SSC-ből dobbantott a művészetbe Göncz Dalma: már az első képe is 7 számjegyű összegért kelt el

Biró Attila2023. február 27. 05:39

Polgári állásokban is töltött pár évet, de hiába volt jó a fizetés, érezte hogy nincs a helyén és váltott. „Addig megyek, amíg meg nem kapom azt, amit elképzelek” – fogalmazott a Pénzcentrumnak adott interjújában Göncz Dalma, aki mindig is művészi pályára készült, de az élet egy ideig elsodorta előle. Szülei nem támogatták a művészeti pályát, ezért más irányba tanult tovább, de ez ma már történelem. A multik világát megtapasztalva eldöntötte, hogy soha többet nem fog ilyen munkát végezni, és több évig tartó befektetéssel elkezdte festői karrierjét. Első képét már 7 számjegyű összegért vásárolták meg, és mára profitábilis az alkotói tevékenysége. Élete eddigi legnagyobb kihívásairól, a pályaváltás nehézségeiről és a művészetéről is beszélgettünk. De szóba került az is, hogy milyen 3 gyermekes anyukaként egy ilyen karrierre váltani.

Pénzcentrum: 2021-ben azt nyilatkoztad, rengeteg lehetőség áll előtted a művészet terén, ezért nagyon várod 2022-t – milyen éved volt összességében a tavalyi?

Göncz Dalma: Nagyon intenzív év van mögöttem. Mind a művészeti munkásságom kapcsán, mind a magánéletemben akadt feladat bőven. Szerencsére, ahogy eddig az életemben mindig, tavaly is jóval több pozitív dolog történt velem, mint negatív. De ahogy látható a munkáimon is, alapvetően mindig igyekszem az élet pozitív oldalát megfogni. Több kisebb-nagyobb budapesti, és nemzetközi csoportos kiállítás után, igazából a tavalyi év végére csúcsosodott ki egy komoly kiállítás. Ázsiába kaptam meghívást, és tetszettek a képeim, több el is kelt. Az egyik social felületen ismerkedtünk meg egy hongkongi galériával, akikknek köszönhetően - hónapokig tartó levelezés és szervezés eredményeképp - jött létre az első komoly, önálló nemzetközi kiállításom

Lehet azt mondani, hogy a múlt éved erről a kiállításról szólt?

Részben igen, ennek a kiállításnak az előkészületeiről, mind művészeti, mind az ún. back office munkát illetően. De azért a magyarországi megjelenéseimmel kapcsolatban is volt munka bőven. A hongkongi galéria egyébként az induláskor 20-30 képet szeretett volna tőlem. De nagyon új volt ez az egész, és amit nem ismerek, azzal egy picit szkeptikus vagyok. Így – az én kérésemnek megfelelően - csak 10 képem került kiállításra, ami nagyon tetszett az ottani közönségnek. Majdnem mindet meg is vásárolták, és ennek köszönhetően mindkét fél számára pozitív volt az „élmény”, ami azt jelenti, hogy működőképes lehet a további együttműködés.

Egyre több kortárs művésztől halljuk, milyen nagy jelentősége van a social media felületeknek, már-már a galériákkal vetekszik. Te mit gondolsz erről, illetve te mikor ismerted fel ennek a jelentőségét

Eleinte nagyon ódzkodtam tőle, nem szerettem volna sem a magánéletemet, sem a munkásságomat ilyen direkt módon a nagyközönség elé tárni. Viszont ahhoz, hogy az ember a mai világban hiteles maradjon, és önmagát képviselve tudjon előrejutni, a social media lehetőséget ad arra, hogy egyfajta portfólióként bemutasd a munkádat és adott esetben az életed azon részét is, ami szorosan összefügg a munkásságoddal. Felveheted a kapcsolatot galériákkal, műgyűjtőkkel, vagy ők veled, és ez kifejezetten hasznos lehet egy olyan művésznek, aki például Magyarországon alkot és mondjuk nincs benne a new yorki vagy londoni művészeti körforgásban.

Azt is gondolom, hogy én ezt bizonyítottam is, mindegy, hogy hol vagy, ha a munkád elég jó, és van rá közönség, akkor el fog jutni hozzájuk. Magát a social felületeket egyébként egészen a munkám kezdetétől használom, persze a családomat továbbra sem rakom ki a kirakatba, de a munkám szempontjából egy nagyon fontos platform.

A hongkongi galéria már képvisel is vagy ez a tavaly év végi bemutatás inkább csak a piac szondázása volt?

Éppen a napokban derült ki, hogy az ő részükről annyira pozitív volt a „fogadtatás”, hogy ebben az évben is szeretnének velem együttműködni, úgyhogy úgy néz ki az ázsiai lábam megerősödőben van. Nagyon örülök, mert nagyon erős visszajelzést adtak számomra, hogy jó úton járok és egy olyan elképesztő extra „löketet”, ami azóta egy újabb kiállításnyi alkotást eredményezett.

