Bagdy Emőke: Az anyagi deklasszálódás félelmetes, szorító helyzeteket idéz meg

Pénzcentrum:Melyek a legjellemzőbb lelki problémák, amelyekkel az iskolás korú gyermekek küzdenek?

Bagdy Emőke: A szorongást nevezném alapvetőnek. Biztonságvesztés, ami a szülőktől sugárzik át. Az iskolai feltételek is nagyon megváltoztak nehéz időszakon vagyunk túl. A covid éra felborította azt az egészséges és természetes tanítási rendet, ahol kialakult és egységes rendben folyt  az oktatás. A gyermekeknek életkortól függően nagyon nagy szükségük van a közvetlen kontaktusra, minél kisebbek, annál inkább. Egy hatéves gyereket online oktatni bármire képtelenség. Azok, akik így kezdték az első osztályt, és az első három éven így mentek keresztül, ott a szülőkre rengeteg feladat hárult, kezdve az érzelmi pótlástól egészen az együtt gondolkodásig és a gyerekkel való tanulásig. A természetes élethez képest természetellenes helyzet állt elő, amit mindenki megsínylett. A pedagógusok is meglehetősen kifáradtak ebben az időszakban, sőt, megmaradt ez az állapot, hiszen félő, hogy ha jöhetnek még krízisek, és vissza kell még állni az online oktatásra, akkor készen kell állniuk erre. Az internetes, otthoni számítógép-használat, kapcsolat a szülőkkel, a gyerek tanítása a szülő bevonásával, közvetítésével, erre mind új módszertant kellett kidolgozni. Meg kellett változtatni azt a tanítási rendszert, ahogy a pedagógust  képződése során felkészítették a szolgálatra. Meg kellett újítania kreatív módon a saját tanítási módszereit, de a tantestületi találkozások milyensége is nagyon megváltozott, középpontba került, hogy hogyan vészeljük át a megváltozott követelményekhez való illeszkedést.

A legutóbbi vizsgálatok tanúsága szerint is nagyon magas a kiégettség a pedagógusok körében. Módszerek tekintetében a régi már nem megy, új meg még nincs, ezt nevezzük tipikusan krízisállapotnak.

Ez nem úgy van, hogy a pedagógus elkülönülten a külvilág eseményeitől, csak a saját kis szakterületén éli át ezt a krízist, hanem ő már egy krízises világból jön. Az egész élet nagyon kritikussá vált, minden, ami eddig norma volt körülöttünk, ami kiszámítható volt, amihez lehetett tartani magunkat, szinte minden károsodott. Egy olyan világban, ahol nincs meg a külső biztonság sem, az leképeződik a pedagógiai munkában is, nincs meg az iskolában a rendszer biztonsága, nincs meg a saját pálya kereteiben a saját tanítási módszerének a biztonsága. Az embert leginkább fenyegető dolog a biztonság elvesztése, ez korjellemző. Globális értékválság áll fenn, a biztonság megrendült a világban, és ami minket körülvesz, olyan mértékben igénybe veszi a biológiai és lelki alkalmazkodási képességünket, hogy azt lehet mondani: évek óta rossz stresszekkel nehezített körülmények között élünk.

Ez a szülőkre is vonatkozik?

A szülők ugyanúgy nagyon nehéz helyzetben voltak a koronavírus szakaszok időszakaiban, sőt  ma is a jelenlegi energiaválságban.

Az anyagi deklasszálódás, ami mindannyiunk életében megvan, szinte félelmetes szorító helyzeteket idéz meg, és ezen keretek között kell valahogy kiutat találni.

Ilyenkor van jelentősége az emberben működő hatalmas erőnek, és annak, hogy mennyire tudunk hinni és remélni. A hit nagyon előtérbe került. A hitet szokták azonosítani a vallásossággal, de nem azonosítható, mert egyetlen vallás sem sajátíthatja ki magának a hitet, mert ez mindegyiknek az alapját képezi, csak úgy, mint az emberi életünknek is. Mi is a hit? Olyan dologban való meggyőződéses bizonyosság, amit nem tud senki igazolni, hogy úgy van. Ezt kezdhetem azzal, hogy hisz-e abban, hogy holnap is élni fog? Magától értetődő, hogy azt válaszoljuk: persze. Azért, mert van ez a képességünk, amivel a jövőt tervezzük, előretekintünk, az életünknek adunk egy perspektívát, és ez a hit, ami egy belső, szilárd meggyőződés, naponta edzésben van a reménység „izomzatának” mozgatásával. A reménység a legjelentősebb életben tartó képességünk, ami benne van a sejtjeinkben is, amelyek képesek megújulni  és megőrizni az életet.

