Ez lehet a jövő tömegsportja itthon: sorra épülnek a pályák, stadionok

Pénzcentrum: A mai magyar jégkorong sikerességének egyik legfőbb fokmérőjét a felnőtt férfi válogatott aktuális sikerei jelentik. Mi az a 3 eredmény, amelyekre a legbüszkébbek az elmúlt 3 évből?

Fodor Ádám: Ha az egész sportágat nézzük, akkor az elmúlt 3 évben a legnagyobb siker a női jégkorong felemelkedése. 20-25 évvel ezelőtt nem volt itthon női hoki, jelenleg a világranglistán a 9.-ek vagyunk, az A csoportban játszunk és egy mérkőzésre voltunk egy téli olimpiai kvalifikációtól. Ez egy olyan meredek emelkedés, amit ezen az íven nyilván nem lehet tovább folytatni. A férfiaknál volt ugyanilyen a 2000-es évek végén, a szapporói generáció, amikor eljutottak az A-csoportba és ugyanez a korosztály egy új korosztállyal kiegészülve megismételte a sikert 2015-ben Krakkóban, bár ez időben kicsit távolabbi, mint 3 év. Azóta a háttérben zajlottak olyan dolgok, aminek köszönhetően a sportág hazai bázisa utólérte a kiugró sikereket és stabil hátország épült ki, amiből most már szisztematikus építkezéssel is el lehet érni sikereket és nem csodavárásra kell berendezkedni.

Fejlődött a létesítmények és játékosok száma és még nem fejeződött ki konkrét sportszakmai eredményekben, de rengeteg olyan fiatal, tehetséges magyar játékos van, aki külföldi elit utánpótlásligákban játszik. Jelenleg közel 40 magyar játékos van aki észak-amerikai, svéd, finn vagy más nívós utánpótlás ligákban játszik, egy évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy 1-2 magyarnál több lehessen ezeken a helyeken. De az egyik kiemelkedő siker a sportág életében, hogy Sipos Levente főtitkár úr által megfogalmazott „szolgáltató szövetség” paradigmaváltás megtörtént. A szövetség nem egy lobbi klub, elefántcsonttorony és nem is a sportág utazási irodája. Edukációban, a megszerzett tudás végrehajtására támogatásokban és pályázatokban, végül ellenőrzésben és szankcionálásban, keretrendszerekben gondolkodunk, amit a klubok maguk tudnak kitölteni tartalommal.

Főtitkár úr visszatérő érve, hogy nem halat akarunk adni, hanem hálót és mindenkit meg akarunk tanítani halászni, ez egy időigényes folyamat, de minden területen voltak komoly előrelépések.

Kelemen Árpád: Az a tömegbázis, ami most utánpótlásban jellemzi a jégkorongot, 10 éve, a TAO rendszer előtt nehezen volt elképzelhető. Ennél a sportnál nagyon magas a belépési küszöb, elég sok felszerelést kell megvásárolni, kell hogy legyen a környéken jégpálya, elhivatottság, hogy a hidegben menjen a gyerek edzeni. A TAO-nak köszönhetően a sportág szélesebb rétegek számára is elérhetővé vált, a többszörösére duzzadt a jégkorongozó gyerekek létszáma annak köszönhetően, hogy az edzés és felszerelés költségeit a TAO nagyrészt fedezi és az ország számos pontján épültek jégpályák.

Hányan űzik ma ezt a sportágat Magyarországon?

Fodor Ádám: Jelenleg 9500 igazolt sportoló van Magyarországon, ennek kb. a fele az elmúlt öt évben jött. Fontos kiemelni, hogy jelen pillanatban alapvetően a jégpályák száma és elérhetősége szabja meg, hogy hányan tudják ezt a sportot űzni itthon. Éppen ezért törekszünk arra, hogy mindenkinek – annak is, aki amatőrként kívánja ezt a sportot űzni - próbálunk versenyrendszert adni. Néhány évvel ezelőtt indítottuk el a 3x3-as jégkorongot, ami tipikusan egy kis pályán, kapus nélkül játszható formátum – ez gyakorlatilag az „apukák” és a   vasárnap délelőtti játszótere, ahol kipróbálhatják a sportágat, levezethetik a feszültséget, de egyre több játékos van, aki utánpótlás korban vált erre a szakágra, mert a játék öröméért kívánja űzni a sportágat. Ebben a formátumban évről évre közel duplázódik a játékosok és a csapatok száma. Nagyon intenzív jégkorongos közösség alakult ki ezek körül a kis pályák körül például Sopronban vagy Békéscsabán a helyi játékosok házi bajnokságokat szerveznek, annyian vannak. Belőlük össze tudott állni egy olyan csapat, ami az országos felnőtt 3x3-as hokiban is részt vesz. Viszont rengeteg olyan hokis lehet, aki nincs benne egyik versenyrendszerünkben sem és jelenleg még csak ismerkedik a sportággal valamilyen formában.

Mégis, ha valaki, akár csak hobbiszinten is, el akar kezdeni jégkorongozni, hány pályán teheti ezt meg jelenleg Magyarországon?

Kelemen Árpád: Ha az időszaki adventi jégpályákat is nézzük, ahol télen lehet korcsolyázni, akkor ez 100-150-es nagyságrend.

