Felfedték az igazságot: ezért élhet nyomorban a magyarok 20 százaléka?

Augusztus elején Róna Péter közgazdász volt a vendége a 24.hu Della című podcast műsorának, melyben kifejtette azon véleményét, hogy „sokkal fontosabb foglalkozni azzal az elszegényedési folyamattal, aminek a magyar társadalom ki van téve”, és felhívta rá a figyelmet, hogy Magyarország mostanra az Európai Unió második legszegényebb országa lett.

A műsorvezető felvetésére, hogy tudniillik „erre az a válasza a kormánynak, hogyha az egy főre jutó GDP-t nézzük, akkor abban egyre jobban közelítjük az uniós átlagot”, Róna Péter talán sokak számára meglepően reagált:

Az egy főre jutó GDP nem szám. Ilyen gazdasági tény, mint gazdasági tény nincs. Először is egy ország jóléte, egy társadalom jóléte nem a GDP, hanem a nemzeti jövedelemtől függ, és ott arról kell beszélni, hogy a nemzeti jövedelmet az adott társadalom hogyan osztja fel.”

De vajon miért mondhatja azt egy közgazdász, hogy az egyik leggyakrabban említett gazdasági mutató "nem szám"?

GDP-vel kapcsolatos kritikák

A GDP (gross domestic product – bruttó hazai termék) alighanem a leggyakrabban említett, legismertebb gazdasági mutató. Ennek egy főre jutó bontása esetén valóban úgy tűnik, hogy a magyar gazdaság nem is teljesített annyira rosszul az utóbbi években, ahogyan az a lenti infografikán is látható.

Elmondható tehát, hogy az egy főre jutó magyar GDP ha nem is kimagasló mértékben, de folyamatosan emelkedett az utóbbi években. Még kedvezőbb a helyzet, ha a vásárlóerő-paritást is figyelembe vesszük, ekkor ugyanis az látszik, hogy az egy főre jutó magyar GDP mostanra elérte az uniós átlag 77 százalékát. Ez nem hangzik rosszul, csakhogy erre az adatra mondta most Róna Péter, hogy nem kellene vele foglalkozni.

Magával a GDP-vel kapcsolatban nem Róna az egyetlen, aki kritikát fogalmaz meg. A GDP egy országnak a saját határain belül elért teljesítményét, összjövedelmét mutatja meg, azt viszont nem veszi figyelembe, hogy ezek a jövedelmek végül kit, kiket gazdagítanak, így aztán egy ország jólétét is kevésbé tudja megmutatni.

Pontosan ez utóbbinak, tehát egy ország, társadalom jólétének a pontosabb felmérésére használják a GNI (gross national income – bruttó nemzeti jövedelem) gazdasági mutatót. Ez – ellentétben a GDP-vel – már figyelembe veszi a teljesítményt, összjövedelmet megtermelt entitások (munkavállalók, vállalkozások) állampolgárságát, továbbá számol a külföldiek jövedelmével és a külföldről megszerzett jövedelmekkel is. Tehát nem arra összpontosít, hogy egy ország határain belül mennyit termeltek, hanem mennyi jövedelemre tesznek szert az ott élők.

A két mutató egyébként nem minden esetben tér el élesen egymástól. Példának okáért 2021-ben az Egyesült Államok GDP-je 23,3 billió (ezermilliárd) dollár volt, míg a GNI-je 23,6 billió dollár. Más a helyzet viszont, ha egy ország jelentős mértékben kap külföldi segélyeket, vagy nagy mértékben árad be a külföldi befektetés. Bangladesnek például jelentősen nagyobb a GNI-ja a GDP-jénél, mivel több pénz árad be az országba, mint amekkora jövedelmet megtermelnek ott. Ennek fordítottja Írország esete, amelynek kedvező adózása miatt sok külföldi nagyvállalat van jelen az országban. Ezek jelentősen növelik az ír GDP mértékét, ám az általuk elért teljesítmény jelentős része végül külföldre kerül, így az ír GDP magasabb mint a GNI.

Magyarországra is ez utóbbi a jellemző: a KSH adataiból jól látszik, hogy a magyar GNI/GDP arány már egy évtizede 96-97 százalék körül mozog. Az adatsorból ugyanakkor az is leolvasható, hogy az utóbbi években jellemzően a nemzeti jövedelem is növekedni tudott, leszámítva a 2020. évet. A növekedés a Világbank által publikált adatokból is szépen leolvasható.

