahol fizetik a személyzetet, a bérleti díjat és még ezer már költséget.  Ha én kiviszek egy csoportot Kolumbiába, azt nekem előtte több hónapnyi munka megszervezni, de emlékezetes lesz, azt garantálom. 

A másik, ami miatt ennyire népszerű az utazás, az a trend, miszerint add fel a multis rabszolgalétedet, legyél te is önmegvalósító influenszer! Ez jól hangzik, de nem mindenkinél tud működni.  De nézzük meg az árnyoldalát is: engem most mindenki irigyel, hogy ennyit utazok, azt viszont nem veszik számításba, mennyire kimerítő, fárasztó ez. Aki Rákóczi túróst eszik reggel, délben, este, karácsonykor, húsvétkor, az könnyen megcsömörlik tőle. Én évi180-200 napot vagyok úton, tavaly 2,5-szer repültem körbe a Földet, januárban minden másnap ültem repülőre, tavaly pedig összesen 57-szer szálltam fel. Ezt csak úgy lehet kibírni, hogy én szeptemberben lezártam a szezon, bekuckóztam, szabadságot vettem ki, könyvet írtam.  

A legtöbben azok közül égnek ki, akiknek az a munkájuk, ami a hobbijuk, hiszen ha a kedvenc időtöltésed átmegy egy mindennapos tevékenységbe, akkor nem tudsz mire vágyni. 

Nekem tudatosan be kell iktatnom magamnak fékeket, nehogy kiégjek. Erre mindenkinek figyelni kéne, bármi legyen is a munkája. Hajlamosak vagyunk átesni a ló túloldalára: nem biztos, hogy mindenkinek az az útja, hogy azt csinálja, amit a legjobban szeret. Akkor hova menekülsz? Én például a könyvírásba. De még mindig nagyon sokan azt hiszik, hogy ez a vágyott munkakör: bejárom a világot, ugyanakkor sok áldozattal jár a családom részéről is. Ugyanolyan ez, mint amikor egy szép ételt fotózol, nem pedig a krumplipucolást. Ennek a szakmának is van favágás része. 

Hogyan találnak meg az utasaid?

Nincs irodánk, a  honlapunkon keresztül szerezzünk az utasokat, illetve a Facebookon. A célközönségünk azok, akik nem a 20-30 fős csoportokat szeretik, hanem az annál kisebbeket. Ez már tulajdonképpen majdnem a private guide kategória, hiszen 3-4 emberrel is nagyon sokszor elindulunk, igaz átlagosan 8-12-es a csoportlétszámunk, ami nyilván megjelenik az árazásban is, de a minőségnek mindenhol ára van, ha megnézed, ez bármilyen szegmensben így van. De ez megint egy magyar probléma: azt elfogadjuk, hogy a minőségi bor 50 ezer forint, a minőségi kávé is több ezer, de az utazásnál még az a szemlélet virágzik, hogy ússzuk meg minél olcsóbban. Ha három emberrel megyek, az nem ugyanaz, mintha egy 50 fős buszt viszek.

Ennek ellenére mi a lassú, organikus növekedést választottuk, így tudják, az utasaink pontosan tudják, kik vagyunk, milyenek vagyunk. 

Ki a tipikus utazótok, mit lehet tudni róla?

20-65 közötti, jólszituált, aki megengedheti ezt magának, de közelebbről nézve nagyjából 35 év körüli tipikus utazónk, aki még el tud szakadni otthonról, emellett nagyon érdeklődő. A mi utasaink fogékonyak, azért is fizetnek többet, mert tőlünk nem csak élményt, tudást is kapnak. 

Azt látom, hogy megfordult a világ: a multinál dolgozók, akik egész héten egy pesti irodaházban ülnek a számítógép előtt, már nem a városi pezsgésre vágynak, ki akarnak szabadulni a természetbe. Mindegy, hogy a kirgiz hegyekbe vagy az ománi sivatagba, a lényeg, hogy szabadban legyenek és emellett kapjanak minőségi információt. 

Mennyit készülsz egy-egy utazásra információkkal, tudással, érdekességekkel?

Sokat. Ez egy kézműves termék, nem olyan, mint egy iroda, amelyik ezerszer eladja ugyanazt a terméket. Legtöbbször a jordán utunkat ismételtük meg, de sok úticélt  csak kétszer-háromszor látogatunk meg. Viszonylag kicsi az ügyfélkörünk, így hamar elfogynak az érdeklődők. 

Hány utatok volt összesen?

