Gyökeres átalakulás készülődik a Balatonnál: sosem lesz már olyan a nyaralás, mint régen?

Pénzcentrum: Pontosan mi az a Tájtéka és milyen céllal jött létre a kiadvány?

Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa programon belül a Balaton-felvidékkel foglalkozik. A projekt keretében a tájhasználattal kapcsolatos jó gyakorlatokat kutattunk, eszköztáruk első kötetében pedig feltérképeztük a térség lehetséges jövőképét. A második kötet egy kultúrtájhasználati útmutató lesz, ami már gyakorlatibb tanácsokat tervez megfogalmazni azzal kapcsolatban, hogy hogyan is lehet fenntarthatóan kezelni ezt a tájat.

Bozsik Barbara: Elsősorban az ott élőknek, a döntéshozóknak, a betelepülőknek, a turistáknak vagy a vállalkozóknak szól ez a kiadvány?

Gyakorlatilag mindenkihez szól, akinek valamilyen köze van ehhez a tájegységhez. Az egész Tájtéka arra épül, hogy az ott meglévő tudást, tapasztalatot megpróbáljuk összegyűjteni, egy csokorba rendezni. Az a célja, hogy felmérjük, hogy mi az, ami már jelen van és működhet, és hogyan lehet azt minél szélesebb körben alkalmazni.

Mi az alapvető probléma a Balaton-felvidéken?

Tulajdonképpen nem tudunk egyetlen problémát körülhatárolni. A Balaton-felvidéknek is megvannak ugyanazok a problémái, amik minden zsugorodó kistérségnek, csak itt megjelenik a beáramló tőke, ami teljesen másfajta konfliktusokhoz vezet.

Vegyük az utóbbi 200, vagy akár csak 50 évet, és nézzük meg, milyen életmódváltozások történtek egy olyan kultúrtájban, ami alapvetően a legeltetéses állattartásra, a szőlészetre, borászatra épült! Az életmód megváltozása, a gazdasági szektorok jelenlegi nehéz helyzete alapvetően meghatározza az egész térség szerepét és jövőjét.

Jelenleg az emberek leginkább rekreációs céllal érkeznek ide, nem tudnak, nem is akarnak gazdálkodni, és akik generációk óta itt laknak, azoknak sem feltétlenül vonzó már ez az életstílus. Van ez a romantikus, idilli kép a gazdálkodásról, de valójában a mindennapokban ez nem ennyire egyszerű. Egy olyan területen, ahol az emberek extrém nagy összegekért képesek eladni a telküket, házukat, mindjárt más megvilágításba kerülnek ezek a dolgok. Az önkormányzatok kezdenek itt is rájönni arra, hogy a hagyományos gazdálkodási formákat valahogy fenn kellene tartani, ha azt szeretnék, hogy megmaradjon a környezet, vagy legalábbis ne degradálódjon olyan mértékben, mint most – gondolok itt például a legeltetéses állattartásra.

Miért lenne baj, ha eltűnnének ezek a tevékenységek, ha nem folyna ezeken a területeken intenzív gazdálkodás?

A változó összkép több szempontból bírhat negatív következményekkel. A legeltetés ökológiai szempontból lenne fontos az egész térségben, ráadásul ez a tevékenység azért is fontos, mert a táj adottságait használja – a meglévő adottságokból indul ki. A szőlőterületek csökkenése többek között a tradicionális borkultúra visszaszorulásához vezet. Mindezek mellett nagyobb léptékben a klímaváltozáshoz is nagyon fontos lenne alkalmazkodni ezeken a területeken. Mára már sok szereplő számára egyértelművé vált, hogy a talaj, a környezet kizsákmányolása hosszú távon nem fenntartható. Ezt sokan felismerik, és az önkormányzatok, a vállalkozások is próbálnak tenni ez ellen.

Több önkormányzat is gondolkodik már abban, hogy saját legelőterületeket szerezzenek vissza a település határában, hiszen régebben ezek a területek a település tulajdonában voltak, a falu állatai legelhettek rajtuk.