Csakhogy Róna Péter nem pusztán a GDP vs GNI „vitában” foglalt állást, hanem ezeknek a mutatóknak az egy főre való leosztását kritizálta: bár ezt elsősorban a GDP esetében tette meg, egy fél mondat erejéig megjegyezte, hogy a nemzeti jövedelem esetében sem látja ennek sok értelmét, mert mint mondja, ilyenkor lényegében az történik, hogy megnézzük, mennyi jut egy gazdag embernek – ahogy ő fogalmaz oligarchának -, és mennyi jut egy falusi embernek, a kettőt összeadjuk és elosztjuk kettővel, hogy kijöjjön az átlag.

Hát ez egy teljesen félrevezető és értelmetlen szám, és ezzel nem is kellene foglalkozni. Rendkívül sajnálom - komolyan mondom -, hogy a magyar politikai életben és közbeszédben továbbra is forog ez az egy főre jutó ilyen olyan szám. Az egy főre jutásnak semmiféle gazdasági és társadalmi értelme nincs”

– mondta Róna Péter.

Belső aránytalanságok

A közgazdász szerint nem a fent tárgyalt, gyakran idézett gazdasági mutatókkal kéne elsősorban foglalkozni, hanem azzal a belső aránytalansággal, ahogyan a magyar nemzeti jövedelem eloszlik a „munka és a tőke” között: előbbi 43-44, utóbbi 56-57 százalékot kap, míg ez az arány például Németországban 62-38 százalék a munka javára. Ráadásul a szakember szerint nem csak az a probléma, hogy a munka mindössze 43-44 százalékot kap a nemzeti jövedelemből, hanem az is, hogy ez is rendkívül aránytalanul oszlik meg:

az európai uniós szegénységi kritérium alapján a magyar lakosság 70 százaléka szegénységi szint alatt él, és további 18-20 százaléka pedig az ennél súlyosabb nyomorsági szint alatt van. Tehát itt van egy drámaian elszegényedő társadalom, aminek igen, van egy felső osztálya, amelyik nagyon jól él - ez egy felső 5 százalék -, aztán van egy következő 7-10 százalék amelyik még jól van, és aztán ott van az óriási tömeg amelyik küszködik.”

A magyar társadalomban meglévő egyenlőtlenségek természetesen nem újkeletű dolgok, azok jól látszódnak például a KSH által tavaly kiadott, a háztartások életszínvonalával foglalkozó anyagában is. A kiadvány többek között megállapította, hogy míg 2021-ben a legalsó jövedelmi ötödben az éves átlagos bruttó jövedelem 1 millió 131 ezer forint volt, addig a legfelső ötödben 4 millió 918 ezer forintot tett ki. Előbbi érték az országos átlag közel fele, míg utóbbi az országos átlag kétszerese volt.

A kiadvány egy másik grafikonján az is látható, hogy 2020-ban Magyarországon a lakosság közel 20 százaléka volt kitéve a szegénység vagy a társadalmi kirekesztődés kockázatának. Bár ez az arány igen magas, az igazsághoz hozzátartozik, hogy máshol sem túl rózsás a helyzet.

Ezen a téren Csehország áll a legjobban az EU-n belül, de a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés által kockázatnak kitettek aránya még ott is közel 11 százalékos volt, míg az uniós átlag – a magyar adatot is meghaladva – 21,7 százalék volt. Ilyen téren Romániában (34,4%) és Bulgáriában (31,7%) volt a legrosszabb a helyzet.

Összességében tehát elmondható, hogy az utóbbi évek magyar gazdasági fejlődése ellentmondásosra sikeredett: több fontos mutatóban is ért el Magyarország eredményeket, ugyanakkor a társadalom nagyon egyenlőtlenül volt képes részesedni az emelkedő nemzeti jövedelemből. Ilyen szempontból jogosnak tűnnek a kritikák, ugyanakkor azt is látni kell, hogy a társadalom jelentős részének elszegényedése, leszakadása nem csak Magyarországon jelent problémát, sőt, úgy tűnik, hogy eltérő mértékben ugyan, de ez szinte minden uniós tagállamban megoldásra váró feladat.