Óriási fenyegetéssé válhat a vízhiány: ez már most több mint 600 ezer magyar életét keseríti meg

Elkészült a Duna-Tisza közi Homokhátság Területfejlesztési Koncepciója és Programja. A kutatók azt vizsgálták, hogy miért nem sikerült átfogó, nagyobb mértékű, hatékony terület- és vidékfejlesztési eredményeket elérni a Duna–Tisza közi Homokhátságon (DTKH) az elmúlt évtizedekben, és hogyan lehetne érdemben javítani a térség helyzetén. A kutatás során tavaly a Homokhátság önkormányzatainak vezetőit kérdőívvel keresték meg: a 117 település közül 56-tól érkezett válasz. Emellett 14 mélyinterjút is készítettek olyan szakemberekkel, akik a térséget jól ismerik, több évtizedes tapasztalatuk van a régióról és a településeiről.

A tanulmány szerint a rendszerváltozás utáni kormányok nyitottnak mutatkoztak a Homokhátság fejlesztésére, erről 1995-ben országgyűlési, majd kormányhatározatot is hoztak. A 2005-ben jóváhagyott Országos Területfejlesztési Koncepció pedig kiemelt célterületként jelölte meg a DTKH-t. A Homokhátság fejlesztése és vízpótlása azóta is gyakran szerepelt különféle kormányzati és más tervekben, elképzelésekben is, de ezekből végül nem sok valósult meg - írja a lap.

EZ IS ÉRDEKELHET

Kiderült a súlyos igazság a magyar csapvízről: aki csak megteheti, ezért iszik ásványvizet helyette 2024-ben

A 2022-es népszámlálási adatok alapján több mint 200 ezer főt érint az elsődleges vízszegénység hazánkban, a másodlagos vízszegénység pedig milliók életére lehet hatással.

Bár a természeti adottságok alapján egy földrajzi egységként kezelik, de a Duna–Tisza közén, három megye területén fekvő Homokhátság kisebb-nagyobb részei változatos képet mutatnak az ottani települések és a környezetük fejlettsége szempontjából. A társadalmi-gazdasági megújulás főként egy-egy sikeresebb városban és azok környékén látható. Nyilvánvaló, hogy az eltérő fejlettségű részek különféle további fejlesztéseket igényelnének. A területen több mint 623 ezer ember, a hazai lakosság 6,6 százaléka él.

Forrás: Földrajzi Közlemények

Már az 1800-as években is voltak aszályos időszakok, a DTKH gondjairól az 1860-as évek óta jelentek meg elemzések, és 30-40 éve már közismert, hogy a Homokhátság legnagyobb gondja a kiszáradás. Azt azonban már húsz éve megírták, hogy más, kedvezőtlen természeti, társadalmi és gazdasági folyamatok is zajlanak ott. Az elmúlt évtizedekben a vízpótlásra számos nagy ívű elképzelés és tervezet született, néhány kisebb helyi beruházás meg is valósult, de eddig nem sikerült eredményes és kiterjedt hatékonyságú vízgazdálkodási megoldást alkotni. "Azt állapítottuk meg, hogy a szigetszerű fejlesztések önmagukban nem lehetnek elég hatékonyak" – magyarázta Vasárus Gábor László, a tanulmány egyik szerzője a lap kérdésére.

Kisebb víztározók épültek ugyan itt-ott, de azokban sincs elég víz, a többségük nem is használható öntözésre, és inkább károkat okoznak, mintsem hasznosak lennének. "Láttam olyan víztározót, amit az egyik falu melletti legmagasabb területen építettek meg, és egy deci víz se volt benne" – mondta Vasárus. Megállapították, hogy a források nagyságrendje igen csekély egy térségi program megvalósításához. "A csatornabővítések, mederkotrások, védművek és gátak építése nem nevezhető komplex térségi programnak, főleg úgy, hogy a csatornahálózat kialakítása sincs megfelelően lekoordinálva. A megvalósult fejlesztések is csak pontszerűek, így jöhettek létre a semmiből a semmibe vezető vízelvezető-csatornák."

