Robban a nyugdíjbomba Magyarországon?

Portfolio.hu: Szeptemberben döntött a lengyel kormány a korábbi nyugdíjreform visszafordításáról, pedig a tőkefedezeti pillér kialakítását szinte egy időben vezették be Magyarországgal. Milyen rendszer épült ki Lengyelországban?

Holtzer Péter: Vannak hasonlóságok és különbségek a két történet között. A reformok nagyjából egyidőben indultak a két országban 1998-99-ben, és a népesség/járulékfizetők hasonló aránya lett pénztártag (csak persze Lengyelországban ez négyszer akkora tagságot és összvagyont eredményezett). A recept is hasonló volt, a Világbank modellje, amely az állami tb-befizetések egy részét térítette el azért, hogy 20-30 év múlva kisebbek legyenek az állam nyugdíjterhei. Emiatt Lengyelországban is feszítetté vált a hiány, és ez vált ott is a visszarendezés egyik fő mozgatójává. Különbség ugyanakkor például, hogy a lengyel nyugdíjalapok szervezeti formája, tőke- és garanciarendszere transzparensebbre sikerült, mint az ellentmondásos hazai önkormányzati modell, és ez is az egyik tényezője lehetett annak, hogy a lengyel átlaghozamok jobban alakultak. Lengyelország ezen kívül a második pillérrel egyidejűleg az első pillérben bevezette a névleges egyéni számlás (NDC) rendszert, amelyről sokan itthon is mint a TB-t megmentő csodamegoldásról beszélnek - és az elmúlt évek Lengyelországban is megmutatták, hogy válságos időszakban ez sem csodaszer, hiszen ettől még hiányzott a pénz az állami nyugdíjkasszából (pedig Lengyelországban még növekedés is volt!).

P.: A friss intézkedések milyen hatással járhatnak?

H. P.: A "nyugdíjbomba" hazánkat is fenyegetiH.P.: A végleges lengyel menetrendet egyébként még nem ismerjük. Egyelőre azt lehet tudni, hogy egyrészt a vagyon kb 60%-át, amely állampapírokba van befektetve, átveszi az állam kezelésre, illetve hogy 10 évvel a nyugdíjkorhatár előtt átkerül az államhoz a tag teljes megtakarítása azzal, hogy majd ő nyújtja a szolgáltatásokat. Miután a lengyelek is elmulasztották időben elkészíteni a járadékszabályozást, ott is és itt is emlékezetes elnöki vétó tette lehetetlenné a részletszabályok - nagyon elkésett - hatályba léptetését. Odaát is természetesen úgy válna önkéntessé a tagság és nyílna meg a visszalépés, ahogy azt mi bemutattuk: a passzívak visszalépnek, aktívan tenni kell a tagságért. Vicces kis színes továbbá, hogy a nyugdíjalapoknál megmaradó vagyont nem engednék az új szabályok állampapírokba fektetni, hogy ennek mi értelme van például államadósság-kezelési szempontból, az nem világos, túl persze a nettó gonoszságon, hogy így a portfoliók volatilitása sokkal nagyobbá válik, és ez még több tagot riaszthat majd vissza.

P.: Lengyelországban is megpecsételődött a nyugdíjalapok sorsa?

H. P.: Szerintem igen, vége a dalnak, a legnagyobb és eddig legsikeresebb régióbeli reform is elbukott. Mi korábban a lengyel eredményekkel példálóztunk, amikor a magyar szabályozást, intézményrendszert próbáltuk javítani, mivel ahogy említettem, az ő hozamaik több százalékponttal voltak magasabbak a magyarnál. Ez abból a szempontól igen szomorú, hogy így a térség lassan egészét tekintve eldőltek a dominók, semelyik egykori keleti tömb-béli ország nem volt képes átlépni a saját árnyékán, és előre gondolkozva ma tenni valamit azért (és hozni némi áldozatokat), hogy a következő generációk életén könnyítsen valamelyest. S ezen a ponton érdemes elvonatkoztatni pusztán a nyugdíjtól, és vetni egy pillantást a társadalmi-gazdasági átmenetek egészére 20-25 év alatt.