Fodor Ádám: Épített jégpálya, ahol állandó szerkezet van és egész évben vagy legalább 10 hónapban van jég, és szabvány méretű, 25-30 van az országban. Ezek többsége is az elmúlt öt évben épült, közülük idén 5 pálya átadása történt meg (Ajka, Mátyásföld, Veszprém, Budafok, Szekszárd) és kész közeli állapotban van a szombathelyi pálya is. Ezek lezárultával fontos, több éve tartó TAO beruházási ciklus közeledik a végéhez. Ezen túl vannak a nem szabványméretű állandó vagy időszaki pályák, amiből van további 30-40, ezeken is intenzív jégkorongos élet folyik.

Mennyibe kerül egy ilyen, télen-nyáron működőképes, szabvány méretű csarnok felépítése?

Kelemen Árpád: Számos tényezőtől függ egy jégcsarnok beruházás összege, a pályák száma vagy a csarnok befogadó képessége például jelentős tényezők. Egy specializált akadémiai létesítmény sok funkcionális helyiséggel, másfél pályával kis lelátóval 5-8 milliárd közé tehető. Ugyanakkor kisebb, egyszerűbb pályák 1-3 milliárdos költséggel is épültek a közelmúltban. Az elmúlt időszakot az jellemezte, hogy rohamosan drágultak a nyersanyagok, illetve az építőanyagok, ez jelentősen megnövelte ezeknek a beruházásoknak a költségét. Egy jégpálya nagyságrendileg annyiba kerül, mint egy uszoda, tehát nem olcsó mulatság, és ezeknek nem csak az építése, hanem az üzemeltetése is a legdrágább. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a jégpályák gyorsan megtelnek élettel, a helyi közösségek általában nagy örömmel fogadják és a fiatalok közkedvelt kikapcsolódása lesz a korcsolyázás, amivel viszonylag sok ember párhuzamos sportolását tudják biztosítani a létesítmények.

Ha a jégpályák területi elhelyezkedését nézzük, vannak komoly regionális különbségek az országban?

Kelemen Árpád: Talán ez a legnagyobb kihívása ennek a sportnak, hogy egy nagyon szűk régióra koncentrálódik. Gyakorlatilag öt nagy centrumban van profi jégkorong: ezek Budapest (érdekes módon Pest megye nem); Borsod-Abaúj-Zemplén megye; Hajdú-Bihar megye; az elmúlt években felépített győri jégkorong; és a hazai hoki fellegvára, Fejér megye.

Fodor Ádám: Az egyik kiemelkedő stratégiai feladatunk és akciótervünk, hogy lebontsunk minden olyan korlátot, ami megakadályozza a tömegsporttá válást. Kimondott célunk, hogy lehetőséget biztosítsunk minél több sportág iránt érdeklődőnek haladó hobbi-játékosnak át, egészen a közönség korcsolyázókon át, mindenki hozzáférjen a jégpályákhoz. Népszerűség terén azt látjuk nyugat-európai viszonylatban, hogy azokban a városokban, ahol van profi jégkorong, gyakorlatilag bármelyik sportágnak komoly versenytársa a hoki, Csehországban, Ausztriában, Németországban a profi jégkorongklubok, az azonos városban lévő fociklubok csarnokkihasználtságát sokszor verik. De nem kell messzire menni, ha megnézzük Magyarország egyik legsikeresebb futball klubja a MOL Fehérvár FC és a Hydro Fehérvár AV19 jégkorong csapatának követői bázisát, nezőszámát vagy létesítmény kihasználását, akkor láthatjuk, hogy mire képes ez a sportág. Székesfehérváron a csilláron is lógnak emberek, mert van egy kultúrája a városban a sportágnak, és van egy erős tömeg a csapat mögött. A városban épp ezért épül hamarosan egy új csarnok, ez lesz a legnagyobb az országban. Ez egy nagyon  erős emocionális  megkötő erővel bíró sportág, ha valakit egyszer beszippant, akkor nem engedi.

A szűkös jégidő miatt mennyire szegmentálható a „rekreációs” avagy „szabadidős” hoki a versenysporttól? Mindenkinek lehetősége van űzni ezt a sportot Magyarországon?

Fodor Ádám: Ez a kulcs, hogy hogyan tudunk úgy szegmentálni, hogy mindenki a tudásának, képességének a javát ki tudja hozni az adott körülmények között. Elsőként fölülről egy óriási vákuumot fog jelenteni az akadémiai rendszer, ami idén elindult négy akadémiával és két alakadémiával. Mi pedig lefelé próbáljuk úgy szegmentálni a versenyrendszert, hogy minél több sáv benne legyen. A legalsó réteg, a sátras pályákon, évi 3-4 hónapot van jégen, nekik találni olyan, a jégkorongon kívüli sportághoz köthető alternatívát, ami meg tudja tartani a gyerekeket a sportág mellett. Ilyen a görhoki és a ball hoki, a jégkorongszövetség most csatlakozott mindkét sportág nemzetközi szövetségéhez. Próbáljuk úgy széttagolni a versenyrendszert, hogy mindenki az azonos képességűekkel versenyezhessen, és aki jobb, az tudjon feljebb lépni. Az akadémiákról pedig akár külföldre.

