Tari Annamária: Már az érzelmi maradékainkat kotorjuk össze

Pénzcentrum: Milyen megküzdési stratégiák vannak?

Tari Annamária: Vannak, akik érzelemfókuszú, mások problémafókuszú megküzdéssel jellemezhetők. Így látunk két végletet, a tragédiáktól elforduló, önmaga problémáiba bezárkózó, szorongó és a másoknak segítő, altruisztikus magatartást. Úgy hiszem jelenleg reménykedő/fásult lélektani pozícióban vagyunk, egy időben átélve ezt a két ellentétes érzelmet. Jelentősen fogyasztja a tűrőképességünket, érzelmi kapacitásunkat, hogy nem tudjuk mikor lesz vége ennek az állapotnak. Ilyenkor nehéz optimistán látni a jelent és a jövőt, ehhez nyújthat segítséget, ha folyamatosan ügyelünk saját érzelmi egyensúlyunkra. Már egy éve, hogy mindennap látjuk a járvány halálozási és fertőződési adatait, amelyek negatív, tragikus információk. Önmagában ez is ijesztő, ráadásul hosszabb távon fásult, kiégett érzelmi állapotot okozó jelenség. Ezért fontos, hogy kontrollálva a hírfogyasztást, csak autentikus forrásból tájékozódjunk, főleg a közösségi médiafelületeken legyünk résen. Érdemes kihagyni tehát a "rémtörténeteket" és a laikus szakértők sorait.

Milyen érzelmi állapot jellemző most ránk?

Egy év után törvényszerűen jelenik meg a "Covid-fásultság", ami jelzi az érzelmi kifáradást, az exhaustiót, ami azt jelenti, hogy az akaraterőnk és az erőfeszítésekre vonatkozó ambícióink jelentősen csökkenhetnek. Ez a kifáradás sújtja most leginkább az egészségügyben dolgozókat. Ők abban a közegben dolgoznak egy éve, ahol mindennapos a tragédia, a reménykedés, az élethalál harc, az állandó érzelmi hullámzás. Ezt tetézi a fizikai fáradtság. Ha rájuk gondolunk, akkor meríthetünk erőt az ő kitartásukból, ahogy folyamatos harcukat látjuk. Új jelenség a "zoom fáradtság", amely mindazokat érinti, akik - bár szerencsések, mert megmaradt a munkájuk - a folyamatos, egész napos képernyő előtt ülés okán tapasztalnak érzelmi reakciókat. Ez is egy új, ismeretlen terep mindannyiunknak, amiben hiányzik a rutinunk.

Végezhetnek közösen pár perces progresszív relaxációs gyakorlatot, meghallgathatnak egy zeneművet. Nem érdemes úgy tenni, mintha az iroda offline működését érintetlenül át lehetne emelni az online térbe. Ebben az élethelyzetben tömegek érzelmi tapasztalata az enyhébb vagy erősebb szorongás. A munkanélkülivé válás, a cég megszűnésétől való félelem, a megfertőződés, vagy valakinek az elvesztése mind olyan törvényszerű kiváltó tényező, mely sokakat sújt. Már az első hullámban is tanácsolták a szakemberek, hogy egymás megsegítésének legjobb módja az együttérzés, és az őszinte elfogadás. Ha elmondhatjuk valakinek: "már alig bírom", az valójában önreflexió, mely segít abban, hogy saját érzelmi eszközeinket mozgósíthassuk. Tehát nem a gyengeség jele, hanem épp ellenkezőleg a mentális erőfeszítésekre való törekvést mutatja.

Segít a reménykedés, hogy nyáron biztos vége lesz ennek az állapotnak?

A vakremény nem. Fontos, hogy a túlélési stratégiánk rugalmas, határozatlan idejű legyen. "Szeretném ha megoldható lenne...". Legyen benne a realitás, de csak a feltételes módban megfogalmazott mondatok segítenek. Ha nem így van, az átvisz az irrealitásba, abba az állapotba, amit - társadalmi szinten, és nemcsak itthon, hanem egész Európában - nyáron tapasztaltunk. Amikor látjuk, hogy maszk nélkül állnak emberek mondjuk fagylaltért, akkor érzékelhetjük azt, hogy ott a sorban hirtelen megszűnt a vírustól való félelem, a mások felé érzett empátia. Helyette valamiféle infantilis dac vagy vágyfantázia uralkodik el, ami lehetővé teszi, hogy ne vegyünk tudomást a realitásról. Ha a sorban állókat egy más helyzetben kikérdeznénk, hogy szeretnék-e megfertőzni a mellettük állót, nyilván nemmel válaszolnának. Ám a fagyisor felfüggeszti ezt az elméleti empátiát, miközben most mindennél fontosabb lenne, hogy a realitásban maradjunk, a minél gyorsabb átimmunizálódás érdekében.

