Soha nem látott kihívással szembesülnek a magyar dolgozók: ezt nem lehet a szőnyeg alá söpörni

Pénzcentrum: Az utóbbi egy évben (tágabban nézve pedig már a pandémia idején is) egyre többen érzik, hogy romlik egzisztenciális helyzetük és bizonytalanabbnak érzik a munkahelyüket és a lehetőségeiket. Ehhez persze hozzátartoznak olyan tényezők, mint az EU-s országok közül idehaza legmagasabb infláció, vagy a sokat kritizált oktatási rendszerrel kapcsolatos dilemmák, ami a fiatalok jövőképére van negatív hatással. Ezek a problémák hogyan érintik az egyes generációkat? Mennyire mások a megküzdési stratégiák az idősebb és fiatalabb korosztályok között?

Steigervald Krisztián: Minden generáció születési időszakában van egy olyan sajátosság, amit a következő generációnak már nem ad tovább. Ettől nem jobbak vagy rosszabbak, csak mások a megküzdési stratégiák. Ezt kéne minden generációnak megérteni. A mostani szülők stratégiái is különböznek a nagyszülőkétől és természetesen a gyerekeké is más. Az alapos önismeret segíthet abban, hogy megértsük a saját működésünket és ezt összehasonlítsuk azzal, hogy szüleink, nagyszüleink milyen mintákat kaptak annak idején. Fontos, hogy mindenki több időt szánjon annak megértésére, hogy miben vagyunk mások és akkor több választ kaphatunk arra vonatkozóan is, hogy miért reagálunk másképp. Ha ez a fajta hozzáállás elterjedne, az már egy hatalmas előrelépést jelenthetne. Ez azért is fontos, mert nem tudunk egyformák lenni. Ha valaki a hetvenes években született és a televízió világában szívta magába az információkat, az merőben eltér a mostani korosztálytól, akik már a TikTok világából tájékozódnak. Egy teljesen más makrokörnyezeti hatásról beszélünk, ami kihatással van a gondolkodásra, az információfeldolgozásra, és egyik sem jobb vagy rosszabb, csak más. Ha ezt felismerjük, akkor már lehet megoldási képleteket is keresni.

Az utóbbi időben szemtanúi lehetünk egy tömeges elvándorlási folyamatnak és főként a fiatalok részéről van nyitottság eziránt. Ilyen tekintetben bátrabbak a mai fiatalok a korábbi generációknál?

Nem. A lehetőség lett több. Sokkal több az opció külföldi tanulásra, utazásra, bármire. Sokkal könnyebben vagyunk mobilisak. Lehet válogatni az utazási eszközökben, máshogy lehet eljutni a világ bármelyik részére, mint 5-15 évvel korábban. Nem feltétlenül kell szálloda, ott az Airbnb, Couchsurfing vagy akár lehet lakást is cserélni. Minél több lehetősége van valakinek gyerekkorában, annál bátrabban áll ahhoz, hogy ezek közül válasszon. A mostani generáció az őket ért hatások miatt jobban rá tud hangolódni ezekre a lehetőségekre.

Viszont részben éppen az egyre bővülő lehetőségekre vezetik vissza, hogy a mai fiatalok gyorsabban kiégnek, mint az őket megelőző generációk.

Vannak erre jelek, alapvetően ez annak a számlájára írható, hogy felgyorsult a világ, és az a fajta hipersebesség, amit az interneten megtapasztalunk, a való életünkre is hatást gyakorol. Az idegrendszerünk ezt nagyon nehezen bírja. Ami korábban 10-20 évig tartott, most sok esetben 3-4 év alatt megy végbe, és arányosítva azt az idegrendszeri terhelést, amit korábban egy ember 10-20 év alatt megkapott, azt most a fiataloknak 4-5 év alatt kéne feldolgozni. Ez sokszor nem megy. Sokkal több élmény, történés sűrűsödik az életükben, és ennek hatására gyorsabban elindul a fiatalkori kiégés. Ez egyre fiatalabb korban megfigyelhető, akár más a középiskolásoknál, egyetemistáknál is vannak ilyen tünetek.

Ezzel a rengeteg történéssel ma már nem is feltétlenül a valós életünkben, hanem a közösségi médián keresztül szembesülünk. Nyilván rengeteg pozitívuma is van, de számos húszas éveiben járó fitataltól lehet hallani, hogy terhes számára a közösségimédia-kultúra. Ez milyen módon járulhat hozzá a kiégéshez?

Nyilván a közösségi média is hatással van erre, hiszen folyamatosan meg kell felelni az ottani elvárásoknak, ez pedig egy olyan terhelést jelent, amit sokak számára nehéz feldolgozni. Erre sincs evolúciós mintázata az embereknek. A történelemben soha nem volt olyan kihívás az emberek előtt, hogy állandóan egy bizonyos, elvárt képet kell közvetítenie saját magáról a környezete felé. Ez most már eljutott oda, hogy minél fiatalabb korosztályról beszélünk, annál inkább vannak olyan emberek, akik folyamatos megfigyelés alatt állnak saját maguk által.