Úgy látom, hogy azt a fajta reménységet próbáljuk életre hívni és megerősíteni, amit az ún. túléléspszichológia ad nekünk ismeret gyanánt.

A nagy túlélők, a fogolytáborokból élve kikerülők, a nagyon nagy nehézségeken túljutók, akik már a halál szélén voltak, amikor velük interjúkat készítenek, sok tanulsággal szolgálnak. Mi van akkor, amikor úgy látszik, hogy mindennek vége, nincs merre kiszabadulást  tervezni, miért éljen az ember, ha  az életnek már nincs a jövőre vonatkozó ígérete, de túl sok a fenyegetettsége? Az az üzenete a nagy túlélőknek, hogy, mégis mondjunk igent az életre. Mindnyájunk feladata, hogy tudjunk  a központi kérdésre  válaszolni. Mi az életünk értelme, kiért és miért élünk? Ha meg tudjuk válaszolni, hogy azért akarok élni, mert van, akit szeretek, és van feladatom, dolgom a világban, tehát van értelme az életemnek, akkor túlélem a nehézségeket, sőt halálveszélyt is.

Az, hogy a szülők szoronganak a gazdasági helyzet miatt, hogyan csapódik le a gyermekekben?

Ebben a kérdésben nem lehet elválasztani csak a gazdasági krízis hatását, hanem a szülői személyiség és a családi atmoszféra légkörét említeném, mint fontos tényezőt. A gazdasági helyzetnek túlnyomóan negatív a hatása, de a gyermek lelki egészsége a család szerkezetétől, működésétől, a szülők kapcsolatától és attól a helyzettől is függ, amiben az adott család van. Magyarországon a népesség mintegy egyharmada mélyszegénységben él, míg egy kisebb százaléka a magaslaton van. Gyakran a gyerekek a legalapvetőbb szükségletekben is hiányt szenvednek.

Azonban a család anyagi helyzeténél sokkal fontosabb a családi légkör, amiben a szülők olyan módon mutatnak példát, hogy a gyermek azt tudja megtanulni, mint modellt, a szülők szeretik egymást és a gyermekeket, összetartanak, és ha kevesebb is van, megosztják azt.

Ezért fontos az olyan szeretetkapcsolat, ami minden nehézségen átsegít. Ha csak gazdasági problémákról beszélünk, az azért nem érvényes, mert nem lehet ezt elválasztani az életünkben attól, miképpen viszonyul a család az adott helyzethez. A szülők valamilyen módon kommunikálják ezt a helyzetet, és ahogy kommunikálják, azt fogja érezni és megélni a gyerek. Ha azt látja, hogy a szülők kétségbe esnek, nem tartanak össze, hanem egymással civódnak, kiéleződnek a konfliktusok, az apa leissza magát, az anya depressziós lesz, nem törődik velük, ezáltal patológiás a légkör is, ez kifejezésre jut a gyermek állapotában Nagyon sok az egyszülős család is, ahol egyik szülő, hiányzik, gyakrabban az apa. Ezek a családok eleve máshogy viszonyulnak ehhez a problémához. Attól is függ, hány gyermek van a családban és azok az értékek is döntőek,, amelyek a szülői házban meghatározók, pl. a spirituális dimenzió szerepe, az érték és normarendszer, az etikai viszonyulásmód. Sajnos, globális értékválságban élünk.

A pedagógussztrájk hogyan hat a gyerekekre?

A 6-10 éves gyermek még teljesen érvényt ad annak, amit a tanár mond, még nincs önismereti képesség ebben a korban. A gyermek passzívan elfogadja, nem is tehet mást. Ő csak a bizonytalanság krízisét éli át. Nem gondolja, hogy őt különösebben érintheti, legfeljebb úgy, hogy elmarad a tanítás. A prepubertásban, ahol már kialakul a mérlegelés, megfigyeli, hogy ki mit mond, ezt már rendezgeti magában. Egy kamasz pedig különösen.

A kamasz  forradalmár lelkű, minden, ahol ellenállás van, oda csatlakozna, és ezért könnyen bevonható olyanokba, hogy menjen, és együtt tüntessen a tanárával, különösen, ha szereti őt.