A hazai művészek egyöntetűen mondják, hogy Ázsia mellett legjobb, ha van az embernek egy képviselete Európában és a tengerentúlon is. Előbbi leginkább Londont, utóbbi New Yorkot jelenti. Ezt te mennyire látod így?

Abszolút egyetértek ezzel, én is így látom. Nagyon fontosnak tartom, hogy különböző országokban megtaláljuk a lehető legjobb galériás együttműködéseket, akikkel hasonló alapértékek mentén dolgozunk. Nekem fontos a személyes kapcsolat is, hogy adott esetben ne csak a szigorúan vett „üzletről” tudjunk beszélni. Én úgy látom, hogy ez egy bizalmi iparág. Nagyon fontos a korrektség, és hogy minden esetben emberként álljunk egymáshoz.
Azt gondolom, ha minden kontinensen akár csak egyetlenegy nagyon jó galériás kapcsolatot összehoz az ember, az elegendő ahhoz, hogy az adott művész megtalálja a számítását.

Azt azért látni kell, hogy ez nem egyszerű. Folyamatos, és kőkemény munka. Nekem jelenleg is tizes, de lehet, hogy százas nagyságrendben van kapcsolatom olyan galériákkal, amelyekkel az évek során elkezdtünk levelezni, azóta is folyamatosan követik a munkásságomat, de még nem mondták ki, hogy szeretnének velem szorosabban is együtt dolgozni. De látom az érdeklődésüket, megvárom, amíg jelentkeznek. Nem szeretném „túltolni” a munkásságomat. Az a legideálisabb, amikor a művész olyan galériával találkozik, ahol elsőre azt érzik, hogy „Na, ez az alkotó kell nekünk”. Szerencsés vagyok, hogy nekem több ilyen is van.

Hazai galériás képviseleted van? Egy korábbi interjúdban azt mondtad, a portfólióddal kerestél galériákat, de nem jártál sikerrel – mivel utasítottak vissza, mikor volt ez pontosan?

Kb. 5 évvel ezelőtt kezdtem el tudatosan keresni, azóta van olyan magyarországi galéria, akivel már lassan 1,5 éve együttműködöm. Ők online és offline galériát is működtetnek, és nagyon ügyesen, dinamikusan, lépésről-lépésre bővülnek az egyébként nem könnyű magyar piacon. Persze ha lenne egy „anyagaléria”, akik picit levennének a vállamról, az nagy könnyebbség lenne. Egyedül csinálni az egészet - menedzselni magam, intézni a különböző háttérmunkákat, szervezőmunkákat, a kreatív szellemi és fizikai munkát elvégezni és a családom, a három kisgyermekem szemében is helyt állni – rengeteg munka.

Szerintem a magyarok, a vezető magyar művészeti körök másképp szocializálódtak, mint a külföldiek, ez nyilván visszavezethető a történelmünkre. Amikor itthon elkezdtem bemutatni a műveimet a galériáknak, és nem volt mögöttem még kiállítás, illetve művészeti szakirányú végzettség, akkor hamar bezárultak a kapuk. Néhány éve azért számomra nagy megtiszteltetés volt, hogy a Derkovits-ösztöndíj keretei között 3 korai alkotásomat bemutathattam a Műcsarnokban. Aztán pechem volt, pont bejött a pandémia, a lezárások. Ez nem könnyítette meg a helyzetet, a galériák is óvatosak volt érhető módon. Persze ezzel nyilván nem voltam egyedül.

Talán nem árulok el nagy titkot, hogy itthon a művészeti szcéna egy nagyon zárt közösség, ahová kvázi „kívülállóként” nagyon nehéz bekerülni. Általánosságban Magyarországon van egy elfogadott „klasszik” művészeti pálya, amire az embernek rá kell állnia, végig járni a ranglétrát, hogy „befuthasson”. Én viszont mindig is azt gondoltam, hogy ez egy hibás koncepció, sokszor ugyanis az ember nem tehet róla, ha az élet – még ha kis időre is - más útra terelte.

Itt például olyan konkrétumokra gondolsz, mint mondjuk a Képzőművészeti elvégzésének a hiánya?

Igen, ez egyértelműen ilyen. Pedig elmondhatom, én is erre a pályára készültem igazából gyermekkorom óta, emelt szinten ebből érettségiztem, művészettörténetet tanultam, különböző Munkácsy-díjas művészeknél tanultam Somogy megyében, de sajnos a szüleimnek a „művészetpártolás” nem volt az első helyen, és amikor előálltam, hogy művészeti pályára szeretnék menni, az édesapám közölte, hogy szeretné, ha valami mást csinálnék. Az persze nem volt kérdés, hogy továbbtanulok, de végülis gazdasági irányba mozdultam és turizmus-vendéglátást tanultam németül. Közben persze szinte végig képzőművészeti értelemben is képeztem magam, de ennek nem volt egyetemi kerete.

