Így véreztették ki a magyar topmenedzsert: milliókat keresett, ma árufeltöltő

Aki egy megkeseredett emberre számít, az nagyot fog csalódni, hiszen Tamás szemmel láthatóan boldog, és ami még fontosabb, elégedett a jelenlegi helyzetével. Esetében a tejpakolás inkább értelmezhető szimbolikus cselekvésként. Feltehetően nem ő az egyetlen, aki így járt, mégis abban különbözik tőlük, hogy nyíltan vállalja jelenlegi élethelyzetét, nem szégyelli, nem hibáztat érte senkit, és főleg nem keres kifogásokat. Története azért is fontos és aktuális, mert egyre több munkavállalót ér extrém magas stressz a munkahelyén, főleg mióta az ismert demográfiai okokból egyre kevesebben cipelik ugyanazt a mennyiségű terhet. A legtöbb HR-es ma már tudja, valamit tenni kell, hiszen ha kiesik egy ember, mondjuk mentális vagy egészségügyi okokból, csak nagy nehézségek árán lehet pótolni a munkaerőt.

Pénzcentrum: Azért is fontos, hogy mi most leültünk beszélgetni, mert rengetegen vannak hasonló cipőben, mint te voltál, esetleg éppen vagy: táncolunk a szakadék szélén, és azt érezzük, bármelyik pillanatban belezuhanhatunk. Hogy élted meg mindazt, ami történt veled?

Czczeli Tamás: Krízis volt egyértelműen, de hogy a szakadék szélén táncoltam volna, azért nem az a legjobb kifejezés. Inkább azt éreztem, hogy extrém módon belefáradtam.

Szeretted a munkádat?

Hát persze! Nem hogy szerettem, hanem szenvedélyesen űztem, mint általában mindent az életemben, a sportot, a szerelmet. Ez sokáig ki is tartott, az első cégemnél például szerelemből toltam mind a 12 évet. De aztán jött a karrierváltás az életemben...

Úgy érzed, nem kellett volna meglépned?

Ha maradok, akkor most egészen biztosan nem itt tartanék, teljesen máshol lennék. Akkor már évek óta tai chiztam, pszichodrámára jártam, és kacérkodtam a színészkedéssel: akkoriban nyílt ki számomra a világ. Most azt gondolom, előbb vagy utóbb biztosan leléptem volna. Nehezen is ment a váltás: hiába német cég mind a kettő, nagyon más kultúra, egy számomra teljesen új szabályrendszerhez kellett igazodnom, megszűnt az addig megszokott szabadságom. Persze bizonyos területeken én dönthettem, sőt, döntenem is kellett, ám sok mindent a végtelenségig egyeztetgettem - beszűkült a tér körülöttem, nem ehhez voltam szokva. Aztán persze idővel belejöttem, igazodtam az elvárásokhoz természetesen.

2015-2016 tájékán kezdtük érezni, hogy baj van, főként a munkaerőpiaci helyzet változásai miatt, ami minket totál váratlanul ért el. Előtte az a szó, hogy fluktuáció, nem szerepelt a szótárunkban. Hosszú könyörgések és egyeztetések kezdődtek, mire végre sikerült kézzel fogható eredményeket elérnünk. De ha egy multinál elkezd valaki év közben panaszkodni, az hosszú távon sok jóra ne számítson. Utólag már látom, hogy nekem ezt a helyzetet nagyon nehéz volt megélni: egyszerűen nem volt jó az érdekérvényesítő képességem. Kudarcot vallottam, hiszen nem tudtam eladni azt, hogy itt az embereknek több pénzre van szükségük, és akár 15 ezer forintért munkahelyet váltottak. Én ezt most, a jelenlegi helyzetemben nagyon átérzem.

Közben elromlott a kapcsolatom az anyacéggel, akik folyamatosan csak a panaszáradatot hallották tőlem - rossz üzenetet közvetít kifelé, hogy nem vagy ura a helyzetnek. Nem egyik pillanattól a másikra engedtek utamra, hanem lassan kivéreztettek, mint egy bikát a viadalon. De közben a cég jól prosperált, hoztuk a számokat. Beledöglöttünk, de mentünk előre. Azért tekintek keserűen vissza erre az időszakra, mert nem tudtam végigvinni a szándékomat, még mielőtt megkaptam a kegyelemdöfést.