Ezt egy nagyon nehéz helyzetnek tartom, mert szolidarizál a kamasz. Amikor már folyik az identitásépítés, a pszichológiai fejlődés törvényei értelmében kialakul a diák saját véleménye, átveszi azt a forradalmi véleményt, amit hall, de 14-18 éves korban már meg tudják ítélni, hogy amiért sztrájkolnak, annak van-e igazságmagja . A tanára, akit becsül, miért megy az utcára. Ebben a korosztályban már működik az igazságérzet, sőt ítéletet is képez a diák arról, hogy helyes ez, vagy sem.

A minap jött ki egy kutatás, amely szerint egyre több az öngyilkossági kísérlet és a szándékos önártalom a fiatalok között. Tényleg ilyen rossz a helyzet Magyarországon?

Magyarország a fiatalkorúak öngyilkosságában világelső, aminek sok oka van. A legfőbb a drogfogyasztás gyors elterjedése, valamint az élő és közvetlen kapcsolati környezet megváltozása, a virtuális valóság elhatalmasodása. Az informatikai forradalom mindenben megrendítette azokat a mélyen beágyazott életszokásokat, amelyek évszázadokon keresztül mehettek a maguk medrében, és amelyek mentén a közvetlen emberi találkozások rendszerében történt minden. Az informatika behatolása az életünkbe hozott egy krízist is,  különösen a 90-es évektől, amikor már olyannyira bekúsztak a számítógépek az életünkbe, hogy már megjelent a függőség is.

Arra, hogy valaki számítógépes játék vagy mobiltelefon-függő lesz,  vagy  az eszközfüggés mint veszély kialakulhat, csak akkor döbbentünk rá, amikor már a következményekkel küzdöttünk.

Sajnos mindmáig nincs kidolgozott és egyetértőleg elfogadásra került szabályozó rendszer, hogyan használjuk egészségesen ezeket az eszközöket, hogyan védjük meg a gyerekeinket ezektől az ártalmaktól. A függési zavarok nagyon veszélyesek, mert nagyon nehezen lehet helyrehozni a lélekben, ha valaki valamibe már bekötődött. Egy idősebb tanárnak pedig az a küzdelmes feladata, hogy meg kellett tanulni azoknak az eszközöknek a használatát, amiben soha nem jut el olyan szintre, mint a gyerek, akit tanít, akik már ebbe születtek bele.

Mi betegíthet meg?

Mi az, ami megbetegítő? A biztonság hiánya. A társas kapcsolatokban is sok a változás. Nagyobb teret kap a virtuális világ. Döbbenetes, amivel szembekerülünk, és az, hogy milyen hatalma van a virtuális valóságnak.

A reális valóságnak a virtuálissal való ütközése, és a virtuálisnak a hatása, függ a korosztálytól is, aki használja és attól is, milyen intenzitással kapcsolódik ahhoz az eszközhöz, amit használ.

Sajnálatos, de a vizuális élmények negativ hatása az agresszivizálásban is  igen erős. Aki sok erőszakos  történést lát, az szinte „könnyen és gyorsan tanul”  ilyen viselkedésmódot. Az agressziónak a látványa, ahol nincs büntetés, ,arra kondicionál, hogy ő is megteheti ezt, lehet agresszív, nem kell félnie a következményektől.

A számítógépes játékok is károsak, hiszen egy olyan gyereknél, akinél a realitás és a képzelet még összemosódik, nincs meg az érettség az agyában arra, hogy a kettőt elkülönítse, a valóságban is bántalmazhatja társát, nem érzi annak a súlyát.

Valóban igy van. Mégis, ha nincs meg a családi fészek védelmező funkciója, aminek az lenne az alapvető feladata, hogy mint egy szociális fészekben, védelemben növekedjen a személyiség, ha nem kapja meg  a védelmet, odafordulást, figyelmet, a szeretetet, gondoskodást, akkor milyen lesz az az emberpalánta? A veszélyeztető és káros befolyások özöne éri a gyerekeinket, és ennek következménye, hogy a patológia különböző formái nyilvánulnak meg. Ennek csak egy vetülete az öngyilkossági veszély. Az agresszivizálódás, a brutalizálódás, a lelkiismereti funkció hiánya miatt a terrorisztikusnak jelzett cselekmények, amelyek előfordulnak a fiatal korosztálynál, vagy pl. a bűnözés a lelkiismereti funkció gyengesége miatt is kialakulhat. Arra vezethető vissza pl. hogy a gyermek kötődési és azonosulási  lelki folyamatai nem kedvezőek, brutális szülői mintát épít be magába, vagy akár  nem is tud megfelelő mintával, szülői modellel azonosulni.