Ezt a kívülállóságot ma is érzékeled?

Persze. De azért ha őszinte akarok lenni, ez egyre kevésbé zavar, egyre kevésbé érdekel, és egyre kevésbé igaz. Van saját utam, amit én járok. Úgy néz ki, hogy azért ez is működik. Az is igaz, hogy amikor úgy döntöttem, hogy a külföld felé nyitok, ebből a „kívülállóság-érzésből” merítettem erőt. Meg akartam mutatni, igenis tudok olyat alkotni, amire felfigyelnek. Azt a részét természetesen értem, hogy Magyarországon a galériák nem vállalnak 10-15 művésznél többet, kis ország vagyunk, nem tudnak 50-60 művészt foglalkoztatni, telített a piac.

De érdekes módon, hogy ha külföldön valaki befut, látják-hallják, hogy ott mennyire mennek a képei, akkor már más a helyzet, bármit is gondoltak az illetőről néhány évvel korábban. Csak sokszor ilyenkor már késő, mert adott esetben van, hogy a magyar piacot már meghaladja az adott művész alkotásainak az árazása. Ahogy azt a közelmúltban több kortárs művész esetében tapasztalhattuk is.

A magyar közönségnek mennyire tetszenek a műveid?

Nagyon pozitív és erős visszajelzés volt a közönség részéről, hogy előbb volt eladásom Magyarországon, mint kiállításom. Borzasztó nagy öröm volt számomra, amikor először kelt el egy képem olyan összegért, amire nem gondoltam volna. A másik pozitív visszajelzés, hogy nagy méretű képekre is van igény. Amióta készítem ezeket az alkotásokat, mindenki le akar beszélni mindenről. Túl nagy a kép, ezt senki nem fogja elvinni, mindig van valami kivetnivalójuk. Azt mondják, hogy most mindenki hiperrealista, meg konstruktivista képeket fest, és ez az organikus világ, amit én létrehozok, nagyon nem illeszkedik a mostani művészeti trendbe. Már minden ilyet hallottam, de én ezt nem így tapasztalom. Érdekes módon engem megtaláltak, vásároltak és vásárolnak tőlem. Nagyon jó érzés, amikor az ember megtalálja a közönségét.

Lehet, hogy azzal nem leszek népszerű, amit most mondok, de ne legyünk álszentek, sok művész azt mondja, hogy nem jó, ha az eladás tekintetében párhuzamot vonunk a művészettel, mert akkor az már nem művészet. De festéket venni kell, vásznat venni kell, minden egyéb alapanyagot, eszközt is meg kell venni. Műtermet is kell bérelni. Ott rezsit is kell fizetni. A festményeket ahhoz, hogy eladás legyen mozgatni, szállíttatni kell. Ezek közül semmi sincs ingyen.

Ezen a téren érzékeled az infláció negatív hatását?

Mindenen érzékelhető természetesen. Az anyagok egy része külföldről van, van olyan, amit Londonból szerzek be. Használok olyan terméket, aminek néhány hónap alatt majdnem a duplája lett az ára.

Te ugye betont is viszel fel a képeidre, emiatt nehezebbek is a képek?

Igen. De nagyon igyekszem figyelni az arányokra. Korábban erről is le akartak beszélni, hogy ilyen nehéz képeket senki nem fog a falra tenni, de szerencsére vannak erre jó akasztási technikák, és az utóbbi években készült festményeim már nem is kifejezetten nehezek. Minden évben kerülnek a képekre új anyagok, a polisztirol gyönggyel például mára valamelyest könnyebbé tudtam tenni az alkotásokat. És lám az emberek szívesen rakják fel a falaikra a munkáimat.

Beszéljünk akkor erről a kívülállóságról, mi az ősélményed a festészettel? Mikor fogott meg először ez a világ?

Nagymamám elmeséléséből egészen pontosan rekonstruálható az indulás. 6 éves voltam és az első „jelentős” művem egy tigrisről készült rajz volt, ami ki is lett állítva a kaposvári Együd Árpád Művelődési Központban. Amikor még kicsi gyerek voltam Szirmayné Bayer Erzsébet gyerekfoglalkozásaira jártam. Oda is a nagymamám vitt, ő rettenetesen hitt bennem. A családban én voltam az első több generációra visszavezetve is, aki művészettel kezdett foglalkozni, úgymond fekete bárányként. „Meg nem értett művész” lettem a családban, igazából a mai napig nagyon nehezen tudnak azonosulni az én lelkületemmel.