P.: Mi volt a fő oka annak, hogy a régióban több ország is úgy döntött, hogy a nyugdíjrendszer kötelező tőkefedezeti pillérét részben megszünteti?

H. P.: Elsősorban a pénzügyi szükség, a kieső bevételek, amelyek a GDP 1-1,5 százalékos pótlólagos hiányához vezettek olyankor, amikor amúgyis nehéz az egyensúly tartása, amikor amúgyis alacsony a növekedés. Ebbe belejátszott az EU hozzáállása, amely nem (vagy legalábbis csak félszívvel és átmenetileg) járult hozzá ahhoz, hogy a jövő mérsékeltebb állami nyugdíjkiadásai érdekében felvállalt többletdeficitet másképp vegye figyelembe, és úgy hasonlítsa más EU-tagországok hiányához, ahol nem történtek hasonló, implicit adósságot explicitté tevő reformok. Az érem másik oldala persze az, hogy az eredeti javaslatok arról szóltak, hogy nem (vagy legalábbis főleg nem) további eladósodásból kellene finanszírozni a nyugdíjreformokat, hanem úgy, hogy más folyó kiadások csökkenjenek helyette. Azaz a prudens út más reformok egyidejű lefolytatása lett volna, amely "helyet engedett volna" ennek az átmeneti többlet-adósságnak. Ha visszatekintünk az elmúlt tizenöt év kormányaira Közép-Kelet-Európában, megállapíthatjuk, hogy a legtöbb helyen változékony erősségű volt a prudencia e tekintetben. Ahogy az előző kérdésben már kitértem rá, ez mindenhol gondot fog okozni, hiszen a demográfiai és foglalkoztatási hátterű "nyugdíjbomba" az egész régióban (és persze máshol is) ketyeg, megtörtént egy kísérlet, amely most sok helyen visszarendezésre kerül, és eközben a kiterjedt állami rendszerek csak kismértékben kezdtek visszaszorulni (parametrikus változásokkal, korhatár-emelésekkel). Ma már azt is világosan látjuk egyébként, hogy a második pilléres reformok nem oldották volna meg ezeket a problémákat önmagukban, de valamelyest enyhíthették volna, egy hasznos elemet jelenthettek volna. A visszarendezési hullám egyik oka az is lehet, hogy sok kiinduló várakozás nem teljes mértékben igazolódott (pl kiugróan magas hozamok, tőkepiacok és megtakarítások élénkítése, az államtól történő függetlenedés, befizetési hajlandóság növelése), és így az eredeti reformok ellenzői hangosabbá, támogatói halkabbá válhattak.

P.: A nyugdíjalapokat sok kormány a befektetési teljesítményük és a működési költségeik oldaláról támadja. Valóban ilyen nagy problémáról van szó?

H. P.: E tekintetben nem egységes a kép, voltak jobb és kevésbé jó átlagteljesítmények, a költségek pedig folyamatosan szorultak vissza. Érdekes figyelni azokat a kis országokat a szélesen vett régióban (Közép-Ázsiáig vagy a Kaukázusig kiterjedően), amelyek csak mostanra jutnak el a reform gondolatáig. Ők többségében már figyelembe vehetik az eddigi tapasztalatokat, és realistább szabályozással, némileg központilag végiggondolt befektetési politikákkal, költséglimitekkel, kisszámú vagyonkezelői licensz kiadásával, esetleg életciklus-portfoliókkal indíthatják az új piacokat. Mindez garanciát nem jelent, arra azonban jól rámutat, hogy az állam mint szabályozó vastagon felelős azért, hogy mi jön ki a piacból és az mennyire szolgálja a fogyasztó érdekeit.