Kelemen Árpád: Az előző szakmai vezető Jim Brithén gyakori szavajárása volt a „hockey for life”. Azokra gondolt, akik csak szórakozásból hokiznak, ezektől jól elkülönül az a réteg, akikből elit játékos lehet, ezt az akadémiai rendszer nagyrészt kezelni fogja. Van négy akadémia, köztük egy módszertani központ, ezek most indulnak, fél éve van folyamatban az egésznek a megszervezése. A rendszeren belül megvalósulhat bizonyos korosztályokra, U21-től U16-ig az a fajta képzés és fejlesztés, ami garantálhatja azt, hogy itt tényleg a legjobb színvonalon fognak fejleszteni. Alattuk van két alközpont, amelyek feladata, hogy az akadémiák munkáját segítse a 15 év alatti korosztályban játszók közül gyűjteni a gyerekeket és az akadémiák irányába terelni a legjobbakat. Ez a kiválasztás ennek az akadémiai rendszernek köszönhetően elindult már. Illetve az is szegmentál, hogy a TAO-s klubokat mostantól úgy ösztönözzük, hogy nem egységesen a volumen után kapnak TAO-keretet. Hanem olyan szempontokat is figyelembe veszünk, mint a képzés minősége, az edzők szakmai tapasztalatai, de sok más szakmai szempont mellett azt is szondázzuk majd, hogy az adott klub mennyire tudja a sportágban tartani a gyerekeket.

Ahol erősebb fejlesztés van, ahol olyan gyerekeket nevelnek ki, akik akadémiára is eljuthatnak, ők jobban részesülnek a finanszírozásból, mint, akik a „hockey for life” kategóriába tartozó jégkorongozókat „nevelnek”.

Mi lenne az a létszám – ide értve a hobbi játékosokat és a versenysportolókat is -, amivel elégedett lenne a szövetség?

Kelemen Árpád: Több szempontból is lehet ezt a kérdést vizsgálni. Az egyik ilyen, hogy mekkora csapat- és játékos-bázis kell ahhoz a piramis alján, hogy a piramis tetején egy eredményes válogatott el tudja érni a nemzetközi élmezőnyt. Ez országonként eltérő, tehát az ország lakosság számából, de még a sportolók számából sem mindig következik, hogy melyik ország mennyire lesz sikeres. A régiónkból például Szlovénia egy kicsit előttünk van, pedig nem csak a lakosság számban, de a jégkorongozók számában is jelentősen mögöttünk van, de említhetjük Dánia példáját is, akik jelentősen megelőznek minket a férfi jégkorong világranglistán, jóval kisebb lakosság számmal és némileg kevesebb igazolt jégkorongozóval. Ehhez persze biztosítani kell az alapokat, és fontos az is, hogy meglegyenek a lépcsők a megfelelő képzési színvonalhoz. A másik szempontunk pedig általában az, hogy ideális lenne, ha a jégkorong is elérne arra a tömegsport-szintre, mint amit például a kosárlabda vagy kézilabda képvisel jelenleg Magyarországon. Azt is érdemes megjegyezni, hogy volt egy ugrásszerű növekedés a sportolói létszámban, jelenleg a jégkorongozók kiemelkedő hányada az U16 alatti játékosok adják. Teljesen máshogy néz ki egyelőre a magyar, mint a dán piramis, felnőtt szinten a dánoknál nagyobb a merítés, nálunk viszont a fiatalok között van sokkal több játékos. Nekik kell majd megfelelő versenyzést, és képzést biztosítani.

Fodor Ádám: Én felülről bontanám le. Felnőtt szinten több csapatra van szükségünk és minél magasabb színvonalra. Jelenleg az első osztályú bajnokságunkban 11 csapat van, ebben benne van a három erdélyi csapat is. A nyolc magyarból három budapesti, kettő Fejér megyei, nem számolva a Fehérvár Ausztriában játszó csapatát. Valahogy úgy lenne ideális, hogy legyen kb. 14 profi csapat a ligában, de megyénként ne legyen kettőnél több. Legyen olyan városokban profi hoki, ahol arra van érdeklődés, ahol megvan a tömegbázis, azaz a játékosok mellett, a szurkolói és a szponzori bázis is. Akár hazai akár külföldi csapatokkal képzeljük el a bővítést, van még potenciál a liga növekedésében. Itt viszont fontos, hogy a bővítés ne járjon a játék színvonalának és izgalmának csökkenésével. Ezt a víziót kiegészíthetjük még, hogy szükséges lenne egy másodosztályú/félprofi liga keretrendszerében olyan városokra ahol szintén megvan a háttérbázis, például az egyetemvárosok és szabvány pályákkal működő jelentős települések. Hogy ehhez milyen mennyiségű, profi körülmények közt nevelődő utánpótlás-játékos van, az nyilván a képzés hatékonyságától függ. Az lenne jó, ha minél hatékonyabb lenne a képzés és felállna egy olyan egyensúlyi állapot, ahol a gazdasági körülmények által kijelölt optimális számú profi csapatunk van, őket pedig ellátja optimális számú játékossal a képzési rendszer. A legjobb játékosok tudnak fejlődni a profi ligánkban, onnan tudnak akár külföldre igazolni.

Azok akik az utánpótlás korosztályból kiöregedve fizikálisan nem elég érettek a profi ligára ők akár a potenciális másodosztályban játszhatnának. Idővel ezek a játékosok pedig vagy fel tudnak kerülni a profik közé vagy váltanak a hobbi játékra és civil életre. Az pedig, hogy a nem jeges alternatívákat mennyien űzik, mennyien játszanak hobbi szinten vagy mennyien korcsolyáznak nincs felső határ, legyenek minél többen.

Kelemen Árpád: Pont arra is alakul egy akcióterv, hogy vizsgáljuk meg egy másodosztályú félprofesszionális liga, például egy farm liga elindításának a lehetőségét. A mostani OB II nem ilyen professzionális alapokon szerveződik, inkább hobbiliga. Azt vizsgálnánk, hogyan lehetne hatékonyan megvalósítani egy másodosztályt, ami betölti a fejlesztő liga sportszakmai szerepét, a játékosoknak életpályát ad például egy egyetemi-sportolói ösztöndíj rendszerrel, gazdaságilag is fenntartható és javítja a jégkorong országos elérhetőségét is.