Azért arra is emlékszem, hogy nagy törés volt bennem, hogy nem mehettem a művészi pályára.

Megvan még ez a tigris rajz?

Igen. Szerintem a mamám be is kereteztette. Lehet, hogy egyszer nagyon sokat fog érni.

A szüleid milyen pályára szántak?

Nálunk mindenki vidéki, ott is születtek, faluról költöztek városba, az ő életük ezen az íven haladt előre. A szülők mindig jobb sorsot szánnak a gyerekeiknek, ami azt jelenti, hogy továbbtanulni, esetleg külföldre menni. Ez nálunk is így volt, viszonylag jó anyagi körülmények között megtehették, hogy főiskolára, egyetemre mehessünk. Édesapám vagyonvédelemmel foglalkozik, mellette pedig borász-pálinkász. A föld szeretete valószínűleg gyerekkoromban ivódott belém, amikor vitt magával az erdőre, és mesélte, hogy mit kell csinálni a kocsányos tölggyel. Ő egy fiús apuka, tőlem meg nem állt távol a fiús szerepkör. Apu nagyon konzervatív gondolkodású, pénzügyi területen is ott van, saját maga menedzseli a cégét. Vele nagyon nehezen tudok a művészetről beszélgetni. Büszke rám, hogy ennyire hittem magamban, nem adtam fel, de azt érzem, hogy ebbe a területbe ő nem tud involválódni. Anyukám pedig amíg gyerekek voltunk, háztartásbeli volt, nagycsaládként éltünk, velünk élt a nagymamám, a dédimamám is. Most ingatlanokkal foglalkozik, ebben nagyon jól megtalálta önmagát. A kérdésre válaszolva alapvetően mindegy volt nekik milyen pályára megyek, csak művészire ne.

Mi volt a fő indok, hogy ne a művészeti pályát válaszd?

Miután apukámnak nem volt rálátása erre a szektorra, nincsenek művész ismerősei, akiktől megkaphatta volna a belső információkat, csak a médiában látott művészeket, akiknek nehezen indult a megélhetésük, illetve a toposz, hogy majd csak a halála után lesz sikeres egy művész, az ő gondolataiba ez volt beágyazódva.

De végülis annak is lett pozitív hozadéka, hogy egyetemre küldtek, mert a gazdasági főiskolán elég sok hasznos dolgot megtanultam.

Akkor jöttél Budapestre?

Igen. Nem akartam vidéken élni, kellett, hogy impulzusok érjenek. Ez 2008-ban volt. Gyakorlatilag az összes szemináriumot végigrajzoltam. Érdekes volt, de az információ úgy maradt meg bennem, ha közben rajzoltam. Mindig mosolyogtam, hogy pályát tévesztettem, mert mindenki „lubickolt” a hotelmenedzsmentben.

De jó voltál ebben?

Igen, csak nem érdekelt. Én voltam például az egyetlen a szakon, aki Bécsbe mehetett szakmai gyakorlatra, azt is magamnak intéztem el. Szeretek utánajárni a dolgoknak, és amikor hallok egy olyat, hogy ez úgysem fog sikerülni, elém állítanak egy gátat, azt érzem, hogy csak azért is meg kell csinálnom. A művészet a mai napig ilyen, valahol nemcsak magamnak akarok bizonyítani, hanem a környezetemnek is.

A szülőknek is?

Igen. Lehet, hogy még gyerek vagyok, és dacolok velük, hogy megmutassam, márpedig ez akkor is működik.

Mi lenne az a pont, amire már azt mondanád, hogy sikerült ezt megmutatni?

Ez egy jó kérdés. Nagyon örülök a sikereknek, mindig megveregetem egy picit a vállamat, hogy tessék elhinni, hogy ezek a dolgok működnek, mert azért én is szkeptikus vagyok, függetlenül attól, hogy rettenetesen céltudatosnak érzem magam abban, amiben hiszek. A művészet soha nem vetett fel bennem kérdéseket. Soha nem volt bennem kétely, hogy ez ne működne. Lehet, hogy ez a szilárd meggyőződés, ami az embereknél kapukat nyitott ki.

Vannak már gyűjtőid?

Igen. Európában és Magyarországon is egyaránt. És mostmár Ázsiában is többen vannak, akiknek nem csak egy, hanem több Dalma Göncz lóg a falán. Nagyon büszke vagyok erre, ez az igazi visszaigazolás számomra, hogy jó úton járok.

A klasszikus 50-50 százalék?

Igen. Van olyan is. Van több is, és kevesebb is.

Nagyon érdekelne a polgári pályafutásod, ennek az állomásai, mert a szakmai életed igazából egy elég nagy pályaváltás. A főiskola után mivel kezdtél el foglalkozni?

Még nem is végeztem a suliban, amikor mentem dolgozni Bécsbe egy szállodába. Természetesen erről is mindenki le akart beszélni.