Sok. Havonta minimum három, négy, évszaktól is függ.

Ebből hányat csinálsz te?

Most már egyre kevesebbet, de még így is évi 180 napot vagyok külföldön, ami sok. Mindenről az utazás jut eszembe. Nekem nem bakancslistám van, hanem inkább kíváncsiságlistám. Erről a kávéról itt előttem is az jut eszembe, hogy el kellene menni egy kávéföldre Kolumbiába. 

Melyik a kedvenc desztinációd?

Még bőven a Covid előtt ültem egy reptéren, 8 órát kellett várnom az átszállásra, és azon merengtem, mi lenne, ha lezárnák a világot, melyik lenne az a 3 hely, ahol életem végéig eltúrázgatnék. Nagyon sok helyet imádok Kanadától a Himalájáig, de más 1-2 hétre elmenni vagy évekre odaköltözni. Nekem ez a három terület Norvégia, Görögország és a Kárpát-medence. Igen, szeretek itthon lenni. 

Az első kettő persze két szélsőség, de imádom a hegyeket, a tengert, imádom a zord fenyveseket, imádok téli túrázni is, ugyanakkor mediterrán típus is vagyok. Egyszerre vagyok viking és ógörög. A nyarat is imádom, a homokban mezítláb sétálni Bugacon, ugyanakkor kozmopolita is vagyok, a világon bárhol jól érzem magam, Miamitól Egerig.

És van olyan ország, ahol nagyon otthon érzed magad, ahol azt érzed, hogy hazaért a lelked?

Sok ilyen van, de nem is országok, hanem inkább területek. Hangulatok. Ami nagyon beszippantott, az Közép-Ázsia, a Himalája, ettől függetlenül nem tudnék ott élni. Régebben nem kedveltem a görögöket, a német precízség vonzott inkább, de nagyon korán bejött ez a mediterrán-napfény-olíva vonal– ott például tudnék élni. Olaszország is csodálatos hely, csak az nekem már túl urbanizált. Túlszervezett a mindennapi élet, Görögországban ez még nincs meg, az még falusiasabb. Én egy falusi gyerek vagyok, imádom a városi kultúrát, de nagyon nem szeretem Budapestet. Viszek csoportokat Hongkongba is, imádom a nagyvárosokat is – maximum egy-két napig. De hogy életvitelszerűen itt létezzek azt nem tudom elképzelni. 

Hova nem jutottál még el eddig?

Új-Zélandra.

És van olyan hely, ahová nagyon szeretnél elmenni, de nem lehet?

Voltam Szaúd-Arábiában, ami előtte 200 évig zárva volt a beutazók előtt, 2-3 éve nyitott, addig nem is mehetett be turista. Mekkába továbbra sem lehet bejutni ugye, sem Medinába a mecsetbe.  Annak idején tanultam arabul az egyetemen, vonzott is az a kultúra, majdnem minden arab országban jártam. A hangulata most is vonz, de sajnos túl feminista, liberális lettem ahhoz, hogy elviseljem azt, ahogy a nőkkel bánnak. Nem tudom, mennyire tartom azt igazságosnak, hogy van egy város, ahová soha nem léphetsz be, ha nem vagy muzulmán. A Mátyás-templomba bárki bemehet, muzulmán, tüllszoknyás polinéz, nyilván betartva, hogy te ott vagy a vendég. 

Kerültél valaha igazán veszélyes helyzetbe?

Inkább nehézségek voltak, amik utólag már azért viccesek. Izraelbe vittem egy csoportot, Gáza mellett mentünk a kisbusszal, és meg kellett állnunk, valakinek pisilni kellett. Előtte voltam már ott ötször, de sosem kellett még pont ott megállni. 

A két kerítés között voltunk, az egyik oldal Izrael, a másik Egyiptom. Ahogy megálltunk, 3 percen belül megjelent egy katonai páncélos, gépfegyverrel felénk. Mondták, hogy nyugi, nem ránk céloznak, de az Iszlám Állam sejtjei ott vannak a Sínai-félszigeten, Egyiptomban, így pont azon az úton tilos megállni, hiszen mozgó célpontra nem tudnak lőni, állóra viszont már igen. Ők minket biztosítottak, hogy ne lőjenek le. Ezt nem tudtam, de egy életre megjegyeztem. De valószínűleg azért is van kevés ilyen helyzet, mert én túlbiztosítom magunkat minden esetben, mindent jó előre leszervezek, biztonsági játékos vagyok. 

Címlapkép: Gosztola Judit

Képek: Barna Béla