A kutatók szerint a Homokhátság másik fő kérdésköre a tanyavilág helyzete, a lakosság 15 százaléka él külterületen. Mára kevésbé maradt meg a tanyák mezőgazdasági termelőegység jellege: a nagyvárosok környékén lakóhelynek használják a tanyákat, ami a szuburbanizációs övezetekben növeli a számukat. Jelenleg nem tanyasi kisgazdaság, hanem egészen más a mezőgazdasági hasznosítás jellemző módja: a Homokhátság területének 38 százaléka szántóföld, 23 százalék a rétek-legelők és egyéb mezőgazdasági területek aránya, mindössze 4,5 százalékot tesz ki a szőlők és gyümölcsösök területe. Az intenzív nagy táblás szántóföldi növénytermesztés az egyre gyakoribb aszály ellenére is jellemző. Kérdés, hogy az meddig lesz fenntartható a sorozatos aszályok miatt, például a vízigényes kukorica esetében, amelynek növekedéséhez már légkör is túl száraz - írják.

Emellett a termelőszövetkezetek korszaka, az 1960–1970-es évek óta jellemző rossz gazdálkodás, és a több évtizedes, helytelen talajművelés miatt előállt a súlyos talajpusztulás. Ez nagyobb gond, mint a kiszáradás, mert a talaj összetömörödött, ezért a víz és a tápanyag nem jut le a mélyebb rétegekbe – részletezte a kutató. Ráadásul a Homokhátságon nagy méretű természetvédelmi területek is találhatók, a Natura 2000-hez 153 ezer, a nemzeti ökológiai hálózathoz 118 ezer hektár tartozik, a nemzeti parki területek pedig majdnem 40 ezer hektárt tesznek ki.

Végső soron azt a következtetést vonják le, a széles körű, a döntéshozók és a gazdálkodók gondolkodását is átalakító nézetváltozáson kívül másra is szükség lenne ahhoz, hogy érdemben javuljon a térség helyzete. A tanulmány összegzésében a kutatók három fő problémakört fogalmaztak meg, amelyek gátolják, vagy legalábbis eddig akadályozták a Homokhátság fejlődését. A térség akkor fejlődhet érdemben, ha három fő tényezőn sikerül változtatni:

• Az éghajlat átalakulásának változékonysága miatt korábban úgy látszott, hogy a kiszáradás átmeneti, mert az aszályos éveket olykor követték csapadékban bővebb időszakok is. Ha azonban a környezeti kihívásokat nem tartják állandó jellegűnek, az a szükséges beruházások elhalasztására ad alkalmat.
• Az átfogó területi megközelítés és a többszintű tervezés hiánya miatt a környezeti, a gazdasági és a társadalmi problémákat nem tudták egyidejűleg és egységes keretben kezelni, így az elkészült tervek is egyoldalúan közelítették meg a DTKH fejlesztését, és csak egy-egy részterületet érintettek.
• A Homokhátság átfogó fejlesztését amiatt is halogatták, mert annak megvalósítása, és a majdani eredmények fenntartása – például a vízpótlás esetében – túlságosan magasnak vélt állami kiadásokat jelentene, amit a központi kormányzat nem vállalt.

A pénz hiányán kívül a fejlődés elmaradása mögött azonban van még egy olyan ok is, amelyben rövid távon nem várható változás. A falvak lakossága fogy, a csökkenő népességmegtartó erő mellett a kistelepüléseken már évtizedek óta nem maradt meg olyan értelmiségi réteg, amelynek tagjai képesek lennének a helyi érdekek képviseletére és a közös érdekeik érvényesítésére – mondta Vasárus a lapnak. A jól képzett emberek elköltöztek a nagyobb városokba, vagy Budapestre, illetve külföldre.