Mi az oka annak, hogy mindig mindenről le akartak beszélni?

Nem tudom. De nemcsak a családomban, hanem az iskolában is anno, aztán a művészetnél is. Az emberek mintha a saját életük gátjai lennének, semmit nem akarnak tenni azért, hogy az életük menjen valami felé. Én meg pont az ellenkezője vagyok. Addig megyek, amíg meg nem kapom azt, amit elképzelek.

LAKÁST, HÁZAT VENNÉL, DE NINCS ELÉG PÉNZED? VAN OLCSÓ MEGOLDÁS!

A Pénzcentrum lakáshitel-kalkulátora szerint ma 19 173 855 forintot 20 éves futamidőre már 6,54 százalékos THM-el,  havi 141 413 forintos törlesztővel fel lehet venni az UniCredit Banknál. De nem sokkal marad el ettől a többi hazai nagybank ajánlata sem: a K&H Banknál 6,64% a THM, míg a CIB Banknál 6,68%; a MagNet Banknál 6,75%, a Raiffeisen Banknál 6,79%, az Erste Banknál pedig 6,89%. Érdemes még megnézni magyar hitelintézetetek további konstrukcióit is, és egyedi kalkulációt végezni, saját preferenciáink alapján különböző hitelösszegekre és futamidőkre. Ehhez keresd fel a Pénzcentrum kalkulátorát. (x)

 

Kimentem tehát Bécsbe, ott egy kicsit megtapasztalhattam a turizmus-vendéglátás rejtelmeit, dolgoztam mint recepciós, meg reggeliztettünk, minden részlegnél voltam egy picit, rendezvényeket is szerveztünk. Aztán egyik nap feltettem magamnak a kérdést, hogy mit keresek Bécsben, amikor magyar vagyok.

Ekkor nem gondoltál arra, hogy a főiskola elvégzése és a bécsi kiküldetés után, hazajössz és jelentkezel a Képzőművészeti Egyetemre?

De, csak közben bekebelezett a munka világa, minden nap estig dolgozni kellett. Amikor visszajöttem Bécsből, elkezdtem mérlegelni, hogy mit szeretnék. Pénzt keresni vagy kiteljesedni, azzal foglalkozni, amivel szeretnék. Az viszont látszott, hogy utóbbival nem fogok tudni azonnal pénzt keresni, ezért muszáj volt egy civil munka. Akkoriban a multiknál lehetett jól elhelyezkedni friss diplomával. Hotelbe tudtam volna menni több helyre, de ott nem adtak olyan jó fizetést, illetve az idegennyelveket szerettem volna használni.

Így egy klasszikus SSC-ben dolgoztam német ügyfelekkel. 1-1,5 év után kimazsoláztam a munkából, hogy mi az, ami jó nekem, és mi az, ami nem, és ami nagyon nem volt jó, azt örökre el akartam felejteni. Ez a multicéges életforma teljes mértékben ilyen volt. Persze nem volt rossz a fizetés, de tudtam, hogy nem az utamat járom, biztos voltam benne, hogy meg kell találnom azt, ami én vagyok.

Úgyhogy mentem tovább, dolgoztam az Il Bacio di Stile-ben, megtapasztalhattam és megtanulhattam az értékesítés csínját-bínját. Ott ismerkedtem meg az egyik ügyféllel, - aki később a munkáltatóm lett - az Omega óramárka hazai üzletének tulajdonosával.

A luxusipar tetszett neked?

Azt gondolom, hogy jól el tudok igazodni ebben a világban, de nem érzem 100 százalékban a magaménak. Nagyon sok olyan barátom van, akik nagyon jó anyagi környezetben élnek, olyan dolgokat tehetnek meg, amiket egy normál életvitelű ember nem. Én nem tartozom közéjük, de sok dolog szimpatikus abban, ahogy élnek. Ugyanakkor én nagyon ragaszkodom a családi gyökerekhez, és abszolút elutasítom a felszínes, külsőségekre fókuszáló, beltartalom nélküli életmódot.

A luxus vonzana?

Nem tudom, ha „muszáj” lenne, biztos, hogy felvenném a ritmust. Azt vallom, hogy élni kell a lehetőségekkel. Ha „megtalálna” a luxus, biztosan idomulnék hozzá.

De inkább a munkámban, az alkotói folyamatokban szeretek elmélyülni. Volt egy gyerekkori vágyálmom, amit azóta is „őrzök”, és igyekszem elérni. Ha kialakult egy stílusod, és úgy gondolod, hogy ezt meg tudod mutatni kellő eleganciával, és megfelelő kontextusba tudod helyezni, ezt a piac fel tudja venni, és mindennek megfelel, akkor szívesen bemutatnám a világ bármely részén. Feltett szándékom, hogy ahová csak tudok, nagyvárosokba, galériákba elmenjek és megszervezzem a saját kiállításomat.