A közvetítéseket nézve kétségtelenül szórakoztatóak a bunyók, szülőként azért felmerül a kérdés, hogy mennyire veszélyes, agresszív sportág a jégkorong.

Kelemen Árpád: Kemény és férfias, de szabályosan űzve nem agresszív. Az öncélú agresszió nem része ennek a sportnak sem, az ellen a játékosok biztonsága érdekében is küzdeni kell minden lehetséges eszközzel.

Fodor Ádám: Személyes véleményem, hogy a vízilabda például durvább, mégis az egyik legnépszerűbb hazai sport, ott tépték már le játékos herezacskóját is. De a kézilabdában is elég érdekesen néznek ki a beállók egy-egy mérkőzés után. Érdekes amúgy a jégkorongban, hogy miként alakult ki a „verekedés intézménye”. Nincs még egy olyan sport, ahol 30-50 km/órával rohangálnak a játékosok, 150-200-zal lövik meg a korongot. Ezek annyira extrém körülmények, hogy bizonyos szabálytalanságokat nem tud mindig észlelni a játékvezető, hanem csak utólag tudja szankcionálni a fegyelmi bizottság, így a sportágnak vannak az írott mellett gyakorlatilag szürkezónás szabályai is. Például nem lökünk bele a palánkba hátulról embert, mert sérülhet a csigolyája, a könyökvédő és a kesztyű közé nem ütünk oda, mert ott nincs protektor vagy a kapus arcába nem illik belefékezni a jégkását. Ilyen helyzetekben bizonyos keretek között elfogadott, hogy elégtételt vegyenek azon, aki megsérti az írott és íratlan szabályokat. Sok esetben a verekedés egy preventív szankció. Mindenki tudja, hogy nem csak két percet ül, vagy eltiltják pár meccsre, hanem pár pofont is kap, akár mindezt komoly közönség előtt lejáratva saját magát. Ezért ez egy öntisztító folyamat.

Akik alattomosan játszanak, előbb-utóbb rájönnek, hogy nem érdemes, mert a rendszer úgy van kitalálva, hogy ők fognak rosszul járni. A kirívó szabálytalanságokat ráadásul pénzbüntetéssel is sújtjuk, még inkább önmérsékletre szoktatva a vehemensebbeket, és a következő szezontól a TAO kereteket is befolyásolni fogja a sportolói és edzői viselkedés.

Mennyire gyakoriak a sérülések?

Fodor Ádám: Felnőtt szintig nem jellemző, a protektorok sokat segítenek ezen. Pontos statisztikánk nincsen erre vonatkozóan, de az előző szezonban az ilyen sérülések esetén támogatást nyújtó Fejvédő alapítványhoz mintegy 50 kérelem érkezett be, ezek túlnyomó többsége kisebb törések, ficamokhoz köthető és több, mint a fele felnőtt sportoló. A sportolószámra és a megrendezett mintegy 3000 mérkőzésre tekintettel ezt nem gondoljuk kiugrónak.

Kelemen Árpád: Ha valaki kosárlabdázik vagy kézilabdázik, nem nagyon ússza meg szalag-szakadás vagy hasonló komoly sérülés nélkül, hogy eljusson az ifi tetejéig. Itt kevésbé jellemző, kevésbé ütődéssel járó mozgások vannak.

Fodor Ádám: Felnőtt szinten ott jön be a különbség, hogy nagyobb lesz az erő, a koronglövések sebessége, az ütközések gyakorisága, különösen, hogy a profi sportolók testtömege is jóval nagyobb. Ha egymásnak ütközik két 100 kilós ember, 30 km/h órával korcsolyázva, ott más a fizika, mint 16 éves korban 50 kilósan. Általános vélekedés, hogy a junior és a felnőtt közötti lépcsőfokot nagyon nehezen lépik meg a játékosok, részben emiatt.

Nem tűnik olcsó sportnak. Mégis, mennyibe kerül, ha valaki el akar kezdeni jégkorongozni?

Fodor Ádám: Kétségtelen, ez az egyik, ha nem a legdrágább sport a felszerelés miatt, bár az ütő mellett a többi tétel nem annyira fogyóeszköz többnyire egyszer kell megvenni, feltéve, hogy nem profi az ember vagy nem növi ki. Korcsolyában nagy a szórás egy új korcsolya néhány tízezer forint, de persze több százezres is van, az ütő 10 és 100 ezer forint közötti tétel, míg a különböző protektorok együttesen nagyjából 100 ezer forintból kijönnek, ezt használtan is lehet venni töredék áron. A kluboknak pedig a jégfenntartás miatt drága. Persze utóbbin a TAO rendszer könnyített valamennyit. Ez nem ajándék pénz, ebből lehet többek között csökkenteni a szülők terheit is, a belépő szinten ez nagyon fontos. Hiszen a felszerelés a kezdőknél is százezres tétel. Alaphangon, mert a kapusok például ennek többszörösét költik a felszerelésre. A TAO rendszer előtt mindezt csak a felső-középosztálybeliek engedhették meg maguknak, de ma szinte bárkinek elérhető a sportág. Vannak olyan kimondottan tehetséges külföldön játszó játékosok, akik a TAO anyagi segítsége nélkül soha nem jutottak volna el oda, ahol most tartanak.

Említettétek, hogy meglehetősen komolyak a jégpályák fenntartási költségei. Csak nagyságrendileg, mennyiről beszélünk?

