Húsbavágó igazságról rántja le a leplet a magyar rendező: ilyen film is ritkán készül itthon

Pénzcentrum: Milyen jelenleg a magyar filmgyártás helyzete?

Pető Szabolcs: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy van valós rálátásom a hazai filmgyártás teljes helyzetére, személyes véleményem azonban van. Az elmúlt években három fontos tendenciát vélek felfedezni. Egyrészt, Magyarország ma vonzó sok szempontból a külföldi produkcióknak, és ha idejönnek a külföldi nagy produkciók, az egyértelműen visszahat – legfőképpen szakmai tudásban – a magyar filmgyártásra. A másik, hogy elmozdultak a magyar filmek a két szélsőség, a „nagyon elvont” és a „nagyon gagyi” pólusai közötti „arany középút” felé, azaz egyszerre szórakoztatóak és törekszenek az igényességre is. Végül a harmadik – számomra fájó – pont viszont, hogy alig látok igazi művészfilmeket készülni. Értem én, hogy mindenki el van fáradva, túl van terhelve, az emberek türelme, idegrendszere véges és gyakran jólesik „csak kikapcsolni”, de az igazi értékeket mégiscsak a művészfilmek hordozzák. Keveset olvasunk, alig járunk színházba, kiállításokra, éppen a film lehetne az a „kultúraközvetítő” csatorna ma, amit még talán szívesen „fogyasztanak” az emberek.

Hallani, hogy mennyi szuperprodukció forog itthon is. Van lehetőség független filmek terjesztésére?

A független filmeknek mindig lesz létjogosultságuk, ahogy közönségük is. Itt nem kell nagy számokra gondolni, de rögtön hozzá is tenném, hogy

a sokszáz millió forintból készülő egész estés mai magyar mozifilmek is csak a költségvetésük egy kis töredékét tudják a „mozinézőktől” visszahozni.

Amit – így akkor már negyedik – tendenciaként észrevettem, hogy egyre nagyobb igény van a jól felépített, szépen fényképezett, játékfilmes elemekben bővelkedő dokumentumfilmekre, amik általában egy nagyjátékfilm töredékéből megvalósíthatóak, akár néhány ember által is, mégis meg lehet őket találni a nagy streamingszolgáltatók kínálatában. Ezek gyakran sokkal eredetibb és értékesebb történetet hoznak, mint egy százszorosából készült amerikai nagyprodukció. Úgy érzem, hogy ez a „trend” is vissza fog hatni a játékfilmezésre.

Független filmesként vágtatok bele a projektbe. Miért pont így készül a film?

Minden filmesnek van talán olyan témája, története, „szívügye”, amit mindenképpen szeretne megvalósítani. Az én esetemben ez az Alagút a fény végén volt. A forgatókönyv első változata nagyjából két évvel ezelőtt készült el, és sokat gondolkodtam, hogy milyen utat találjak a megvalósítás irányába. Közben egyre több olyan embert ismertem meg – döntően a Hódi Jenő által alapított Budapest Film Academy berkeiben – akik nagyon „akartak” filmet csinálni. Mindannyian dolgozunk valamilyen főállásban, és a fizetésünkből félretett pénzből az elmúlt években számtalan eszközt vásároltunk, és még több dolgot megtanultunk – filmet készíteni talán a legösszetettebb és legnehezebb dolog, amivel életemben találkoztam, pedig sokféle dologgal foglalkoztam már.

A „filmcsinálás” nekem nem munka – és remélem, hogy soha nem is lesz az semmilyen értelemben –, hanem életforma, még ha ez közhelyesnek tűnhet is.

Ezért döntöttem úgy – és a körém gyűlt kis stáb ebben maximálisan támogatott –, hogy mindentől és mindenkitől függetlenül bele kell vágni, aztán lesz, ahogy lesz. Egy magánszemély, Pápateszér Önkormányzata, a Pilisi Parkerdő Zrt., sőt egy vágóhíd is biztosított számunkra forgatási helyszíneket díjmentesen, mert fontosnak tartották a film üzenetét. Abban a pillanatban megteremtődtek a feltételek – nélkülük esélyünk sem lett volna –, és saját tudásunkra, illetve eszközeinkre támaszkodva teljesen „függetlenként” is bele tudtunk  így vágni.

Milyen költségekkel kell számolnia annak, aki független filmesként csinálna produkciót?

Ha számokat kellene mondani, akkor azt látom, hogy egy hazai rövidfilm átlagosan 4-8 millió forintból, míg egy nagyjátékfilm 300-800 millió forintból készül.

Nagyon sok múlik a saját eszközökön és a stábot alkotó emberek tudásán, vagy akár azon is, hogy mennyire ügyesek, amikor az ötletüket „tálalják” és ezáltal milyen és mennyi segítséget tudnak kapni.