Korábban azt is mondtad, hogy többször majdnem sikeresen térítettek el a művészeti pályától, kik és mikor történt ez?

Talán néhány éve lehetett. Leginkább itthoni szakmabeliek, akiket én magam kutattam fel. Voltak olyan mondatok, reakciók, amik nagyon letörték a „kis szárnyaimat”. Azt persze elfogadom, hogyha valakinek nem tetszenek a képeim, de volt aki kerekperec megmondta, hogy most milyen stílus megy nagyon, és én abba nem férek bele. De szerencsére vannak műgyűjtő, műértő barátaim is, és őket is szeretem meghallgatni. Nagyon érdekel, hogy ők mi alapján döntik el, mit vásárolnak meg. De cikkeket is nagyon szeretek olvasni, ahol bemutatják a műgyűjtők életét, és részletezik, hogy miért pont azt a művészt, vagy miért pont azt a festményt választották. Az a mögöttes tartalom, amire általában soha nem derül fény. Általában a döntő az első benyomás, az hogy kelt-e bennük bármiféle érzelmet az adott mű, vagy sem.

Mikor tértél le teljesen a polgári útról?

Volt egy pont körülbelül 6 éve, amikor teljes mértékben kiüresedettnek éreztem magam. Egy dolgot tudtam biztosan, hogy én még egyszer nem ülök vissza egy olyan székbe, amiben zéró kreativitás van. Akkortájt, amikor eldöntöttem, hogy nem hajtom más malmára a vizet, tudtam azt, hogy bennem van elég erő, de kellett egy nagyon mély önvizsgálat, hogy mi az, ami igazából engem mozgat. Persze az is kellett, hogy a család is teljes mellszélességgel mellettem legyen.

A tágabb családod mit szólt ehhez a váltáshoz?

Édesapám mindig lebeszélt volna ezekről, mindig ilyen közmondásokat mond, hogy addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér. Nem feltétlenül erősítette bennem, hogy önmegvalósítsak. Aztán persze itt volt már a három gyermekem is. Nagyon kellett, hogy a férjem 100 százalékban mellettem álljon. Ő mindig azt mondta, hogy ha valaki fanatikusan szereti azt, amit csinál, akkor abban biztos, hogy sikeres lesz.

Mindig is nagy családot szerettél volna?

Igen. 26 voltam, amikor a fiam megszületett, rá két évre az ikerlányaim. Ez mondjuk gyorsabb lett, mint ahogy egyébként tervezük, de nem bánom, mert amellett, hogy az életünk nagyon nyüzsgő, és impulzív, nagyon sok benne az inger, nemcsak anyaként funkcionálok, hanem azon kívül is még ezer dolgom van

Egy nőnek, mint egy polipnak, mindenfelé kell hogy legyen lába, és működnie kell. Ezért is nagyon jó elvonulni a műtermembe, itt lecsendesedek, itt nincs zaj, nincsenek szabályok, újra önmagam lehetek, elfelejthetem kicsit a családi feladatokkal járó megfelelést. Összességében azt gondolom, jól tudok balanszírozni a család meg a munka között.

Tudsz különbséget tenni az anyaságban a polgári munka és a művészet között?

Abszolút, teljesen kézzelfogható például, hogy most már kevésbé vagyok kötve a nagyvároshoz. Jó lenne kicsit távolabb kerülni a fővárostól. Nagyon szeretném a gyerekeimnek ugyanazt az életérzést átadni, ami nekem gyerekként megadatott. Gondolok itt a szabadságra, hogy egészséges levegőn lehetsz, kimehetsz az udvarra rohangálni, nem kell aggódni, hogy elüt egy busz és egyebek.

Szívesen visszaköltöznél a szülőhelyedre?

Ha nem is oda, ahol születtem, de a művészetem kiteljesedése szempontjából a természet, a Balaton közelsége nagyon pozitív hatású lenne. Nem tudom elképzelni, hogy visszaköltözzek például Budapest belvárosába. Amikor még polgári munkát vittem, ez kézenfekvő volt. Most már viszont nem az.

Nehéz lehet veled tényleg mit kezdeni egy galériának, nem igazán illesz bele a tipikus művészekről alkotott képbe.

Egyáltalán nem. Ezt már nagyon hamar felmértem. Ezért el is döntöttem, hogy saját utat fogok törni magamnak. Amikor gyerek voltam, akkor is szembejöttek a gátak, és mindig azt éreztem, hogy nekem mindenben saját utat kell törnöm. Nem szoktam kétségbeesni ilyen dolgoktól, hanem szembenézek a nehézségekkel és előremegyek, mint egy fali kos. Egyébként volt erre próbálkozásom, hogy más csinálja a back-office munkát, de ez kicsit olyan one-man show. nehéz átadni egy olyan dolgot, ami rólad szól, és ezért valószínűleg te tudod a legjobban csinálni.