Mostanra ezeknek a területeknek a nagy része magánkézbe került, és már nincsenek is meg azok az útvonalak, területek, ahol korábban legeltetés folyt. Sokan gondolkoznak azon, hogy egyrészt hogyan lehetne ezt megszervezni logisztikailag, miképp lehetne egy csordát fenntartani, hogyan lehet ezeket a területeket újra használatba venni.

Kérdés, hogy kinek lehet vonzó ma a gazdálkodás.

Vizsgálni kell azt, hogy egy mai gyereknek vagy fiatalnak milyen jövőképe lehet a Balaton-felvidéken – nem feltétlenül az, hogy beáll a mezőgazdaságba, és nem feltétlenül csak amiatt, mert nehéz belőle megélni, hanem akár azért, mert a korábbi termőföldeket is eladják sokszoros áron építési teleknek, és így ellehetetlenül a gyarapodás, a saját ingatlan vásárlásának lehetősége. A fiatal tehát felnő, elmegy egyetemre, elköltözik a Balaton-felvidékről, valamilyen tudásigényes műszaki ágazatban akar elhelyezkedni, elköltözik máshova. Ha pedig nem tanul tovább, és elmegy a mezőgazdaságba dolgozni, vagy a családi vállalkozást viszi tovább, vagy az itteni nagyobb mezőgazdasági vállalkozóknak lesz a szakmunkása.

A kutatásaink során azt találtuk, hogy ezen a területen elég sok olyan vállalkozás működik (a legtöbb családi vállalkozásból nőtte ki magát), akik kifejezetten high tech termeléssel foglalkoznak magas tudásigényes iparágakban. Mi azt gondoljuk, hogy egy itt felnövő gyerek ki tud alakítani egy olyan karrierképet, hogy elmegy mondjuk Veszprémbe tanulni az egyetemre, egy tudásintenzív területen vállal állást, és eközben megfelelő tőkét tud ahhoz teremteni, hogy foglalkozzon a környezetével, és ebbe beletartozik a gazdálkodás is, például akár hobbiszinten szőlőt művelni, bort készíteni, sok esetben innovatív, klímatudatos módszerekkel.

Ahhoz, hogy egy gyerek visszamenjen, felelősséget kell éreznie a saját környezete iránt.

Magyarországnak ez az egyik olyan régiója, ahol az emberek leginkább éreznek felelősséget a terület, a környezet iránt. Itt már nagyon régen kialakultak olyan közösségek, amelyek kifejezetten lokálpatrióta módra védik a környezetüket, alakítanak bizonyos közösségeket. Ellenben ahol nincs egy olyan közösségi pont, egy helyszín, ahol össze tudnak gyűlni a helyiek, a beköltözők, a látogatók, akkor ott nagyobb esély van a konfliktusokra. A párbeszéddel ezeket meg lehetne előzni.

Az, hogy eltűntek ezek a helyek, akár a kocsmák, a kisboltok, óriási veszteség ezeknek a településeknek. Láthatjuk, hogy a magas gasztronómiai szektor megjelenése szintén nem segítette ezt a folyamatot, hiszen bevonzott olyan célcsoportokat, akik kívülről jönnek, és a helyiekben sok ellenállás van ezzel kapcsolatban.

Azért sem fogunk odamenni, mert ez nem nekünk való.

De közben arra is van példa, hogy az életmód-vállalkozók által alapított jó minőségű éttermek valahogy mégis bevonzzák a helyieket is.

Mi is találkoztunk olyan vállalkozóval, akinél 1200 forint a croissant, meg 100 forint a zsömle.

Az, hogy valaki nyitva legyen szezontól függetlenül, télen is, az inkább egy vállalás, hiszen a téli időszak nem igazán jövedelmező. De ha valaki állandó résztvevője szeretne lenni a közösség életének, működésének, és azt akarja, hogy a helyiek is nála vásároljanak, érezzék a kötődést, annak nyitva kell lennie egész évben. Nagyon fontos, hogy kialakuljanak ezek a kapcsolatok a tulajdonosok és a vásárlók között. És itt jön be a képbe a következő probléma, a balatoni munkaerő. Persze ez mindenhol gond, ahol erős a turizmus, nem csak itt. A szezonalitásban nagyon nehéz megtalálni a minőségi munkaerőt.