P.: Ma már ott tartunk, hogy az emberek szinte csak az államra számíthatnak a nyugdíjban. Ön szerint milyen esélye van a nyugdíjcélú öngondoskodás megerősödésének, ha a rendszer önkéntességre épül?

H. P.: Én némiképp másként fogalmaznék: az emberek az államra és önmagukra (családjukra) számíthatnak a nyugdíjban, hogy melyikre milyen mértékben, azt majd meglátjuk. Óriási szükség lesz a saját megtakarításokra, de ebbe (és volumeneibe) nem szeretünk igazán belegondolni. Ennek csak egy, viszont alapvetően fontos vetülete az a kérdés, hogy vajon jobb állapotban lesz-e és több állami forrással fog-e bírni az egészségügy a jövőben, mint ma. Ha van egy olyan gyanúnk, hogy nem feltétlenül, akkor gondoljunk bele abba is, hogy azokból a nem túl jól kinéző nyugdíj-perspektívákból kellene tudni majd az időskori orvosi ellátásunkra is költeni, saját erő és/vagy privát egészségbiztosítás formájában.

Önmagától nem tűnik reálisnak az a várakozás, hogy megugranak a hosszútávú, nyugdíjcélú megtakarítások. Minden felmérés az ellenkezőjéről szól, és azt is tudjuk, hogy még a megtakarítókon belül is kicsi azok száma és aránya, akik valóban megfelelő mértékű megtakarítással juthatnak el a nyugdíjkorhatárhoz. A nemzetközi tapasztalatok egyre inkább azt igazolják, hogy az egyedüli lehetőség az önkéntes, de majdnem kötelező megtakarítás: ahol a munkáltató és/vagy az állam beterel egy olyan rendszerbe, ahol valamennyit félre kell tennem, a munkáltatóm és az állam is mellérak, és kiszállhatok, ha akarok, de vállalva annak következményeit. Így működik már néhány rendszer a világban, és most éppen Nagy-Britanniában látjuk a legújabb hullámot, ahol többmillió olyan ember kerül be a rendszerbe, akik eddig egy penny-t sem tettek félre nyugdíjra. Nincs kétségem afelől, hogy ha valaha lesz idehaza komolyan vehető (lefedettségű) megtakarítási szisztéma, az ilyen lesz. Az a tény, hogy nemrégiben miniszteri biztost neveztek ki a foglalkoztatói nyugdíjak kérdésének vizsgálatára, jóindulatú értelmezésben akár valami ilyen irányba is mutathatna, a remény hal meg utoljára még akkor is, ha sokan valami gyanúsat vélelmeznek a dolog mögött. Egyébként ez sem nóvum idehaza, sokszor sokaknak leírtuk már, ott hevernek a fiókokban, sok más mellett (alatt).

Talán érdemes még hozzátenni, hogy az ilyen megtakarítási rendszereknek nagyon tudatosan a középső néhány dekádra kell célozniuk, és most nem feltétlenül lesz szép és népszerű, amit mondanom kell. A legfelső jövedelmi szegmenseket nem kell félteni és támogatni, nem az ő nyugdíjproblémájukat kell majd megoldani, és nem rájuk kell költeni a támogatási adóforintokat. Az alsó szegmensben tömegek vannak, akiknél sajnos praktikusan lehetetlen elvárás, hogy bármilyen rendszerben is generózus időskori ellátásuk legyen, ők azok, akik mindig is egy nem túl magas szintű állami időskori ellátásra, gyakorlatilag a sokat emlegetett alapnyugdíjra, nulladik pillérre lesznek szorulva, és ezért a legkevésbé őket lehet felelőssé tenni. Önkéntes megtakarítási rendszereket a jó intézményrendszeri szabályozással és kedvezmény-rendszerekkel a középső rétegekre kell kalibrálni.

P.: A válság egyik káros következménye, hogy a társadalmon belül a vagyonkoncentráció felerősödött. Hogyan lehet a termékfejlesztést elmozdítani, hogy a lakosság széles tömegei takarítsanak meg?