Azt mondod, számítani lehetett rá, hogy ez előbb-utóbb be fog következni. Hogyan élted ezt meg?

A legelső pillanatban megkönnyebbültem, hogy akkor most végre tényleg vége. Másnap vettem egy rollert, beterveztem rengeteg közös programot a gyerekekkel. De nem tagadom, baromi nagy kudarc volt, amit sokáig nehezen dolgoztam fel. Sokat segít, hogy beszélhetek róla.

Hol volt az a pont, mikortól érezted, hogy valami gond van, nem tudod jól kezelni a stresszt?

Akik értenek hozzá, azt mondják, alkati dolog, ki hogyan kezeli a stresszt, ami tegyük hozzá, az élet minden területén, miden egyes munkakörben jelen van. Én kifejezetten érzelmes ember vagyok, lelkemre veszem és nagyon megélem a sikert, a kudarcot is. Ez ki is ütközik rajtam testileg. Az összes klasszikus tünetet produkáltam: magas vérnyomás, alvászavar, rosszullétek, idegeskedés, folyamatos feszültség.

Olyan folyamat, amibe belecsúszol, nincs egy konkrét pont, egy konkrét dátum. Lassan velejáró fiziológiai állapotokat elfogadod, hiszen kilépni nem tudsz belőle. Olyan, mint a hízás: felszedtem valamicskét, de ez még elmegy, nem? Először csak egyre több kávét iszol, a végére pedig egy kicsit talán el is torzulsz. Kérdés, hogy hol a vége? Leesel a székről és meghalsz, stroke-ot kapsz, vagy csak egyszerűen kiégsz.

Akkor te még szerencsés voltál, hogy ilyen könnyen megúsztad.

Óriási szerencsém volt, főleg az után, hogy nem egyszer a mentő vitt el. A nővérek már megismertek a Honvéd Kórházban, itt a kiégett menedzser: "Á, Tamás! Megint rosszak a számok?" Ez egy olyan állapot, amiben könnyű figyelmen kívül hagyni a jeleket, hiszen közben ezzel keresed a kenyeredet, és adott esetben sok ember függ tőled, a pénzedtől. Pont ezért a kiégést és a stresszkezelést központi helyen kellene kezelnie minden cégnek.

Kértél segítséget a veled történtek feldolgozásához, jártál terápiára?

Persze, de én amúgy is régóta meditálok. Azt gondolom, a megoldást mindenkinek önmagában kell megtalálnia: gyökeres váltás kell, komoly fordulópont és hogy azt mond, mostantól nem úgy működöm, mint eddig. A saját tested és pszichéd működését kell megváltoztatni - ez a legnehezebb az ember életében. De kapok külső segítséget is, például az, hogy beszélhetek róla, sokat segít.

Hogy jött az első megkeresés?

Láttam, hogy a jelenlegi munkámból egészen szerényen fogok tudni megélni, és nem akartam visszamenni a multi világba. Nem is fogok. És felhívtam az Index figyelmét, hogy írok blogot, ami arról szól, hogy nagymenedzserként elkezdtem dolgozni egy élelmiszerboltban árufeltöltőként. Azt gondoltam, érdekes lehet nekik, amit írok, én más szemmel tudom nézni a folyamatokat. Ez az ötletem aztán nem tetszett nekik, viszont maga a téma felkeltette az érdeklődésüket. A videó, ami készült aztán elindított egy folyamatot, új lökést adott az életemnek, rengetegen megkerestek utána, még régi munkatársak is.

Mostanra sikerült elengedned a stresszt, megszabadultál az összes feszültségtől?

Annyit érzek, hogy rengeteg energia szabadult fel bennem, amit eddig elnyomtam. Én alapvetően egy kifejezetten exhibicionista ember vagyok, aki imád szerepelni, de egy német cég ügyvezetője, ne szerepelje túl magát! Ugyanígy a privát életemben is elnyomtam ezt az oldalamat. Most sokkal jobb bohóca vagyok a gyerekeimnek, mint az elmúlt 10 évben bármikor.

Mióta kiléptem, folyamatosan szabadulnak fel bennem az energiák, hiszen önmagam helyett évekig árbevételre, költségtervezetre, gazdasági számokra, fluktuációra fókuszáltam - persze ezt a munkát nem lehet másként végezni, legalábbis nekem nem sikerült. De erről nem a multi tehetett, én reagáltam rosszul a nyomásra.