Kelemen Árpád: A jégcsarnokok jellemzően magas működési költségekkel üzemeltethetők, mérettől és korszerűségtől függően akár 100-150 millió forintot is felemészthet egy ilyen létesítmény évente. A modern létesítmény ugyanakkor energiatakarékosan és hatékonyan üzemeltethetők. A legnagyobb összegű tételek az energia- és közmű-, valamint a munkaerő költségek. Egy centi jégvastagság-különbség havi több millió forintos különbséget jelent. Abban van még tartalék a jégpályák üzemeltetésénél, és erre képzést is indít a szövetség, hogy ezek a pályák tudatosabban legyenek üzemeltetve. A szövetség jégmesterképzést indít. Van, ahol többszöröse a jégvastagság a szükségesnek, az energia ára pedig rohamosan növekszik. Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy hogyan kellene megfelelően üzemeltetni, ezen a képzés részben segíthet.

Ha kellene említenem egy negatívumot a TAO kapcsán, épp az lenne, hogy bizonyos klubok kényelmesebbek lettek, és ez üzemeltetés fronton is meglátszik.

Fodor Ádám: Sok egyéb üzemeltetési kérdés mellett a jégvastagság és minősége a kulcs. Tudok olyan jégpályáról, ahol naponta kétszer fúrnak és mérik tolóméterrel, hogy milyen a jégvastagság. Abban a pillanatban, ha fél centivel vastagabb, marják vissza, mert azzal lehet fogni a pénzt. Ez nagymértékben azon múlik, hogy milyen a létesítmény gazdája. Nagyon sok önkormányzati jégpálya van, ahol a nyugdíjas iskolagondnokot elhívják karbantartónak, és nekik nyilván nincs meg a kellő tudásuk. Van egy munkacsoportunk, amelyik ezen dolgozik, hogy hogyan adjuk át ezt a tudást, hogy a professzionálisabban üzemeltetők át tudják adni azt a tudást, hogy hogyan lehet a legköltséghatékonyabban fenntartani egy jégpályát. Olyan szakembereink vannak, akik a legjobbaktól tanulnak, például rendszeresen járnak ki Finnországba ellesni az üzemeltetés kulisszatitkait.

Mégis, miért lenne fontos, hogy olyan országokkal vegyük fel a versenyt, mint Finnország, vagy épp az USA, Kanada?

Kelemen Árpád: Az elmúlt időszak két feljutása megmutatta, mennyire lelkesíti a magyar szurkolókat, ha van egy sikeres válogatottunk. A szapporói és krakkói hősök cselekedetét nemcsak az a réteg ismeri, amelyik korábban is jégkorong-rajongó volt, hanem ezek valóban nagyot szóltak. Nyilván nem kell eljutnunk a skandináv államok szintjére, de az, ha az A csoportban stabilan ott tudna lenni a magyar válogatott, hozhatna egy olyan népszerűséget az egész sportágnak, ami folyamatosan nagy látogatottságú, telt házas meccseket hoz, és akár a sportág kiemelkedő nemzetközi eseményeit is hazánkba lehetne hozni. Erre van igény, éhezik erre a magyar sportszerető társadalom.

Fodor Ádám: Kiegészítve az Árpi által elmondottakat vannak a nagy jégkorong nemzetek, mint az USA, Kanada, csehek, finnek, svédek, őket beérni nyilván csak álom, legalábbis egyelőre; de az utána következő mezőnytől nincs akkora lemaradásunk, ami ne lenne behozható kitartó, szisztematikus munkával. Egyrészt kevesen tudják, hogy Európában mi magyarok a sportágnak az úttörői voltunk. 1928-ban és 36-ban is ott voltunk a téli olimpián, ezt a hagyományt erősen ápoltuk a történelmi Magyarország területén, nagyjából a 2. világháború végéig. A szocializmusban ez egy megtűrt sportág volt, és meg is rekedt a fejlődése. Harmadrészt ennek a sportágnak rengeteg olyan morális értéke van, ami társadalmilag kimondottan hasznos. Akkora fizikai igénybevétel kell ehhez a sporthoz, hogy megfelelő csapatkohézió nélkül lehetetlen sikert elérni. Elképesztő akarat, fizikai állóképesség, és egy erős áldozatkészség kell ahhoz, hogy valaki jégkorongozó lehessen és a csapat sikerre jusson. Ez egy iszonyatosan erős csapatkohéziós sportág, hiába vannak nagy sztárok, mégsem látunk igazi egókat a pályán, mint például a fociban.

Ennek van egy nagyon erős morális üzenete, ami a mai világban szerintem pláne nagyon fontos. A hokisok egy teljesen más attitűdöt kell, hogy képviseljenek a sikeresség érdekében, mint amit a Z - Instagram vagy TikTok - generációnál egyre inkább tapasztalhatunk. Nem véletlenül szeretik a blokkoló játékosokat az edzők, mekkora akarat és áldozatkészség kell ahhoz, hogy valaki a testével vetődjön bele egy 150km/h órás lövésbe.

A világ élmezőnyét nézve egyértelmű a sportág gazdasági potenciálja. Ez is az okok között van?