Vajon mi marad meg a pandémia utáni időszakra?

Komoly leckét kaptunk arról, hogy nem vagyunk sérthetetlenek. Jó lenne, ha a digitális eszközök visszakerülnének az eszköz szintre. Rádöbbentünk, hogy a társas kapcsolatok, a személyes érintkezés mennyire fontos az érzelmi egyensúlyunk szempontjából. Fontos a digitális oktatás, de nem pótolja az osztály előtt álló tanárnő tekintetét, gesztusait. Hatékony lehet egy zoom meeting, de nem tudunk előtte-utána a kollégánkkal beszélgetni a céges konyhában. Az élő emberi kapcsolatok, az érzelmi tér fontossága fontos, pozitív tapasztalat. Jó lenne, ha megmaradna az egyéni és csoportos szolidaritás. Hogy vigyázunk egymásra és továbbra is vásároljunk be az idős szomszéd néninek, nyissuk rá az ajtót, kérdezzük meg hogy érzi magát. Vagy, hogy tudjuk: ha nagy a baj, akkor az orvos tud megmenteni minket. Örülnék neki, ha az egészségügyi dolgozók tisztelete megerősödne.

Az első hullám alatti erkély tapsolások miért maradnak el most, amikor még nagyobb a baj?

Mert mindenki elfáradt, és az érzelmi fáradtság mindig az empátia csökkenésével jár. Az érzelmi maradékot kotorjuk össze magunknak. Pedig tudnunk kell, hogy nagy szükség van rá, rengeteg ember van rászorulva a segítségünkre. És ez nekünk is jó, hiszen a segítségnyújtás annak is nagy érzelmi támasz, aki adja. Komoly szorongáscsökkentő hatása van az altruizmusnak.

Mennyiben változhat az attitűdünk hosszabb távon?

Ez vélhetőleg életkortól is és karakterjellemzőktől is függ majd. Van, aki gondolkodás nélkül fejest ugrik a hideg vizes medencébe, más pedig centinként ereszkedik bele. Amit most élünk át, annak hatásait még egy-másfél évig érezhetjük. A sokat emlegetett poszttraumás szindróma az egészségügyi dolgozókra komoly eséllyel vár, de a lakosság szorongásszintje is csak lassan enged ki majd.

Mit gondol a digitális oktatásról?

E téren is - mint az élet legtöbb területén - a legfontosabb az alapattitűd. Azt gondolja szülő, hogy ez egy újfajta, érdekes tanulási forma, vagy csak időpocsékolás? Úgy éli meg, hogy kiesik egy év a gyerek életéből, vagy hogy még jártasabb lesz a digitális világban? Vagyis, nagyon fontos a kiindulópont, hogy a magunk számára mennyire nehezítjük, vagy könnyítjük meg ezt a helyzetet. Minden élethelyzetben alkotunk valamilyen előzetes véleményt, mely aztán átszínezi a további érzelmeinket, ezt hívjuk beállítódásnak. A negatív beállítódás nem segít semmiben sem, csak még rosszabbnak mutat mindent. Jobban tesszük, ha megpóbálunk értelmet találni abban, ahogy most élnünk kell.

Az oktatáson felül, hogy élik meg mindezt a fiatalok?

Ők nagyon nehéz helyzetben vannak. A tinédzsereknél nőtt meg legjobban az antidepresszánsok, szorongáscsökkentők használata. A 13-18 közötti életkor a kortárs csoport, a társas érintkezés, az első szerelmek és a bulik időszaka. Ettől ők most megfosztódtak, és szinte kizárólag az online térben élnek. Ami nagy tételben depresszív, állandó versengésre késztető, a kanalizálatlan agressziót növelő tényező. Az is feszültségkeltő, hogy fiatalként otthon kell ülni a gyerekszobában. A szülők sokszor észre sem veszik, hogy elkezdik újra 6-8 évesként, kiskorúsítva kezelni a tinédzsert, aki ettől elég indulatos lehet. A szülőknek - bár ezt nem könnyű megtenni - el kell fogadniuk, hogy egy fiatalnak a buli, a haverokkal való együttlét legalább annyira hiányzik, mint nekik a munkahely.