Ezért nem akarnak a magyar fiatalok szülni: sokkal megrázóbb a probléma, mint hittük

Pénzcentrum: Ha klímaváltozás és fiatalok, az gondolom kihagyhatatlan a témából Greta Thunberg, aki a korosztályában is kimagaslik a felszólalásaival és aktivista jelenlétével. Greta Thunberg klímaszorongó?

Labancz Dániel: Fogalmam sincs, de valószínűleg igen. Ha az ember valami miatt elkezd szorongani, két választása van. Vagy megváltoztatja azt a körülményt, ami miatt szorong, vagy azon próbál változtatni, ahogy értelmezi a szorongást kiváltó stresszt, helyzetet vagy körülményt – azaz hozzáállást, attitűdöt vált. A klímakrízis egy olyan körülmény, amelyet nem tudunk egyszerűen csak megszüntetni, így valahogy alkalmazkodnunk kell hozzá, először „belül” kezdeni vele valamit. Greta Thunberg bizonyosan szorong, de ő a gyászfolyamatnak ezen a fázisán talán már túl van, hiszen aktív, cselekszik, azaz elkezdett alkalmazkodni. A megváltozó környezetben a hiányokkal, veszteségekkel nemcsak együtt élni, de tenni azért, amiért még lehet, amiben hisz. Ha cselekszem, visszakapom azt az érzést, hogy nálam van a kontroll– Greta valószínűleg pont ezt, ezért csinálja. Ebben az értelemben nagyon is eklatáns képviselője a korosztályának.

Gyakran múzeumokban festékkel öntik le a képeket, illetve sok a vegán a fiatalok körében. Ez is egy reakció, ők már túl vannak a szorongáson?

Igen, és nem. Azért mondtam, hogy a szorongás attól még fennmarad, hogy elkezdek cselekedni, elkezdem felismerni a saját felelősségemet, és meghozom azokat a döntéseket, amik a saját változásaimat jelentik, hiszen attól még szorongani fogunk, mert közben a jövő nem kiszámítható. Attól, hogy én belátom, hogy változásra van szükség, bizonyos dolgokat el kell engednem, attól még ez a folyamat zajlik, és millió dolgot nem látunk előre. A bizonytalanság, a fenyegető jövő képe áthatja az egész kort, amiben élünk. A háborúktól kezdve Európa pénzügyi, gazdasági helyzete, a fiatalok jövőképnek a bizonytalansága tovább súlyosbítja a társadalmunk mentális állapotátSokan látják a helyzetünket reménytelennek.

Én is szorongok. Nagyon is. A saját válaszom és cselekvésem része például az, hogy részt vettem az UNICEF Magyarország a klímaprogramjának kidolgozásában, mint szakértő, próbálok a saját eszközeimmel és lehetőségeim kereti közt cselekedni – ezáltal kontrollt gyakorolni, hatást elérni a változásra, a belátásra. Azt hiszem mindannyiunknak van lehetősége erre – és ezt mindenkinek magának kell megtalálnia. Egészen triviális apróságoktól elkezdve a klímaaktivizmusig, a figyelemfelhívó akciókig bármi lehet ilyen. Nagyon izgalmas időket élünk abból a szempontból, hogy talán most először van olyan a történelemben, hogy a fiatalabb generációknak van feladatuk abban, hogy az idősebbek figyelmét felhívják, a viselkedésükre hassanak, hogy változtassanak.

 És a fiataloknak mi az eszköze? A forradalom. A fiatalok festéket dobálnak, káromkodnak, utcára vonulnak, ahogy mindig tették a történelemben.

Csak most a „forradalom” célja nem valamilyen megszálló hatalom elűzése, hanem leginkább arra irányul, hogy ha meg se próbáljuk lassítani ezt a folyamatot, akkor az ő jövőjükkel játszunk. Ezt én is kikérném magamnak.

Akkor tulajdonképpen hogyan lehet leírni ezt a szorongást?

Nézzük most kicsit más szemszögből a klímaszorongás fogalmát és beszéljünk egy kicsit a klímagyászról. A gyászról talán általánosan is egyre közismertebb, hogy egy veszteségre adott természetes reakció, melynek különféle fázisai vannak: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. Ezek a fázisok nem szükségszerűen következnek egymás után, változó, hogy kinél melyik és hogyan jelenik meg erősebben – hiszen nagyon sokféle módon lehet gyászolni. Amikor a klímakatasztrófára adott érzelmi reakciókról beszélünk, hasonló érzéseken mehetünk át – egyéni és társadalmi szinten is. Hiszen olyan dolgoknak az elővételezett vagy már be is következett elvesztéséről van szó, mint a megszokott klímánk (például, hogy alig van már télen hó), a világunk, a társadalmi rendünk megváltozása, a biztonságunkba vetett hitünk, de akár a fogyasztói társadalom kényelme, az állandó növekedés illúziója is.