Természetesen, ha ahhoz a néhány százezer forinthoz, amivel nekivágtunk ennek az útnak, hozzáadnánk az eszközeink árát (amiket persze nem csak ennél a filmnél használunk), a tandíjainkat, a rengeteg olyan munkát, ahol fizetés nélkül voltunk jelen, csak, hogy a gyakorlatban is tanulhassunk, ha bérleti díjat kellett volna fizetnünk a helyszínekért, vagy kiszámolnánk azt a rengeteg munkát, amit az elmúlt hónapokban – szinte éjt nappallá téve – beletettünk ebbe a filmbe, akkor mi is azt mondanánk, hogy ez a film is sokmillió forintból készül.

Magyarországon honnan szerezhet valaki erre tőkét?

Alapesetben a filmesek állami támogatást próbálnak kérni a Nemzeti Filmintézettől, vagy a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programjából. Állami támogatás lévén nyilván meg kell gondolni, hogy ki kapjon, hiszen nincs végtelen mennyiségű pénz, ezért figyelembe veszik, hogy az a valaki letett-e már olyan dolgot az asztalra, ami miatt támogatásra érdemes. Ebben nagyon nagy szerepet játszik az is, hogy mennyire értékteremtő az adott ötlet. A Mecenatúra program „környékén” dolgoztam néhány éve, és Kollarik Tamás szemléletén is ezt láttam, és ez nagyon tetszett.

Ebbe a körbe – sok szempontból – nem könnyű bekerülni.

Le szeretnénk mi is tenni valamit az asztalra – az eddigi fesztiválsikereinken túl –, ami után talán nem lesz kérdés, hogy erre a stábra lehet építeni. Ehhez mi most – az említetteken túl – a közösségi finanszírozásban kezdtünk el gondolkodni, mert szeretnénk be is mutatni majd a filmet, hiszen nem magunknak készítjük, a nagyon erős üzenetet szeretnénk eljuttatni valahogy a nézőkhöz.

Az általatok használt eszközök mind újrahasznosítottak. Ez mennyiben járul hozzá a film minőségéhez? Költséges volt ezeknek az eszközöknek a használata?

Furcsa és erős érzés volt látni, ahogy kidobott dolgok „új életet” kapnak a kamera előtt, vagy maradék tárgyakból némi ötlettel kellék lesz.

Talán a legrizikósabb vállalás a régi, 40-50 éves szovjet optikák használata volt, amiknek nagyon szép a képük, de ma már nem könnyű velük dolgozni.

Közben izgalmas is volt látni egy - egy felvétel után, hogy annyira szép a kép – persze nem minden napszakban, vagy helyzetben – mintha nem egy 8 ezer forintért vásárolt Helios objektívvel, hanem egy sokszázezer forintossal készült volna. Nehezebb volt, de sokkal örömtelibb végül, különösen egy olyan világban, ahol mindent lecserélünk. Lassan már magunkat is.

Független filmes közegben sokan foglalkoznak még ezzel a témával? Mennyire felkapott manapság?

Jelenleg ezt elég divatos témának látom – egy- másfél évtizede különösen –, hogy a ma ismert világunknak hamarosan vége lehet. De mit látunk a vásznon? Hatalmas robbanásokat, füstöt, romokban álló városokat, holott szerintem nem így lesz vége, nem is ilyen gyorsan és nem is ennyire drasztikusan. Lesz egy olyan pont, ahol még nagyon hasonlít majd az életünk a mostanira, de közben már semmi sem lesz olyan, mint volt, hiszen belül érezzük, hogy nincs már visszaút. A filmünk története is egy ilyen ponton játszódik és éppen ez benne az igazán félelmetes. Viccesnek fognak tűnni onnan nézve azok a problémák, hogy melyik 300 ezer forintos telefont vásároljuk meg, vagy hogy a mostani krízisben milyen drágák az élelmiszerek. Egy boldog időszakként fogunk a mostani, „hatalmas” problémáinkra visszanézni. De ne legyen igazunk, és ne így legyen majd!

Miért fontos, hogy az oktatáson túl a művészetek is foglalkozzanak a környezetvédelemmel?

A művészet mindig egy adott civilizáció, egy adott közösség tükre. A művészet talán soha nem volt annyira „haszontalan”, mint mostanság, egy végtelenül tech-alapú és gyakorlatias világot teremtettünk, ahol „nincs időnk” ilyen „marhaságokra”, mint a művészet, és ez végtelenül elszomorít, amellett, hogy persze sokan szánunk még ilyen dolgokra időt és energiát.

Talán a film kivétel, hiszen a megváltozott „fogyasztási szokások” és „instant-befogadás” közepette is hódítani tud.

Márpedig, ha egyrészt egy filmmel el lehet érni az embereket még, ráadásul a filmnek ezer eszköze van arra, hogy az ábrázolt dolog átélhető legyen, akkor nem is találhattunk volna jobb „formát” a mondanivalónknak.