H. P.: A legszegényebb társadalmi csoportokra nemigen lehetséges terméket fejleszteni. Azokat elérni, akik viszont már egyébként talán tudnának megtakarítani valemelyest, de nem tudják, hogyan, nem otthonosak benne, nincs nekik sok, bizalmatlanok, stb, igen egyszerű válaszok kellenek: felhasználóbarát, szimpla, olcsó, botrányoktól mentes rendszer. A dolog nem egyszerű, hiszen éppen azoknak, akik nem "szokásos" megtakarítók, több meggyőzésre lehet szükségük, tipikusan ez az a szolgáltató-ügyfél kapcsolat, amelyik az ügynök (tanácsadó)-típusú, amely többszöri egyeztetést és emlékeztetést igényelhet, miközben éppen az ő alacsonyabb megtakarítási volumenük nem bírja el azt a költséget, amiből ezt meg is lehetne fizetni. Ez egy alapvető dilemma, amelyre tökéletes megoldást nemigen találtak még sehol. A korábban említett brit kísérletben, amely napjainkban zajlik, a több millió új (jellemzően nem nagypénzű, alkalmazott) megtakarító beterelése a kvázi-önkéntes (kvázi-kötelező) rendszerbe úgy zajlik, hogy a szabályozó az elejétől meg akarja fogni a költségeket. A vagyonkezelési költségszintek fél százalék körül alakulnak, és a hatóságok most tiltják meg, hogy a tanácsadók a végfelhasználó ügyfelekre (a munkavállalókra) hárítsák annak a költséget, hogy a kkv-knek segítenek eligazodni abban, hogy mit kell tenniük, milyen alapon válasszanak. Ezért éppen a legkisebbek, a leginkább rászorulók kapják meg a legkevesebb segítséget Nagy-Britanniában is.

P.: Az öngondoskodás az emberek döntésétől is függ. Örökös kérdés, hogy a lakosság széles tömegeinek nincs lehetősége vagy éppen hajlandósága félretenni a nyugdíjra?

H. P.: Nyilván mindkettő fontos tényező. Megtakarítani valóban sokan egyszerűen nem képesek. Néhány évvel ezelőtt Hamecz István azzal érvelt, hogy ennél sokkal erősebb az a hatás, hogy az állam nem hiteles abban a fenyegetésben, hogy szükség van a megtakarításokra, az emberek ezt nem élik meg, és hogy a megtakarítási képesség hiánya ehhez képest túl van dimenzionálva. Akkor egyet is tudtam vele érteni, de mára a helyzet alighanem romlott. A pár évvel ezelőttihez képest biztosan csökkent azok száma, akik eljutnak a hónap végéig úgy, hogy még félre is tudjanak tenni. Miközben, zárójelben, talán a fenyegetettség hitelessége is nőhetett, éppen a társadalmi egyenlőtlenségek fent említett növekedésével: ma már inkább elhihetjük, hogy tényleg magunkra hagy minket az egyre kevésbé gondoskodó állam (akár aktív, akár inaktív életkorban). Tehát szerintem képesség és elszántság is hiányzik. Azt is sokszor elmondtam, hogy a fentieken túl (legyen miből, és elhiggyük, hogy kell) szükség van egy jól szabályozott, ellenőrzött, hiteles intézményrendszerre is, amelybe a polgár mer eltenni pénzt évtizedekre, továbbá a pénzügyi kultúra fejlődésére. Ezek tekintetében előrelépés biztos nem, inkább rombolás történt az elmúlt időszakban. Pénzügyi kultúra fejlesztésben gyakorlatilag nulla előrelépés történt, érdemes az új Nemzeti Alaptanterv vonatkozó óraszámaira vetni egy pillantást, míg az e célra létrejött MNB-közeli Pénziránytű Alapítvánnyal az új vezetés fél év alatt nem közölte, hogy milyen tervei vannak vele, és "értelemszerűen" nem adott új támogatást sem, így az idei évben leállt az önkéntes keretek között évek óta zajló középiskolai pénzügyi képzési program. Az intézményrendszer hitelességét pedig alighanem nem az emeli, ha minden nap meghallgathatjuk, hogy a pénzügyi közvetítői rendszer ab ovo gonosz ügyfélnyúzó monnyonle karvalytőkés.