Ha a klímagyász szemszögéből nézzük, mondhatjuk, hogy a társadalmunk jelentős része még a tagadás fázisában van, vagy az alkudozáséban. Nincs is klímaváltozás, ez csak hiszti, para, kamu. Ugyan már, régen is voltak ilyen meleg nyarak!

Vagy az alkudozás: van klímaváltozás, de ez nem rajtam múlik, mindegy, mennyit megyek az autóval, úgyis a gyárak meg a multik, meg az olajcégek, meg a kormányok. Azért ma még autóval viszem a gyereket a suliba. Tudom, hogy a nejlonzacskó környezetszennyező, de véletlenül otthon felejtettem a kis vászonzsákomat, akkor azért letépek ötöt. Mi lenne, ha mégis csak megtarthatnám a kényelmemet, a privilégiumaimat, mi lenne, ha mégsem kellene lemondani róluk. Aztán szükségszerűen bekövetkezik a depresszió, a belátás fázisa, ami érzelmileg talán a legnehezebb. Amikor szembesülünk azzal, hogy amit gyászolunk, az elkerülhetetlenül bekövetkezik vagy bekövetkezett, és hogy innentől hogyan megy tovább az életünk. Mehet-e tovább egyáltalán? Talán ez a legszorongatóbb állapot.

Akkor ez a fajta szorongás más, mint amit így alapból gondolunk szorongás alatt.

A belátás nagyon nehéz dolog. Kőváry Zoltán, aki nagyon sokat foglalkozik a klímakrízis lélektani hatásaival, arra hívja fel a figyelmet egy cikkben, ami tavaly jelent meg, hogy a jelenlegi klinikai szemlélet a szorongást alapvetően megszüntetni, csökkenteni akarja. Az a cél, hogy az élet minél előbb visszatérjen a „régi kerékvágásba”. Gyógyszert szedek, pszichoterápiára járok, megtanulom kezelni a szorongást, változtatni a helyzetemen stb.

De valójában az a paradoxon ebben, hogy ha a klímaszorongás megjelenik, többé nem tudok visszatérni a normál kerékvágásba.

A klímaszorongást ebben az értelemben nem tudjuk megszüntetni. Ha szorongunk, már beláttuk, hogy nem tudunk visszatérni a normál kerékvágásba. Azok a terápiás eszközök, amik a klinikai szorongás kezelésére irányulnak, ebben az értelemben itt nem tudnak működni. Ebben az értelemben pedig ez nem egy klinikai állapot vagy zavar, hiszen ez a szorongás egy teljesen normatív reakció arra, amiben vagyunk.

És miért a fiatalok? Miért a Z generációt érinti a legjobban ez az érzés?

A z generáció fiatalabb tagjait különösen. Az ő életükben ez már sokkal hangsúlyosabban jelenik meg, mert az ő serdülőkori identitásválságukra, amit egy normatív (azaz szükségszerű) krízisnek tekint a fejlődéspszichológia (melyben a krízis „jó” megoldása a megszilárdult és stabil identitás kialakítása) terhelődik rá ez az egész bizonytalanság és kilátástalan jövőkép. Az életüknek azt a szakaszát érinti, amikor meg kéne alapozni a jövőjüket, ki kellene találniuk, hogy kik lesznek és mit akarnak. Elég valószínű, hogy lesznek még nagy krízisek a nem túl távoli jövőben, és egészen más típusú képességekre lesz szükség, mint a szüleink, nagyszüleink generációjának. Mire tervezzek? Mi alapján? Nincs kiszámíthatósága. Nem tudjuk azt sem, hogy milyen szakmák lesznek 10 év múlva. Lesz még szükség reklámszakemberre? Pszichológusra? Újságíróra? Hogy fog kinézni a társadalom? Nem tudjuk. Honnan tudhatná hát egy kamasz, vagy épp csak az életét elkezdő, „kapunyitó” fiatal felnőtt?

Ez az oka szerinted annak is, hogy sok fiatal vélekedik úgy, hogy nincs értelme egy ilyen világba gyereket vállalni?