Ha egy itt lakó olyan munkahelyet kínál, ami télen-nyáron megélhetést nyújt, az nagy előnye egy településnek.

Milyen és főleg mennyi turistára lenne szüksége a Balaton-felvidéknek?

Nyilván elkerülhetetlen, hogy legyenek turisták, és nem is kell ezt elkerülni, pláne, hogy sokan ebből is élnek. Ellenben a településeknek meg kell fogalmazniuk, hogy mekkora az a látogatószám, amit ki tudnak és szeretnének szolgálni, és hogy mi az a turisztikai forma, amibe szívesen belevágnának. Az a kérdés, hogy hogyan tudják megfogalmazni azt, ami a saját hasznukra válhat. A látogatókkal kapcsolatban a proaktív turizmus, illetve a csendes turizmus fogalmait emeltük ki – ezekre már most is sok példa van a Balaton-felvidéken. Van már látogató, aki azért érkezik ide, hogy aktívan megismerje az itt élőket, itt dolgozókat, és ő is hozzátegyen valamit a tájhoz, egy helyi projekthez, vagy az épített örökséghez. A számos példa között vannak alkotótáborok, de proaktív lehet az is, ha valaki elsajátít valamilyen tudást mondjuk egy helyi mestertől. Erre úgy látszik, egyre nagyobb az igény. Sokaknak, akik egész nap számítógép előtt ülnek egy irodában, óriási élmény lehet, amikor elmennek valahová, és a két kezükkel készítenek valamit. Közben tudnak beszélgetni azzal az emberrel, aki ott él, megismerhetik az ő és a hely történetét. Ha odahoznak naponta négyszer 50 fős nagybuszt, nem biztos, hogy ez meg tud valósulni. Az is fontos, hogy rengeteg olyan túraszervező van, aki értéktúrákat szervez, ők jellemzően a régióban élnek, és be tudják vonni a helyieket is.

Fontos, hogy a turizmus ne csak azt jelentse, hogy egy látogató idejön, annak mondanak valamit, tulajdonképpen mindegy is, mit, úgyis újdonság lesz számára, hanem a helyieket is be tudják vonni ebbe a folyamatba. Egyre fontosabb a tudástranszfer.

A projektünk célja nem az, hogy megoldja a szőlészet, a borászat szektoriális támogatásának kérdéseit, vagy a települési szabályozások módosítási lehetőségeit, de rengeteg olyan problémával találkoztunk, amikre ilyen típusú válaszok kellenek.

A Tájtéka azzal foglalkozik, hogy hogyan lehet a zajló folyamatokkal a közösségek, a települések szintjén együtt élni, segíteni vagy gátolni őket, és hogy hogyan lehet akár egyéni szinten is tenni a környezetünkért.

Azt látjuk, hogy rengeteg a jó példa, de nem történt meg a hálózatosodás, hogy egymással beszélgessenek a résztvevők, és átadják a tudást egymásnak, hogy hogyan lehet valamit másképp, jobban csinálni. Azon is dolgozunk, hogy a helyi főépítészeket, itt dolgozó és/vagy élő építészeket, tájépítészeteket, a kapcsolódó szakmák képviselőit össze tudjuk hozni arról a 60 településről, ahol kutattunk. Látszik, hogy nekik is hiányzik egy olyan csatorna vagy fórum, ahol meg tudják osztani egymással azokat a gondolatokat, problémákat, amikkel mindannyian küzdenek. A főépítészeknek van talán nagyobb hatásuk a folyamatokra, ezért még fontosabb lenne, hogy egységesen tudjanak képviselni valamilyen álláspontot, vagy egyáltalán lehetőségük nyíljon arra, hogy ütköztessék a véleményeket és közösen gondolkodjanak.

Címlapkép: Tájtéka