Fillérekért mérték a luxust a balatoni büfékben, önkiszolgáló éttermekben a Kádár-korszak éveiben

A Balaton - A mi Riviéránk a 80-as években címmel jelent meg Glázer Tamás nosztalgikus kötete, amely bemutatja a XX. század második felének Balatonját, azt, hogy milyen volt és mennyibe került a SZOT- és vállalati üdülés, a kemping, illetve az úttörő- vagy építőtábor.  

Balaton- Magyarországon ez szó mágikus tartalommal bír, különösen azoknak, akik a hetvenes, nyolcvanas években voltak gyerekek- fiatalok. Az előző rendszer ugyanis a reakciót egyfajta biztonsági szelepként vagy antidepresszánsként értelmezve igyekezett minél több családot, gyereket vagy fiatalt eljuttatni a tóhoz, hogy pihenéssel csökkentsék a felgyülemlett feszültséget.

Volt, aki szerencsésen SZOT-beutalót kapott, esetleg vállalati üdülésen vehetett részt, volt, aki saját kis telkén élvezhette a pihenést, a felnőtt diákok az építő táboroknak örülhettek, még a kisebbek az úttörőtáboroknak. A felsorolásból most kimaradtak a tó frissen épült szállodái, hiszen azok csak egy igen szűk réteg számára jelentettek valós alternatívát. A többség ezeket az épületeket szinte soha nem láthatta belülről, hiszen ott egy szoba vagy vacsora a magyar átlagember számára jóformán megfizethetetlen volt.

Azonban főleg gyermekként csak sokadrangú szempont volt, hogy hol hajtjuk álomra a fejünket hiszen a fő attrakció a strand és a szórakozás volt. De vajon a SZOT-beutalók köréből kiszorult családok milyen árakkal szembesültek, a napi élelmezést tervezték a nyaralás időtartamára? Egy SZOT-üdülőben 1968-ban 10, de a hetvenes évek közepén is 15- 20 forintból kijött egy éjszaka egy főre, teljes panzióval, vagyis napi 3 étkezéssel.

Ha azonban nem sikerült beutalót szerezni, akkor csak a szállás ennek a többszörösébe került hiszen például a balatonfüredi Annabella Hotelben a szoba reggelivel 72 forintot kóstált éjszakánként ezzel pedig még nem volt megoldva az étkezés, és ha valaki nem akart 50 filléres zsemlét majszolva nyaralni, akkor bizony az éttermi ebéd drága mulatság volt. Ebben az időszakban terjedt el a közkeletű mondás, hogy a Balaton drága, hiszen a tó körüli vendéglátóhelyek árképzése nem volt szemérmes.

Például egy másodosztályú siófoki étteremben rendelhettünk tejfeles burgonyafőzeléket feltét nélkül 3,30-ért, de egy pirított gombás borjúcsülök már több mint 30 forintba, a pontyból készült halászlé pedig 16,20 forintba került.

Aki egy 1. osztályú helyre ült volna be iszogatni, olyan árakkal találkozott volna, mint a füredi Kedves Cukrászdában, ahol a kólaszörpért 6,20-at, míg 2 dl narancsléért 13,30 forintot kellett fizetni - pontosan egy éjszakányi SZOT szállás ára egy pohár italért.

Ellenben a vasútállomásokon fellelhető büfékben kapható volt többek között szalámis zsemle 3,20 forintért, 10 deka virsli mustárral 6,80-ért míg a leöblítéshez szükséges narancslé itt már csak 4,10-be fájt. Az átlagos 2000 forintos havi fizetések mellett ezek bizony meglehetősen borsos árak.

Valószínűleg örökre az emlékezetébe égett az akkori nyaralóknak az önkiszolgáló éttermek világa. Jellegzetes tárcák, evőeszközök és illatok kötődtek elválaszthatatlanul ezekhez a helyekhez, akár a fővárosban akár a Balatonnál. A Balatonon már akkor is állandó munkaerőhiánnyal küzdöttek az üdülőhelyek, számukra maga volt a megváltás a kevés emberrel üzemeltethető, de sok vendég kiszolgálására alkalmas új éttermi forma a tónál, nyaralók pedig az aránylag megfizethető árak miatt várták az önkiszolgálókat. Ez az új típusú étkezés még a pesti másodosztályú éttermek árainál olcsóbb volt. Csak összehasonlításképpen: egy balatoni önkiszolgáló étkezdéjében egy bográcsgulyás 9,80, míg egy sertéspörkölt 10,50 forintba került, a fővárosi éttermekben viszont a levesért 12,70, a pörkölt tért pedig 15 forintot kellett fizetni.

Bár ezek az árak különösen a Balaton partján nem számítottak túl drágának, azt már azonban a vendégek nehezebben emésztették meg, hogy a Balaton parti önkiszolgálóban jóval kisebbek voltak az adagok, mint a fővárosi, hasonló éttermekben. A csekély számú személyzettel nagyságrendekkel több vendéget voltak képesek kiszolgálni, így enyhítették a nyári szezonra jellemző állandó túlterheltségét, ám a magyarok számára már- már megfizethetetlen étel és ital árakat érdemben nem tudták letörni.

1971-ben az utasellátó vállalat úgy érezte, nyitnia kell a balatoni kispénzű turisták felé, támadást indítottak a magas árak ellen, az egyik ilyen lépés az ételt, italt és leveseket kínáló automaták üzembe állítása volt Siófokon, Balatonőszödön, Tihanyban és Füreden.

Abban az évben összesen hatvanhat ilyen készülék került felállításra elsősorban a nagy forgalmú helyeken és a kempingek közelében. A berendezésekben található élelmiszerek és italok átlagára akkor 2- 4 forint körül mozgott.

Címlapkép: Fortepan / Vimola Károly