Fodor Ádám: Az NHL a világ 5. legnagyobb gazdasági erejű ligája, éves szinten komoly összegeket adnak a kluboknak és szövetségeknek akik eljuttatnak hozzájuk játékosokat. Az NHL mellett az orosz szuper liga a KHL szintén globálisan terjeszkedni kíván. Ezen kívül a nemzetközi szövetség új vezetése is szeretne a sportágat erősíteni a sportág fejlődő régióiban. Mindhárom érdekcsoport kiemelt fókuszában van a régiónk, hiszen itt van hagyománya a sportágnak van működő jégkorongos élet, van infrastruktúra. Az erdélyi csapatok bevonásával van egy nemzetközi ligánk, amire folyamatos az érdeklődés határainkon kívülről is, Visegrád Kupa néven életre hívtunk egy regionális Kupa-sorozatot, éves szinten legalább egy felnőtt vagy korosztályos világbajnokságot rendez az MJSZ. És ugye ott van a jégkorongra is alkalmas 20 ezre multi aréna a Népligetben, ami Európában dobogós méretével a jégcsarnokok között és fejlesztés alatt van több komoly létesítmény még.  Semmiképpen nem elhanyagolandó tehát a regionális szerepünk a sportágban. A jégkorong a 21. század sportja, nincs még egy ilyen gyors és eseménydús csapatsport, a zárt liga típusú működésből fakadóan folyamatosan izgalmas meccsek vannak, ha ez komoly szórakoztató ipari élménnyel párosul ott létesítmény kihasználásban, követői számban a sportág komoly érdeklődést tud kiváltani. A sportág globális terjeszkedése és az ebben gazdasági potenciál szempontjából nem rossz a pozíciónk, a stratégia teremtené meg az alapokat ahhoz, hogy ezt ki is tudjuk használni.

Mennyi időre van szükség, hogy Magyarország eljusson erre a nemzetközi szintre?

Kelemen Árpád: A stratégia 10-12 évben gondolkodik, rövid, közép- és hosszú távban. 10-12 éven belül reális cél lehet, hogy azok a srácok, akik ma utánpótláskorúak, ott lesznek az élmezőnyben. És természetesen a lányokról sem feledkezzünk meg. Hiszen ők már ott is vannak, náluk így arra kell törekedni, hogy ott is maradjanak.

Nemrég készült el az új, hosszú távú jégkorong-stratégia. Ebben négy egymásra épülő pillért (fenntarthatóság, utánpótlás, eredményesség, népszerűség) határoztak meg, amelyekre a következő években komoly hangsúlyt igyekeznek majd helyezni. Bemutatnák az egyes elemeket, és röviden vázolnák a hozzájuk tartozó akciókat és tennivalókat?

Kelemen Árpád: A fenntarthatóság és az utánpótlás az alapok. A fenntarthatóság nem nem csak egyszerűen finanszírozási kérdés, azt szeretnénk, ha a jégkorong sportnak a finanszírozása fenntartható módon valósulna meg. Ennek részévé tettük, hogy van hol játszani, tehát az infrastruktúrát, de ennél a pillérnél az a legfontosabb, hogy kellően tagolt legyen ez a finanszírozási háttér. Ne legyen egy-egy nagy forrás, amitől függ az egész sportág. Hanem hosszútávon fenntartható, több lábon álló finanszírozás valósuljon meg. Az utánpótlásszinten az egyéni játékos-fejlesztésben dől el, hogy később lesz-e sikeres csapatunk, hiszen belőlük lesznek a játékosok. Itt nem az a kulcs, hogy a Mikulás-kupát megnyerje az U14, hanem az, hogy egyénileg hogyan fejlesztjük a játékosokat. Az számít, hogy a játékos megkapja-e a legjobb alapokat, skilleket. De hat egymásra minden pillér.

Ha van fenntartható finanszírozás, akkor finanszírozható az utánpótlás-fejlesztés, mert ide lehet hozni a megfelelő szakembereket, akiket meg kell fizetni. Biztosított a felszerelés, bárki el tudja vinni a gyerekét edzésre. Ha jó az utánpótlás fejlesztés, az a felnőtt eredményességben előbb-utóbb meg fog mutatkozni és ha jönnek az eredmények az kihat a népszerűségre. A népszerűség a finanszírozási hátteret tudja segíteni és már be is zárult a kör.

Fodor Ádám: Az eredményességben volt egy komoly dogmatikai vita a stratégia megalkotása során. Hogy mi számít eredménynek. Ebben volt nagy szerepe a PwC-nek, hogy az egyes szereplők nyíltan mertek egy külső szemnek beszélni a véleményükről, és sikerült olyan közös nevezőt találni, amiben minden érintett egyetért. A felnőtt válogatottaknál nem lehet más az eredmény, mint a minél magasabb szinten elért minél jobb eredmény. Egy amerikai típusú, zárt ligánk van, nincs kiesés, feljutás, évről évre ugyanazok a csapatok versenyeznek, nincs kiemelkedő nemzetközi porond, itt kimondottan az a cél, hogy minél nagyobb legyen a színvonal, és minél több izgalmas meccs, mert ebben fejlődik az összes szereplő. Ami fociban, kézilabdában sok bajnokságban elképzelhetetlen, hogy az utolsó helyezett elverje az elsőt, itt bármelyik nap előfordulhat ez. Idén volt ilyen. Mindenkinek a maximumot kell nyújtania. Ez az eredmény, ez hozza azt, hogy a fiatalok elmennek külföldre, a legjobb helyeken tudnak játszani, a válogatott sikeres, és ha mindez megvan, erre fogjuk ráépíteni a marketingkommunikációs munkával a meglévő eredményeket átvinni népszerűségbe. Ebben forradalmi a stratégiánk gondolkodása, hogy igyekszünk ezt a sportágat olyan brandekkel megtámogatni, olyan struktúrában felépíteni, hogy piacilag eladható termékünk legyen minden szegmensében. Akár a csapatok arculata vagy a profi klubok nézőtéri mérkőzésélménye, de akár a jégpályák éjszakáját is mondhatom, ami az egyik legnépszerűbb programunk. Tehát minden olyan terméket képviseljen, amire egy potenciális szponzor azt tudja mondani, hogy ez értéket teremt, és örömmel beállok mögé.