Idővel mindenki elkezd idomulni a környezetéhez, a főnökéhez, akár szókinccsel, akár személyiségjegyeivel. Mindezeket csak akkor veszi észre, amikor újra elkezd kinyílni: mintha elfelejtettél volna örülni dolgoknak, elfelejtettél színesen öltözködni, ami a multi-lét velejárója. Amikor az ember visszatekint, akkor döbben rá, hogy talán másképp is lehetett volna! Ez nem tragédia, de azt gondolom, az emberek nem tudják, mi minden marad ki az életükből, ha ennyire rápörögnek munkára, mint én. És egy ügyvezető azért rápörög. Ő nem tudja azt mondani, hogy bocs, most nem vagyok elérhető. Sok mindent elveszít az életéből, cserébe kap kurva sok pénzt.

Létezhet klasszikus munka-magánélet egyensúly ilyen magas pozícióban?

Nagy általánosságban szerintem nem. Ha sok pénzed van, felhalmozol minden földi jót, és amikor már a kabrió és a medence is megvan, már csak a kérdés marad, hogy akkor tulajdonképpen most mi is az élet? Én mondjuk könnyű helyzetben voltam, nekem nem volt sok elengednivalóm, de egy bizonyos szint fölött ez pokolian nehéz.

Nekem az a tapasztalatom a coachokkal és a terapeutákkal, hogy ők sokszor csak óvatosan simogatják az embert. Ellenben a pszichodráma, az rendbe tesz. Ott kapsz a fejedre, szembesít az összes hibáddal és gyengeségeddel.

Az én példám azért rossz, mert kevés menedzser tud ekkorát visszalépni.

Kis lakásban élek, kis fizetésből, nincs autóm. Mutass még valakit, aki azt mondja, oké, elengedek mindent, és megelégszem ennyivel. Nagyon nehéz elengedni a hatalmat és a presztízst, de azt gondolom, aki nem érzi jól magát a pozíciójában, annak tényleg vissza kell lépnie és át kell gondolnia, hova tovább. Talán kevesebbet kellene dolgoznia, kevesebbet keresnie, kevesebbet fogyasztania, és lehet, hogy boldogabb lenne. Nekem bejött. Januárban kezdtem dolgozni, most május van, és még mindig árut töltök. Láthatod, nem hősködtem.

Direkt választottad ezt a pozíciót, szándékosan raktad magad a legalsó polcra?

Egyébként igen. Vezető semmiképp nem akartam lenni, az árufeltöltő alatt már nincs nagyon semmi. Számomra jó lehetőség, hasznos tanulási folyamat abban a közegben helytállni: egyszerű, becsületesen dolgozó emberek vesznek körül, egy vagyok közülük. Jól érzem magam ebben a közegben, kikapcsolja az agyam a fizikai munka, hiszen nem kevés árut mozgatok meg nap mint nap. És közben még belefér a napomba az is, hogy újságírókkal beszélgessek, marad időm gondolkodni azon, hogy nekem ez vajon meddig elég. A napokban keresett meg egy kisebb vállalkozás egy izgalmas ajánlattal, és azt válaszoltam, ha be is szállnék, csak akkor, ha megtarthatom a jelenlegi állásomat. Kis lépésekben gondolkozom, ízlelgetem a lehetőségeket. 

Amit nagyon sajnálok, hogy a gyerekeimmel való kapcsolatom is megsínylette a multit: a gyerek megérzi a feszültséget. Nagy ajándéka a mostani életvitelemnek, hogy a velük töltött idő minősége megváltozott: nem csak ott vagyok, már jelen is vagyok az életükben. A régi életemben esélyem sem lett volna megnézni hétköznapokon, ahogy a fiam kosarazik vagy a lányom táncol. Megváltozott a kapcsolatunk, még a videó is jól sült el: sokat röhögnek rajta. Valamilyen szinten szerintem büszkék rám.

Te most újraépíted magad?

Sokat foglalkozom magammal. Korábban egy skatulyába passzíroztam magam, és az utolsó években már inkább csak túléltem, mint éltem. De biztos vannak olyan alkatú emberek, akik ezt remekül csinálják akár évtizedekig is, hozzáteszem, én nem nagyon találkoztam ilyennel a pályafutásom során. 

(Fotók: Pictorial Collective @BabkaBudapest)