Az ő szubkultúrájukban elvárássá vált az, hogy naponta többször is posztolniuk kell magukról, meg kell mutatniuk magukat, az életüket, és ez olyan kihívások elé állítja ezt a korosztályt, ami valamiféle mentális kiégést, elakadást okozhat.

Hogy ez a kiégés vagy nárcizmus valamilyen tünete, ezt kívülről nem lehet megállapítani, az emberek az utóbbi időben amúgy is könnyen dobálják ezeket a kifejezéseket. Az tény, hogy ez a fajta folyamatos megfelelés a külvilágnak egy új generációs jelenség. Ezt még a XXI. század elején sem kellett ennyire drasztikusan beépíteni az életünkbe, most pedig mindenhol jelen van. Számos példát látunk arra, hogy valaki ezt profin csinálja. Viszont, ha valakinek gyengébb az önismerete, az önreflexiója, akkor akár bele is tud rokkanni abba a kérdésbe, hogy ő miért nem tud ennyire meggyőző képet festeni magáról.

Amikor generációs kérdésekre kerül a sor, akkor hat egymással élő generációt szoktunk kiemelni, amelyek mindegyikéhez számtalan sztereotípiát társítanak az emberek. Miért fontos ilyen módon szétválasztani a generációkat?

Pontosan azért, mert olyan sztereotípiák, megbélyegzések ének bennünk, melyeknek vajmi kevés köze van a valósághoz. Nekem ez egy misszióm, hogy nemcsak vállalati környezetben, hanem családi és össztársadalmi kontextusban is letisztítsam ezeket a félreértéseket, megítéléseket, amik jellemzik a korunkat. Nagyon gyakori, hogy az emberek összetévesztik az életkort a generációval, pedig a kettőnek semmi köze egymáshoz.

A „bezzeg az én időmben”-mondás az életkorhoz kötődik, amióta ember az ember, ez velünk van.

A generációhoz való tartozás más, egy élménygyűjtemény, egy tapasztalati gyűjtemény. Arról szól, hogy mikor megszülettünk, milyen földi valóság vett minket körül, és az első néhány évben ez milyen képességeinket fejleszti. Ezekben a tanult képességekben van igen nagy különbség az egyes generációk között, és ha ezt nem értjük meg, akkor nagyon komoly ellentétek meg különbségek jöhetnek elő akár családon belül, akár intézményekben, vagy akár az egész társadalomban.

A Z és az Alfa generációra már digitális bennszülöttként szokás hivatkozni. Ez miben különbözteti meg a hozzáállásukat a munka vagy a tanulás terén?

Nekik csak ilyen földi tapasztalásuk van, másfajtára nem tanította meg őket sem a környezet, sem a felnőtt társadalom, viszont emiatt állandóan bíráljuk ezeket a fiatalokat. Az, hogy digitális bennszülöttek, annyiban igaz, hogy a szüleik egy olyan környezetben hozták őket világra, ami digitális ugyan, csak éppen senki nem adott hozzá forgatókönyvet, ami megmutatná hogyan kell használni. Aztán mégis számonkérik rajtuk, hogy miért úgy szocializálódnak, ahogy.

Fontos észrevenni, hogy az egész glóbusz digitális, nemcsak a gyerekek. Digitális szülők és nagyszülők vannak, illetve digitális iskola és digitális munkahely. Csak ezzel ritkán foglalkoznak a felnőttek, hogy valójában ők is digitálisak.

Ők egy bizonyos mintát mutatnak, amikből sok esetben a gyerekek csak a digitális készségeket tudják megtanulni, de mást nem igazán, mert többet nem mutat sem a szülő, sem a társadalom. Ennek a folyamatnak köszönhetően az egész glóbuszon egy csomó minden megváltozik. Csak az idősebbeknél ez inkább változásként figyelhető meg, akik pedig most születnek meg, azoknak nyilván nincs honnan hova változniuk. Ők csak ezt a fajta képességet szerzik meg.

Ez az ingerekben túltelített, digitális környezet milyen módon hat a most születő generációkra?

Többek között drasztikusan csökken a koncentrációs és a mélyolvasási képesség, összességében nehezebb tudnak figyelni az emberek. Ezek olyan készségek, amik a hagyományos oktatáshoz, tanuláshoz alapvető fontosságúak, de egyre kevésbé vannak meg a digitális időszakban szocializálódott gyerekeknél. Emiatt úgy tűnik, mintha nem akarnának úgy tanulni, mint az előző generációk. Csakhogy ez nem akarás kérdése, hanem egész egyszerűen más képességeik vannak és máshogy kellene őket tanítani. Egyelőre viszont nem tudjuk, hogyan, mert az őket oktatók mindegyike a XX. században szocializálódott és az a fajta tudás, hogy ezt hogyan lehetne XXI. századi módon átadni, nincs meg. Most kellene megtalálni a módját annak, hogy XXI. századi nyelvezettel, a kornak megfelelő platformokon keresztül oktassunk.