Nem mi vagyunk a legnagyobb magyar sport, nem mi rendelkezünk a legnagyobb tömegbázissal, de mi akarunk lenni az a sport, amelyik a legmagasabb szintű kiszolgálást tudja adni a sportolóknak, a szurkolóknak és a szponzoroknak is. Három éve azon dolgozunk, hogyha véget ér a TAO időszak nyújtotta kényelem, és eldördül egy újabb startpisztoly, amikor futni kell a piaci bevételek után, akkor abban a pillanatban mi kapjuk el legjobban a rajtot.

Az új stratégiában megfogalmazott egyik kulcselemként igazságosabb, kiszámíthatóbb tao (és egyéb) támogatásra vonatkozó elosztási gyakorlatot kívánnak kialakítani. Ha jól tudom, az új tao-elosztási rendszer a sportág sajátosságaiból indul ki, de figyelembe veszi a német és a svájci értékelési rendszer alapgondolatait is. Kifejtenék mindezt?

Kelemen Árpád: A TAO támogatási rendszerrel kapcsolatban bár már évtizedes tapasztalat van, a működési szabályai kisebb-nagyobb mértékben évente változnak. A rendszer jelentős anyagi biztonságot, illetve fejlődési lehetőséget biztosít a látványcsapatsportágak számára. A rendszernek az volt az egyik célja, hogy a cégeket hozza közelebb a sportszervezetekhez, szövetségekhez, illetve növelje a sportolók számát, az utánpótlásbázist. Az utóbbi célját elérte, a legtöbb látvány csapatsportágban jelentős növekedés van, még akkor is, ha vannak olyanok, akik csak a támogatás miatt jelentek meg a rendszerben. De akkor is a tömegbázis a többszörösére duzzadt. Viszont a TAO rendszernek van egy olyan, kevésbé áldásos hatása, hogy sok szervezetnél tapasztalható, hogy elkényelmesedtek, mert ha tesznek érte, ha nem, van pénz. A támogatás mértékét csak kisebb mértékben befolyásolta, hogy milyen minőségű munkát teszünk le az asztalra. Ez az, amit a jégkorongszövetség felismert, és már a stratégiai munka kezdetén elindított egy előző szezonra vonatkozó programot, ami a TAO kereteket úgy határozza meg a tagszervezetek, utánpótlásklubok számára, hogy aki jobb munkát végez, jobban fejleszti a játékosokat, annak nagyobb a TAO kerete.

Itt nemcsak arra kell gondolni, hogy ki mennyire eredményes, hanem például arra is, hogy ki az, aki a sportban tartja a gyereket. Van olyan klub, ahonnan úgy mennek el a gyerekek, hogy hallani sem akarnak a jégkorongról. A sportágnak az az érdeke, hogy ha az aktív versenysportot abba is hagyja valaki, legyen bíró, bármilyen pozíciót betöltő személy egy klubnál, hokiszülő, néző, szponzor. Azt is vizsgáljuk, hogy melyik klub tudja a hoki közelében tartani a gyerekeket, vagy ki milyen hatékonyan toboroz, milyen az edzői gárda. Az elosztási rendszer átalakítása az előző szezonban elindult, és most tovább fejlődik az egész, igazodik az állami akadémiai rendszerhez is.

Azt fogja ösztönözni a rendszer, hogy a lehető legjobb képzést biztosítsa a preakadémiai szinteken (15 év alatti korosztály - a szerk.), és ha lehet, akkor legyen jó sportolód, akit fel tudsz adni az akadémiai szintre, akik utána tudnak vele a legprofibb módon elitképzést folytatni. Ez az átalakítás még folyamatban van. Bízunk benne, hogy ez eredményeket fog hozni az utánpótlásban. Több mintát néztünk, vizsgáltunk sikeres jégkorong országokat, például a svájci rendszert elemeztük, vagy hogy miben rejlik a dánok sikere. Ők jó nagyot ugrottak az elmúlt évtizedben jégkorong tekintetében. Svájc és Dánia is, aki hasonló helyzetből indult, mint mi, és most jóval előttünk van. Pl. az, hogy az utánpótlás-nevelésben kellenek szisztematikus keretek, egységes fejlesztési koncepció, innen jön. Az edzőképzést is reformáljuk. Erősítjük a Mentoredző programot. Sok külföldről vett jó gyakorlatok ültettünk át, amiket a Szövetség vagy már el is kezdett, vagy tervezi elkezdeni. Vannak folyamatban fejlesztések, amelyek azt szolgálják, hogy az utánpótlásképzésben mindenki a saját szintjének és a céljainak a lehető legmegfelelőbb képzésben részesülhessen. A szövetség abban erős még, hogy behozza azt a nemzetközi tudást, amit egy skandináv vagy egy NHL-gyűrűs kanadai igazgató jelenthet.

