Ez ma talán az egyik legjobb magyarországi piac: kevesen ismerik, de ez hamarosan változhat

Tegye fel a kezét, aki nem ismeri a Káptalantóti Liliomkert piacot! Na ugye, hogy senki nem jelentkezik! Az ikonikus „ficak”-ban lévő akácfaliget az alapítása után 15 évvel már szimbólum, trendi találkozóhely, divat. Harmathy Ildikó alapító ma is hatalmas energiákkal szervezi a vasárnap délelőttöket. A továbblépés mellett egy új, országos léptékű projektről is beszél a Pénzcentrumnak.

Pénzcentrum: Hogy indult a Liliomkert története?

Harmathy Ildikó: 2001 őszén nyitottam meg egy kertészeti árudát, ahol bontott építőanyagot és növényeket árultam. A Káptalantóti határában lévő liget előnyös fekvésű volt, mivel mindenkinek el kell autóznia mellette, aki a Káli-medencéből Tapolcára utazott. Eközben Viki, a bácshegyi kecskesajtárus nehezen talált vevőre a fantasztikus termékeivel és ezt elpanaszolta nekem. Ez adta az ötletet, hogy nyissunk itt egy piacot. Jöttek újabb helyi termelők, akiknek szintén nem volt fórumuk árujuk eladására. Hat standdal indultunk 2007-ben, ma már 250 árus várja a látogatókat minden vasárnap délelőtt.

A Liliomkert az a piac, ahová már évek óta „illik eljönnie” mindenkinek, akár az ország másik végéből is. Hogy jutottak el ide?

A legjobb marketinget a hatóságokkal való harcom adta. Az akkor hatályban lévő piactörvény ugyanis nem ismerte a termelői piac fogalmát, csak egy lebetonozott, kerítéssel lezárt terület lehetett piac. Természetesen ezt a sokmilliós beruházást mi nem tudtuk volna finanszírozni, így több éves konfliktusba gabalyodtam a piac fennmaradásáért. Ez nagy médiavisszhangot váltott ki, ami országos ismertséget és az ezzel járó nyilvánosság védelmét jelentette nekünk. Végül 2012-ben megváltoztatták a törvényt, kibővítették a termelői piac fogalmával.

Már régóta nemcsak piac vagyunk, hanem turistalátványosság is, de nem ez volt az eredeti célunk. Ennek az egyik oka, hogy egyedülállóak vagyunk, ami nem jó. Ha minden településen lenne egy ilyen hely, akkor nem ide vándorolna mindenki.

Az élelmiszertermelők mellett megtelepedtek könyvárusok, vendéglátósok, régiségkereskedők, ruhaboltosok, és sokféle kézműves terméket árulók is. Közösségi tér is lettünk, zenészek, előadóművészek lépnek fel nálunk. Sőt, sokaknak találkozási pont vagyunk. Szinte már intézmény…

Mik a bekerülés szempontjai, hogy válogatnak a jelentkező árusok közül?

Már régóta nincs szabad helyünk, tehát ez nem aktuális kérdés. Szigorú szabályunk, hogy élelmiszerből csak termelő nyithat standot, kereskedő nem. Ez alól a kézműveseknél is csupán egy-két kivételt tettünk. A helypénzből élünk, amit 5 éve nem emeltünk. Sokan mondják, hogy már rég meggazdagodhattam volna, de ez nekem nem a pénzről szól. Ha emelnénk a díjat, pont azok a kis árusok nem bírnák, akik a piac sava-borsát adják.

Mit lehet tudni az új projektről?

A piacnyitással anno az volt a célom, hogy a vidéki termelést katalizáljam. A lényeg, hogy helyben állítsunk elő egészséges élelmet.

Eredetileg rákkutató biológus vagyok, tehát mondhatom, hogy biológiailag mindenkinek az a legértékesebb élelem, ami a saját ökoszisztémájából származik. Két külön dolog az, ami a chilei termőföldben felnevelt eperből és az én szervezetemből hiányzik. Ma már sokan tudják, hogy az legegészségesebb, ha egy gyümölcsöt, zöldséget a leszedés után azonnal megesszük.

Sokáig voltam vezető a Nagykőrösi Konzervgyárban, ahol a gyártási folyamat miatt a terményeknek időben kellett beérkezniük. A gyár számtalan kistermelővel állt kapcsolatban, akiket azonnal, kézpénzben kifizetett. A hazai fogyasztók mellett a szocialista táborban minimum 30 millió embernek termeltünk. Ezt a mintát szeretném ismét elterjeszteni, de természetesen nem konzervet gyártva. Egyre nagyobb az igény a megbízható termelői élelem iránt, amit a magyar vidék ki tudna elégíteni. Ehhez egy jól szervezett rendszer kell. Ebben adta a példát a Nagykőrösi Konzervgyár. A „Liliomkert Éléskamra Szövetkezet”-tel a megrendelésen alapuló mezőgazdasági termelést szeretnénk visszaállítani.

Egy olyan rendszert építünk fel, ami a kistermelőnek biztonságot, a fogyasztónak pedig megbízható, friss, minőségi élelmet jelent. A mindennapi működéshez kb 2 000 ember kell, akik „összekötik” a termelőket a fogyasztókkal. Jelenleg a tagtoborzás folyik, egyelőre 100-an vagyunk. Kérdőíves felméréssel megkérdezzük a lakosság élelmiszer igényét a következő évre, ennek alapján szervezzük meg a termelést és logisztikát.

Jól tudom, hogy ehhez egy komoly előre gondolkodás, szemléletváltás is kell: a ma jellemző impulzusvásárlással szemben tudni, hogy mit akarok enni jövő októberben. Olyan ez, mint a mostani kosaras vásárlások, csak hosszabb távon. Az országban többfelé szövetkezeti értékesítési pontokat nyitunk. Ez egy szemléletformálás, tanulási folyamat is.

Több vendéglátóhellyel is felvettük a kapcsolatot, akik mind nyitottak a friss, helyi termékekre, a „vidék ízére”. Fontos, hogy semmi ne menjen pocsékba. Ehhez kell a szövetkezeti rendszer: ha egy termelőnek megmarad nyolc rekesz paradicsoma, akkor azt a kollégáink összeszedik, tartósítják.

És mi lesz a Liliomkerttel pár év múlva?

A célom, hogy ez egy közösségi „park” legyen, ami a hét minden napján fogadja a látogatókat. Ne vasárnap 3 óra alatt jöjjön ide 12 ezer ember, hanem hét nap alatt. Egy kávéház, körülötte sok kis bolt, kapcsolódva a termelői szövetkezethez.