Nagy a verseny a hazai filmiparban? Mi alapján választanak ki egy-egy produkciót a mozik, kiadók?

Erre nincs rálátásom, de nyilván egy mozi vagy kiadó esetében – ami gazdasági alapon működik – fontos szempont az, hogy mennyien „fogyasztják” majd, de közben meg a minőségi alkotás nívót is jelent, hiszen nem állhat egy magára valamit is adó mozi műsora tisztán „Pókember-filmekből”. Hiszünk benne, hogy az a lelkesedés és törődés, amivel mi ehhez a filmhez álltunk – a főszereplővel, Karalyos Gáborral az „élünkön”, aki úgy beletette magát ebbe a filmbe, hogy abba az ember lelke a forgatáson időnként beleremegett -, az át fog jönni a filmen, ha pedig átjön, és jól is sikerül, mint film (még ha nem is lesz persze pont olyan, mintha százszor ennyi pénzből készült volna), akkor talán ezt a különböző nemzetközi fesztiválokon is érezni fogják, ami után a nézők is kíváncsiak lehetnek, hiszen nekik készül mindenek előtt. Létre fogjuk hozni az „útját”.

Milyen a hazai filmes oktatás helyzete? Van utánpótlása a szakembergárdának?

A tanulásra, a gyakorlat megszerzésére is rengeteg lehetőség van, ezt a saját bőrünkön is tapasztaltuk, ahol hiány van szakemberekből, ott a Nemzeti Filmintézet oktatási intézményekkel közösen, nagyon kedvezményes képzéseket szervez. Gondolom, ebben annak is szerepe van, hogy „versenyképesek” szeretnénk maradni az idelátogató külföldi produkciók szempontjából is.

Összességében mennyire környezetszennyező a filmipar? Fenntartható jelenlegi formájában a filmkészítés?

Ezzel kapcsolatban nincsenek ismereteim, csak abból tudok kiindulni, hogy ami drága – maga a létrejötte – az általában nagyobb környezeti terheléssel is jár. Hogy ez mennyire lesz fenntartható, azt nem tudom, de a saját utunkkal szeretnénk példát is mutatni: nem, nem csak kevesek kiváltsága az, ha valaki a film nyelvén szeretne valamit mondani. Igenis húzni kell egy határt, hogy köszönöm, de nem vagyok már kíváncsi egy újabb CGI-technológiával felvett jelenetre, vagy hatalmas robbanásra. Ezzel nem azt mondom, hogy egy film ne legyen szép, ne legyen nézhető minőségű, de ne feledjük már el, hogy a film művészeti ágként, és nem filmiparként jött létre, valamit mondani akart egy olyan nyelven, amin addig még senki sem tudott beszélni, és nagyon jó lenne, ha a „fenntarthatóság” jegyében – nem csak a környezetünk szempontjából, de olyan értelemben is, hogy ne készüljön ennyi ugyanolyan, ezáltal tiszavirág-életű alkotás – egyre többen térnének oda vissza, ahová most mi is:

alkotni egy filmet, együtt, abból és azzal, ami van, a lehető legjobb minőségben és tartalommal, mondanivalóval és nem „gyártani”. Festményeket sem gyártunk, ahogy verseket sem.

Az energiaárak elszabadulása miképpen a hazai filmiparra? Mennyivel ugrottak meg a filmkészítés költségei?

Ha minden drágább, akkor filmet készíteni is drágább, és egyre drágább lesz. De – ahogy azt próbáljuk megmutatni – nem csak ez az egyetlen út van. Ma mindenki filmet akar csinálni, hiszen egyrészt néhány százezer forintért már olyan kamerát lehet venni, amivel élvezhető „videót” lehet készíteni, de az nem film. Vagy a kedvencem, amikor valaki lefotózza a saját lábát tornacipőben a telefonjával, ráhúz egy fekete-fehér effektet és megosztja az ismerőseivel valamelyik közösségi oldalon, hogy milyen „művészi”. Nem, nem az. Ahogy a technikai értelemben vett szép vagy jó felbontású mozgókép sem film. A film sokkal több ennél, több száz összetevője van, számos művészeti ágat olvasztott magába, és két dolgot egészen biztosan nem lehet megspórolni: a folyamatos tanulást és az alázatot. Másfél évtizede kezdődött – döntően dokukkal, hiszen azt lehet elsősorban nagyon kevés pénzből –, de még ma is gyermeki izgalommal nézem, ahogy a képen egy olyan világ teremtődik meg, ami azelőtt soha, sehol nem létezett, és általa lehet majd a néző ennek a világnak a része. Hogy majd megveszik, esetleg egy híd alatt alszom majd öreg koromban, az ehhez a „csodához” képest nekem másodlagos.