Akkor ez a mélyebb generációs különbség kifejezetten a digitális robbanásnak köszönhető?

Részben igen. Másrészt viszont soha nem volt egyszerre jelen ennyi generáció, hiszen az utóbbi néhány évtizedben jelentősen megnőtt a várható élettartam, és a generációs határok is csökkennek. Átlagosan 15-18 év volt egy generáció hossza, amikor 60 év volt a várható élettartam. Abba az időintervallumba 3-4 generáció fért bele, Viszont most, hogy lassan 75 évre bővül a várható élettartam, így már 5-6 generáció élhet egymás mellett. Ez egy új jelenség, amivel muszáj foglalkozni. Korábban a családokban több generáció élt együtt, most ez a sokgenerációs kihívás áttevődött a munkahelyekre is. Ehhez nincs minta. A családi sokgenerációs működést valamennyire jobban el tudjuk fogadni, mint a munkahelyi sokgenerációs együttlétet. Ott még nem állnak rendelkezésre a megfelelő eszközök; a türelem, vagy a módszer, hogy hogyan lehet ezt kezelni.

Ilyen dinamikusan változó környezetben a tudásátadás is komoly problémákba ütközhet. Mi az, amit az idősebb generáció biztos tudásként adhat át a fiatalabbaknak?

A klasszikus értelemben vett tudás a digitalizáció fejlődésével vagy a mesterséges intelligencia ilyen szintű elterjedésével - mint a Chat GPT esetében - majdhogynem kezd elértéktelenedni. Az a fajta tudás, ami ennyire gyorsan megtalálható valamilyen digitális platformon, nagy valószínűséggel már nem lesz annyira értékes, mint az emberiség korábbi időszakában volt, hiszen rendelkezésünkre áll egy eszköz, ami sokkal gyorsabban, strukturáltabban tudja kezelni a nagy mennyiségű információt.

Amivel az idősek rendelkeznek és aminek az átadása különösen hasznos, az a világlátás, amit klasszikusan úgy hívunk, hogy bölcsesség. Ennek a tudásnak a strukturálása, értelmezése, lefordítása kerülhet előtérbe, azért is, mivel nem tanulható pusztán könyvekből, hanem sok-sok éves tapasztalat kell hozzá.

Valószínűleg ezért is olyan népszerű és működik jól jelenleg ez az egész mentorálási rendszer. Ez már az ókorban is létezett és most valahogy ezt látjuk visszatérni. Az ilyen jellegű tudásátadáshoz viszont kell valamiféle humán tőke, egyfajta érzékenység. Azt szoktuk mondani, hogy a legfontosabb 21. századi vezetői skill az önismeret. Erre kéne minél nagyobb hangsúlyt fektetni mindenfajta működésünkbe, például az idősek és fiatalok közti kapcsolat fejlesztésébe.

Ideális esetben milyen formában tudna megvalósulni ez a mentori kapcsolat?

Szerintem ez bárhol tudna működni, akár még egy iskolában is, de munkahelyen biztosan. A mostani mentori viszony egy interaktív kapcsolódás, ahol a fiatal tanul az időstől, az idős a fiataltól. Ez egy kétirányú tanulási folyamat, amihez biztosíthat platformot egy munkahely vagy oktatási intézmény. Itt mindenki átadja a saját maga által birtokolt tudást. Az egyiknek vannak XX. századi tapasztalásai, értékei, amiket meg kell őrizni, a másiknak pedig olyan XXI. századi tapasztalatai, vagy készségei, amikkel meg éppen a másiknak tud újat mutatni.

És ha kizárólag a családra korlátozzuk ezt a dilemmát, akkor mit gondol, szülőként hogyan érdemes közelíteni a Z és az Alfa generáció felé?

A szülő leginkább addig tud hatni a gyerekére, amíg őt figyeli a gyerek, tőle próbál tanulni, mintát szerezni. Ez az első kb. 7 év, amikor olyan szinten szívja be a gyermek a körülötte lévő világ működését, hogy ez nem egy klasszikus tanulási folyamat, hanem az alapvető mintázatot fogja jelenteni a világról, az életről ennek az emberkének. Az önismeret ugyanúgy egy szülői skill is, a szülőnek is tisztában kell lenni, hogy mit csinál és azzal is, hogy a digitális eszközökkel milyen mintát mutat a gyereknek. Ha már a korai szakasztól kezdve tudatosítja a saját digitáliseszköz-használatát, azzal tud a legtöbbet adni a gyerekének. Hiába akarja 6, 8, 10 éves korában megtanítani neki, hogyan bánjon az ilyen eszközökkel, ha korábban azt a mintát mutatja a szülő, hogy ő maga is digitálisan függő. Kiskamasz- vagy tinédzserkorban a szülő már nem tud ebbe a folyamatba beavatkozni.

Fotók: Stiller Ákos