P.: A magyar társadalom öregszik, amely az állami nyugdíjrendszerre is nyomást helyez. Véleménye szerint milyen nyugdíjra számíthatnak az emberek a következő évtizedekben? Mikor jöhetnek ki az állami rendszerben lévő feszültségek?

H. P.: Nem tudom. A nyilvános középtávú modellezési munkák némileg megfeneklettek az elmúlt években, talán most kezd valami újraindulni az ONYF környékén. Másrészt ezek a modellek (és ezt tapasztalatból, a Nyugdíj Kerekasztal munkájából is mondom) nehezen kezelik a mostani időszakot, a válságot, a foglalkoztatás és ezen belül különösen az értelmezhető szintű járulékfizetést eredményező formális (nem szürke vagy fekete) foglalkoztatás dinamikáját, várható trendjeit. A bevételeket ezért könnyű felülbecsülni. Erre jött az utóbbi egy-két évben a kivándorlási hullám, ahol ugyan a KSH játszhat azzal, hogy a külföldön dolgozókkal is elkezdi szépíteni a foglalkoztatás számait, de abból hazai nyugdíjjárulék-befizetés nemigen lesz (más kérdés, hogy nyugdíjígérvény se, de az majd egyszer lesz könnyebbség a kasszának, míg a befizetés elmaradása most fáj). El kell ugyanakkor azt is mondani, hogy az elmúlt évek szigorításai, amelyeket még a Bajnai-kormány kezdett (13. havi elvétele, korhatár-emelés következő ciklusa, stb), és az Orbán-kormány folytatott (előrehozott nyugdíjak radikális megszüntetése, rokkantnyugdíjak megszigorítása, stb) azt is eredményezik, hogy a kiadások is lefaragásra kerültek (vagy máshol jelennek meg). Továbbá az a tény, hogy most ide folyik be közel 3 millió volt magánpénztár-tag teljes befizetése, szintén emeli a bevételeket (és elvileg emeli a jövőbeli kiadásokat, ha azok majd valóban úgy lesznek egyszer kifizetve, ahogy illene).

A feszültségek tehát folyamatosan ott vannak. A trendek pedig arra mutatnak, hogy kevésbé a nyugdíjak drasztikus visszavágása várható, mint részben a lopakodó ígérvény-csökkentés (aminek legkevésbé transzparens, és ezért a szabályozók által mindenhol preferált - továbbá jogos - eszköze a korhatár további emelkedése), részben pedig a minden más kárára a nyugdíjasok többé-kevésbé boldogan tartása. Zárásul hadd ismételjem meg a ma már közhelyszerű tényeket: ma a - már nyugdjban lévők már megállapított - nyugdíja és annak reálérték-tartása sokkalta stabilabb, mint az aktívak állása, foglalkoztatása. A nyugdíjasok csoportja nincs a társadalom legszegényebb rétegei között (ellentétben egyes szinte egészben leszakadó régiókkal, vagy a gyerekszegénységgel). Az oktatásra vagy az egészségügyre költött összegek GDP-arányosan nem is keveset csökkentek az elmúlt években, míg a nyugdíjakra nem. Így tehát részben az a kérdés, hogy mikor jön el az az idő, amikor nagyon alacsonnyá válik az állami nyugdíj. Részben pedig az, hogy belép-e valamikor egy egészséges társadalom önvédelmi, önfenntartó reflexe, miszerint a jövő generációkra, illetve az aktívak ösztönzésére mégis többet kellene szánni, mint a már inaktívak juttatásainak stabilitására. Vagy legalább a prioritásokat érdemes lenne egyszer az életben végigbeszélni.