6 éve váltottál. Mára profitábilis az alkotói tevékenységed?

A művészet esetében azt gondolom nem csak anyagi értelemben beszélhetünk „profitról”, hanem lelki, mentális, vagy akármilyen más hozadéka is lehet annak, ha valaki alkot. Sokan ezt a két szót nem is használják egy mondatban, sőt, egy oldalon sem, hogy „profit” és „művészet”. De a kérdésre a válasz: abszolút, igen. Persze a kezdet zötyögősen ment. Két-három évig nagyon komoly invesztíció volt. Reményekkel teli, de nagyon költséges „vállakozás”. Itt hadd említsem meg, hogy a magyar szakmai „ellenszél” mellett az összes többi területen, ami az alkotói munkásságomhoz tartozik, mindenhol elképesztő támogatást, segítséget és pozitív energiát kaptam. Sok embernek tartozom hálával, ezúton is köszönöm nekik.

Ami szintén talán kicsit a „kívülállóságomat”, vagy a ”nem tipikus művészségemet” erősíti, hogy bár az első képem ára már 7 számjegyű volt – ami azt hiszem nem általános se itthon, se külföldön -, de így is több év kellet ahhoz, a kezdeti „befektetés” legalább megtérüljön. Amikor elértük a 0-t, akkor volt bennem egy kis megnyugvás, hogy „Na, akkor most picit megpihenhetünk”. Nem azért, mert anyagias vagyok, mert egyáltalán nem, de a gyerekeimet is etetni kell, ott vannak a már fentebb említett költségek, mindennek nő az ára, úgyhogy ezt nem szabad félvállról venni.

Furcsa, hogy ezt ennyire hangsúlyozni kell Magyarországon, mármint hogy nem vagy anyagias attól, hogy a pénzről beszélsz.

Igen, nekem is. Lehet, hogy ez most túl racionálisnak hangzott, amit mondtam, de attól ezek a dolgok még léteznek. Abból nem tudsz új alkotásokat készíteni, hogy azt mondják valakik, hogy „Nagyon jó, ügyes vagy, csak így tovább!” Ahhoz eladás kell, akármilyen csúnya szó is ez művészeti körökben. És a már az őszinteségnél tartunk, az ösztöndíjrendszerek is nagyon jók, és természetesen presztízs megkapni egy Derkovits-ösztöndíjat, de az ott megkapott havi 200 000, forintból mondja meg valaki, hogy vesz vásznat, festéket, ecseteket, illetve tart fenn akár egy bérelt lakást, és még eszik, utazik is valaki 2023-ban?! Nyilván úgy, hogy elad. Ha nem ad el, akkor előbb-utóbb akármilyen tehetség is valaki, pályát kell módosítania.

Mennyi idő alatt alakultak ki a képeidnek az árai?

Az árazás egy nagyon fontos kérdés. Egylőre csak figyelem, hogy hogyan alakulnak a saját áraim. Nyilván a kezdeti időkben volt egy alapár, amit meghatároztunk, hogy ez alatt nem kerülhetnek ki a képek, mert nem lenne rentábilis a munkám, és onnantól kezdve a galériák maguktól kezdték el alakítani az áraimat. Nem vagyok semmi rossznak az elrontója, ha ők felfelé húzzák az áraimat, annak nyilván örülök, de persze az eladhatóság a döntő. Nekik sem jó, ha túlárazottak a képek, és senki nem veszi meg őket. Ez minden országban más és más. Egy művésznek nagyon nehéz egyensúlyozni, hogy Magyarországon is ugyanolyan összegért keljen el a képe, mint mondjuk Hong-Kongban, Miamiban, vagy Párizsban. Lehet, hogy az itthoni piacnak ez egy picit túlzó, miközben mondjuk máshol meg túl alacsony. Persze van egy rakás tényező, ami befolyásolja az árakat.

Például régebben nem volt tétel, de az én képeim esetében a szállítás egy jelentős költségtétel, hiszen nem csak hogy nagyok, de egy normál festményhez képest nehezebb és felületében is sérülékenyebb. Speciális ládában, szakszerűen, és óvatosan csomagolva kell szállítani külföldre, ami jelentős tétel. Mostanra jutottam el oda, hogy akár a klasszikus szorzószámos módszer bevetve többé-kevésbé egységesíteni tudtuk az árazást. Arra törekszem, hogy minden országban hasonló árakon tudjam értékesíteni a munkáimat. Értelemszerűen nem lefele törekedve.

Hirtelen is emelkedhet az ár, vagy ez inkább egy lépcsőzetes történet?