Fodor Ádám: A nemzetközi jégkorongos közösség is nagyon szoros, már-már baráti, családi. Ezt a tudást örömmel osztják meg velünk más országok. A siker titka, hogy minden fillért a lehető leghatékonyabban költsünk el. Építünk olyan kontrollingrendszert, hogy folyamatosan, adatbázisszerűen le tudjuk majd hívni, hogy a stratégia megvalósulása során melyik forinthoz milyen mérőszámokat rendeltünk, és milyen hatékonysággal azonosult. Vissza tudjuk majd nézni 1-2 éven belül, hogy adott programok egymástól teljesen függetlenül is mennyire voltak hatékonyak. Ez egy óriási minőségbiztosítási feladat, ami most a háttérben folyik nálunk. Ennél sokkal egyszerűbb mérhető eredmény, hogy a finnek hány játékosból juttatnak el egyet az NHL-be, a svédek, a kanadaiak, a svájciak vagy a dánok. Ha mi is ugyanazon a hatékonysági szinten tudunk dolgozni, mint a finnek, akkor természetesen a játékosok számából fakadó méretgazdaságossági okok miatt kevesebb játékost fogunk tudni eljuttatni NHL-szintre, de ha arányaiban ugyanazt a hatékonyságot tartjuk, akkor már elég jók tudunk lenni nemzetközi szinten.

A tavasszal elfogadott magyar jégkorong-stratégiából mi valósult már meg?

Fodor Ádám: Májusban fogadta el a küldöttgyűlés, a végrehajtást pedig rövid, közép- és hosszú távon is időzítettük. Sőt, az 1-3 éves cikluson belül is, gyakorlatilag hetekre-hónapokra le vannak bontva a feladatok. Ez alapján dolgozunk a napi operatív munka mellett vagy bizonyos dolgokban azt átalakítva. Voltak olyan tényezők, amiket nagyobb projektként kiemeltünk, és ezeket akár önállóan is megvalósíthatjuk. Az egyik ilyen a TAO ösztönzőrendszer, már a stratégia alatt felismertük, hogy erre szükség van, és mire elfogadták a stratégiát, ezt már külön elfogadtattuk az elnökséggel, és már el is kezdtük végrehajtani.

Kelemen Árpád: Ennek a stratégiának egy fontos jellemzője, hogy nem a fióknak készült, és nem egy olyan stratégia, ami csak magas szinten mutatja az irányokat, hanem konkrétan leírja, hogy kinek mikor mit kell csinálnia. A stratégia alkotásában aktívan szerepet vállalt Sipos Levente főtitkár is, aki nemcsak a munka irányításában, de a stratégiai célok kidolgozásában is részt vett. A főtitkár úr elköteleződésének is köszönhető, hogy a stratégia megvalósítása már számos eredményt hozott, több fejlesztés is megvalósult. Az Ádám által említett TAO ösztönzőrendszer mellett, ilyen például, hogy az MLSZ és egyéb nemzetközi jégkorong szövetségek mintájára kialakítottunk egy klublicencrendszert az első osztályú csapatoknak, ami például úgy ösztönzi a klubokat, hogy a stratégiai pilléreknek megfelelően ők fejlesszék a népszerűsítési tevékenységet, tehát minél vonzóbb legyen egy csapat és a mérkőzések a szurkolóknak. Ezt jelentősen támogatja az a rendszer ami azt befolyásolja majd, hogy a csapatkeret hogyan állhat össze, itt azt szabályozzuk, hogy ne legyen akkora minőségi különbség az első és az utolsó között, mert megvannak a minimumelvárások és a maximumlehetőségek. Próbáljuk összehúzni a ligát, hogy sok izgalmas ki-ki meccset játszanak. Infrastrukturális feltételeket, illetve finanszírozási háttérre vonatkozó előírásokat is meghatároztunk, pont azért, hogy minél komolyabban vegyék magukat a klubok is, és ez egy minél vonzóbb, professzionálisabban szervezett ligaként tudjon működni. De a népszerűség terén is már megvalósítottunk akciókat.

Fodor Ádám: Jó pár programban már komolyan előreléptünk, az Erste Bankkal közösen elindítottunk egy matinésorozatot, ami kimondottan a családosoknak szól. Hétvégi mérkőzéseket úgy szerveznek meg a klubjaink, ahova mi a bankkal együtt kitelepülünk, és vannak nyereményjátékok, kabalafigura, csinálunk egy családi dzsemborit. A szülő tudja nézni a meccset, a gyerek is, de ő emellett is jól tudja érezni magát a kiegészítő programokkal. Ez már kézzel fogható eredményt hoz, ezeken a meccseken 2-3-szor annyi néző van, mint egy sima mérkőzésen. Most decemberben zárul az első kör, minden helyszínre egyszer már eljutottunk, de a  klubok már most  mondják, hogy ez nagyon jól sikerült, kérik, hogy folytassuk. Volt Halloween hétvége és Mikulás, lesz karácsony, farsang és még jó pár egyéb. Elindítunk egy szurkolói mentorprogramot, ahol olyan embereket keresünk, akik ismerik, szeretik, tudják ezt a sportágat és olyanokat, akik soha nem voltak még meccsen, ők ingyen belépőt kapnak meg egy korsó sört, egy dolga van, nézze végig a meccset, és utána kérünk egy visszajelzést. Hogy tetszett, mit fejlesszünk stb. Ez a program tesztelés alatt van, remélhetőleg még az idei szezonban elindul. A jégpályák éjszakája is jóval nagyobb ívű rendezvény lesz, mint korábban. Rengeteg ötletünk van, hogy hogyan adjunk élményt mindenkinek, aki ehhez az elképesztően izgalmas sporthoz közel akar kerülni, napi szinten keressük a partnereket, kollégákat és az erőforrásokat, hogy valami igazán újat és látványosat alkossunk.  Aligha lesz a jégkorong egy tömegtermék, inkább mi akarunk lenni az a jóminőségű kézműves sör, amit nem lehet mindenhol kapni, de ha valahol igen, akkor ott nem kérdés, hogy azt kérik az emberek.

Fotók: Berecz Valter, Képszerk.hu