Igen. És ez teljes mértékben érthető is. Emiatt a kiszámíthatatlanság miatt ez sokkal nehezebb a mai fiataloknak, de a szüleiknek is. Amikor ők vállaltak gyereket, akkor ez még nem volt ekkora probléma. Most már viszont villog a vörös kód, és ez a szülőket is érinti. Merre indítsam el a gyerekem? Mit mondjak neki? Mivel teszek jót?

Mi a helyzet az idősebb generációval? Rendben, hogy vannak tudatos szülők, akiket foglalkoztat a gyermekeik jövője, de a többség talán nem foglalkozik ennyire ezzel a kérdéssel – egyszerűen elhessegeti, tagad.

Egy bizonyos életkor felett az ember nagyon nehezen változtat a szokásain. Minél erősebben rögzültek ezek a szokások, annál nehezebb, és annál inkább valami óriási krízis kell ahhoz, hogy változtassak rajtuk. A fiatalok abban az értelemben talán rugalmasabbak, hogy kevesebb ilyen merev megszokásuk van (például könnyebb át sem ülni a bicikliről az autóba, mint az autóról lemondani, és biciklizni helyette). Ahogy már korábban is mondtam, ebben az értelemben a fiatalabb generációk mintaadása, szemléletformálása, melyet az idősebbekre gyakorolhatnak, kivételes lehetőség. Ezzel nem akarom a fiatalok vállára tenni ennek a felelősségét, de ezt egyre többen felismerik, és egyre több fiatalt látok, hogy kiáll emellett.

A társadalomban vannak sokan, akik szkeptikusok és úgy gondolják, hogy ez az egész csak hiszti a fiatalok részéről. A kapunyitási pánik elfedése a kamaszoknál, mert így nem kell a saját problémáikkal foglalkozni, mert úgyis 60 fok lesz. 

Hát, ha kamaszkoromban ilyen kérdésekkel kellett volna foglalkoznom, és a felelősséghárításra az lehetett volna a válaszom, hogy de hát úgyis mindegy, engem biztosan nem szabadított volna fel. Ebben az értelemben nem hiszem, hogy erről lenne szó – ettől nem lesz semmi sem könnyebb. Ennek a generációnak sokkal nagyobb része szenved ezeknek a válaszoknak a hiányától, mint bármelyik korábbi generáció. Ugyanakkor nem hiszem, hogy ebben a kérdésben szembe kellene állítanunk egymással a generációkat, hiszen mind ugyanabban a hajóban ülünk.

Ha valaki tudatos magára, akármelyik generáció tagja, és mer kérdéseket feltenni saját magának, eljuthat a cselekvésig. Ha Z generációsként látom a nagy ellenállást a szülő, nagyszülő részéről, akkor valószínűleg nem az lesz a megoldás, hogy még jobban felhúzom magam, és még inkább eszkalálom a konfliktust, hanem megpróbálom megérteni az ő oldalukat. Esetleg elfogadni, hogy a másik tagadása valójában a saját integritásának a védelmét szolgálja. Ahhoz, hogy valódi párbeszédet tudjunk kezdeni, picit le kell tenni a saját meggyőződésünket arról, hogy én mindent jól látok, jól gondolok, és a másik a hülye. Az ő pozíciójából az ő rendszerének nagyon is van értelme. Lehet ez egy személyes énvédelem, kapaszkodó, vagy egy valódi hit, meggyőződés. De valószínűleg tényleg nem arról van szó, hogy a másik totális elmezavarban szenved.

Ha megértem a másik motivációit, indítékait, gondolkodását, és egy kicsit közel lépek, megpróbálom megismerni, kérdezni, párbeszédet kezdeményezni, már ezzel nagyon sokat tettem a változásért.

Én ebben hiszek, ez az egyetlen esélyünk arra, hogy ezeket a dolgokat, amik előttünk állnak, megoldjuk. Az, hogy mennyire vagyok jelen pillanatban optimista ebből a szempontból, az egy másik kérdés. De muszáj tenni érte.

Most egy kicsit rátérnék arra, hogy milyen hatása lehet a társadalomra ez a szorongás. Korábban már említetted Dr. Kővári Zoltán, klinikai szakpszichológust. Megjelent egy tanulmánya arról, hogy a klímaszorongás tulajdonképpen jó is lehet, mert így visszafogjuk a hedonista fogyasztást, és tudatosabban figyelünk a környezetre. Te mit gondolsz erről? Mi kell ehhez?