Ez egyéntől függ. Bozó Szabolcs példáját látva nincsenek lehetetlenek. Az ilyen sikersztorik mindig felemelők, mert az ember látja, hogy ez egy olyan szektor, ahol minden szubjektív. Én mint mindenben a fokozatosság, a kiegyensúlyozottság és a harmónia háromszögben hiszek, ezért hosszú távon stabilabbnak látom a lépcsőzetes növekedést,

de azért nem mondanék nemet arra sem, ha egyik napról a másikra 10-20x-os áremelkedést tapasztalnék a képeimnél.

Amikor jön egy válság, könnyebben nyílnak a pénztárcák a műtárgypiac felé?

Én úgy látom, hogy igen. Mivel a művészetbe való befektetés általában nem egy évre szól, nem hiszem, hogy egy pandémia, vagy azáltal okozott gazdasági megtorpanás befolyásolni fogja. Azt látom, hogy a hazai műtárgybefektetések erősen felfele indultak – megjelent egy nagyon tőkeerős réteg itthon is - , jóval előrébb tartunk, mint 5-6 évvel ezelőtt. Ez nagyon pozitív számomra, illetve az is, hogy az állam is felismerte műtárgyak fontosságát.

Ha már állami támogatások, az MNB az elmúlt években milliárdokat költött kortás magyar művészek képeire. Ez a kezdeményezés azért elég sok kritikát kapott, és neves hazai művészek maradtak ki belőle csak azért, mert például más művészeti stílusban alkotnak. Mit gondolsz erről az egészről?

Sajnos, mint szinte minden az országban, ezt is mindenki pártpolitikai megközelítésből értékeli. Minden kezdeményezésnek örülni kell, ami a kultúrát érinti, egyrészt azért, mert azok a művészek, akik bekerülnek oda, nagyobb figyelemnek örvendhetnek, másrészt biztos van egy anyagi hozadéka is, ami szintén nagyon hasznos lehet egy művész, vagy a galéria számára. Mindazonáltal jóval többet kellene az alkotókra és az ő támogatásukra is fordítani. De ennél mélyebbre nem ástam ezügyben, miután jelenleg nem vagyok érintett.

Ha kapnál egy ilyen megkeresést az MNB-től, elfogadnád?

Persze. Én minden lehetőségnek nagyon örülök, sőt nagyon büszke lennék rá.

Az interjút azzal kezdtük, hogy milyen volt a 2022-es éved, zárjuk azzal, hogy mire számítasz 2023-ban?

Még jobb évre, mint a tavalyi. Már a saját eladásaim is messze túlszárnyalták az előző évet, pedig csak február van. A magyar együttműködő galériámnak most készítek egy új 8-10 képből álló anyagot, és vagy velük közösen, vagy önállóan is idén tervezek egy nagyobb szabású kiállítást itthon. Hong-Kongban már készítik elő az újabb kiállításomat, ami március végén, április elején lesz. A festmények már hajón vannak. Májusban szintén Hong-Kongban festményekkel és személyesen is részt veszek Ázsia egyik legnagyobb művészeti vásárán, ami még egy hatalmas lépés lesz a kinti jelenlétem szempontjából. A hosszú távú együttműködésekre alapozok, és most nagyon biztos vagyok abban, hogy ez az ázsiai vonal „megkötött”. A kinti partnerem Szingapúrban hamarosan megnyitja az új galériáját, és már jelezték, hogy 2023-ban és 2024-ben is szeretnének rendezni nekem egy solo showt.. Milánóban és Párizsban a kinti partnergalériáimmal pedig szintén dolgozunk a jelenlegi együttműködésünk fejlesztésén. És most kezdtük el a végső egyeztetéseket egy németországi és egy londoni galériával egy esetleges évvégi kiállítás kapcsán

Nem 2023 ugyan, de a nagy cél New York. Tudom, hogy oda bejutni egy rettenetesen nehéz falat . De nem fogom feladni soha, akkor sem, ha netalántán soha nem jön össze. De valahogy ezzel is úgy vagyok, mint az öszes többi dologgal. Minél nehezebb, annál inkább inspirál és motivál, hogy „megcsináljam”. Ez a New York dolog egyébként már nagyon fiatal koromban megfogalmazódott bennem. Azóta voltam ott kiállításokon, és figyeltem azoknak a magyar művészeknek is a munkáit, akik már eljutottak oda, számomra ez nagyon inspiratív. És igazából egyfajta belső megnyugvást már az is okozott, hogy ez egyáltalán sikerülhet. Nem szabad feladnom, csak még kicsit odébb van az ottani áttörés időpontja.

(Címlapkép és a cikkben megjelenő képek: Stiller Ákos)

Címkék:
interjú, festés, művészet, művész, interjúsorozat, kortárs művészet, képzőművészet, festészet,