A szeretetében megcsalt, csalódott gyermek védekezési módja is gyakorta  agresszív magatartás.

A lelki problémákhoz az is hozzájárul, hogy a szülők, tanárok nem veszik észre, hogy a gyermekeknek segítségre van szüksége?

Valószínű! A családok és a tanárok is eszköztelenek. A tanároktól minden szabályozót elvettek, és itt nem a verésre gondolok, hanem a kontrollfunkciókban a szabályozó erőt. Ha a kultúra olyan, hogy a tanár nem kapja meg a neki járó köztiszteletet, elismerést, ha a szülők sem értékelik, hogy a gyermeküket  neveli, és ha a szülők kevéssé tisztelik akkor a gyermekek sem értékelik megfelelően a tanárokat,akik kiszolgáltatva  és védtelenül maradnak, tekintélyvesztett szerepben kénytelenek tanítani, sőt olykor „a farok csóválja a kutyát”, a gyermek fenyegetően lép fel a tanár ellen, aki védtelenül marad.

Tényleg ennyire tehetetlenek a pedagógusok? Mi az oka annak, hogy nem tudnak a tanulók lelkével foglalkozni?

Sem eszköz, sem idő nincs rá. A gyermekek rohannak különórákra, megváltozott a szülők elvárása a gyerekekkel szemben, érzelmi szempontból nem törődnek velük, de a gyerekek jelentős részét magas szülői elvárások érintik.

Teljesítményközpontú és rivalizációs kultúrához kell hozzákényszeredni a gyermekeknek.

Felvételi vizsgák, megmérettetések sora, hatalmas stressznek vannak kitéve. Már az óvodában felvételi van! Hogy jusson hozzá a gyerekhez pedagógus? Mikor? Hiszen ő is tele van teendőkkel, ott a 0. óra, a rengeteg pluszmunka. Másrészt, ha látja a patológiát a gyerekben vagy a kriminalitást, mit csináljon? Nincs fejlesztő pedagógiai, mentálhigiénés, pszichológiai képesítése, eszköztára. Egyszerre kell edukátornak lennie, nevelőnek, reedukátornak, hogy a szülők által a családi szocializációból hozott hiányokat pótolja a gyereknél, terápiás szolgáltatást végez, korai fejlesztést kellene tudnia, mindez képtelenség. Ha egy sajátos nevelési igényű, deviáns magatartású vagy hipermotil gyermek is bekerül az osztályba, akkor ez még a tanítási alapfeladat elvégzését is nehezíti, igy elég ezzel megküzdenie, többre nem képes és nem is várható tőle. Nézzünk már szembe azzal, hogy  képtelenség a sokféle szerepet vállalnia, elegendő volna maga a tanítás, a többi pedig szakmai team, speciálisan képzett szakemberek dolga lenne.

Elegendő pszichológus vagy mentálhigiénés  szakember van az intézményekben arra, hogy a gyermekekkel foglalkozzanak?

Nyílvánvaló, hogy  nagy a hiányállapot. Ezer gyermekhez van 0,5 pszichológus állás hozzárendelve, ami abszurd. Egyéb szakemberek legfeljebb a korai fejlesztésben  fordulnak elő az iskola színterében vagy Pedagógiai Szolgáltató központokban. A pszichológusoknk nincs szerves helye, nincsenek státusok, a segitő szakemberek jobbára kényszervállalkozók,

Mit lehetne tenni másképpen ebben a helyzetben?

Multidiszciplináris csapatban lehetne dolgozni, hiszen a mai súlyos helyzetben a pedagógiai szolgáltatásokat is így kellene megszervezni. A pedagógus csinálja azt, ami az ő dolga, a fejlesztő pedagógus, a gyerekpszichológus, a mentálhigiénikus pedig azt, ami az ő dolga. A csapat tudna konzultálni arról, hogy mi van egyes gyerekekkel, hiszen tudnánk egyedi gyermekekben is gondolkodni. Amikor 30 gyerek  van  egy osztályban, nagyon nehéz az egyedre irányuló figyelemmel segíteni.

Mégis, bármilyen nehéz a helyzet, a jövőre irányuló reménységgel érdemes élnünk, nincs más lehetőségünk, mint a küzdés vállalása.

Fotók: Stiller Ákos