Így van. Ebben az értelemben a szorongás katalizátora lehet a változtatásnak. Bár fájdalmas és nehéz, de annak érdekében, hogy ezt a szorongást a helyére tegyem vagy elviselhetővé varázsoljam, ahhoz muszáj változtatnom bizonyos dolgokon, minimum a gondolkodásomon. Ez kiterjed a fogyasztási szokásokra vagy a kommunikációs szokásokra, vagy hogy hogy miről és hogyan beszélgetünk a barátainkkal. Nemcsak az a kérdés, hogy társadalomként hogyan reagálunk, hanem egyénként és közösségként. Ezt a szorongást az is súlyosbítja, hogy fellazultak a közösségi kapcsolataink. A szomszédjainkat is alig ismerjük. Sokkal nehezebb manapság megélni a közösségi létezést.

Sokkal izoláltabbak vagyunk, és etológiai kutatások bizonyítják, hogy az elszigetelődés, a magány a szorongás és a depresszió melegágya. Sőt az izoláció a motiváció teljes megszűnését okozza – akár az élni akarás feladásáig is elvihet…

Ha viszont a saját kisebb közösségemben látom, hogy nem vagyok egyedül sem a szorongásaimmal, sem a cselekvéseimben, melyeket a változásért teszek, segít hinnem abban, hogy van remény.

Idővel mindenki klíma szorongani fog?

Előbb-utóbb be fog ütni, hogy ezt egy ponton túl nehéz lesz tagadni. Bár nagyon sokan valószínűleg úgy fognak erre reagálni, hogy így sem fogja őket érdekelni. De itt jön be annak a fontossága, hogy minél többen reflektáljunk erre, minél szélesebb körű legyen erről a diskurzus, és ennek elengedhetetlen elemei a közösségek. Például a konferencia, aminek az apropóján itt ülünk: ez is egy olyan közösségi élmény, ahol akár különféle ideológiai, politikai platformokon lévő emberek beszélgethetnek egymással erről a témáról. Jelenleg ez a cél. Akkor fogja a döntéshozók ingerküszöbét átlépni ez a dolog, ha az látszik, hogy egyre több embert foglalkoztat ez a kérdés, és egyre több ember akar változást, vagy egyenesen elkezd változtatni a fogyasztási szokásain. Ez sokkal többet számít, mint gondolnánk.

Azért még szerintem bőven elmondható, hogy sokan nem hallottak a klímaszorongásról, magáról erről a jelenségről. Nem kellene erről többet beszélni? 

De igen. Az UNICEF Magyarország és a Publicus Intézet korábban már említett, kutatása szerint a gyerekek és kamaszok közül tízből kilenc valamilyen módon foglalkozik ezzel a témával, aggódik és szorong a saját jövője miatt. Ez nem azt jelenti, hogy 90 százalékuk akut klímagyászban van (van közöttük sok ilyen is), de tudnak róla, foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Úgy gondolom, hogy erről szélesedik a diskurzus, sőt akár politikai döntések is születnek ennek hatására.

Lassan talán eltűnnek a nejlonzacskók, most azt hallottam, hogy újra bevezetik az üvegvisszaváltást, ezek talán arra utaló jelek, hogy a döntéshozók is elkezdték meghallani ezt az igényt. De ehhez az embereknek el kell gondolkodniuk a saját szerepükön is.

Zárókérdésnek, fontosnak tartom, hogy erről is legyen szó. A klímaszorongásnál mi az a szint, amikor valakinek már segítségre van szüksége?

Mindenképpen érdemes segítséget kérni, ha lehetetlenné teszi a hétköznapi működést, ha az ember kilátástalanságot él meg, ha úgy érzi, hogy semminek nincs értelme. Amikor ez a szorongás, depresszió, reménytelenségérzés annyira mély, hogy már nem tudjuk megélni az élményeinket. Ha lefagyásban, bénultságban vagyunk, beszűkülnek a kapcsolataink, és nem látjuk a kiutat ebből az állapotból. És nem isfeltétlenül csak pszichológus szakember segítségére gondolok.

Egyre több olyan civil kezdeményezésről hallok, amelyek kifejezetten klímaszorongóknak szerveznek csoportok, kapcsolódási lehetőségeket.

Például a klimagyasz.hu oldalon rendszeresen hirdetnek olyan csoportokat, lehetőségeket, ahol lehet találkozni, beszélgetni olyanokkal, akik voltak hasonló helyzetben. Itt lehet kapni olyan impulzusokat és közösségi élményt, amikből azt élem meg, hogy nem vagyok egyedül, van értelme tenni magunkért, egymásért.

(Címlapkép és fotók: Stiller Ákos)