Biró Attila • 2022. október 25. 05:37
„Én elég megosztó vagyok, van, aki nagyon mellettem van, mindent megtesz, másokat meg irritálok, általában azokat, akiknek van valami komplexusuk” – mondta el a Pénzcentrumnak adott interjújában Városi Gábor, aki elmondása szerint próbálja kerülni az elitizmust, de a műértő értelmiségi elitet szereti. A képzőművész saját bevallása szerint is ’túl sok’, de mint mondja, az annak aki új trendet akar csinálni, annak valahogyan fel kell piszkálni az embereket. Városi azt sem szeretné, ha vállalkozóként tekintenének rá, pedig jelentős anyagi vagyonát pont ingatlanfejlesztői tevékenységének, illetve sikeres vállalkozói befektetésének köszönheti. Beszélgetésünkből kiderült többek között, mennyibe kerül most egy felsőkategóriás luxuslakás négyzetméterára a budai hegyekben, milyen nehézségei vannak egy extravagáns ház elkészítésének, de arról is, mennyire lehet a legnagyobb luxust közel hozni azokhoz is, akik sohasem engedhetnének meg maguknak olyan javakat, mint egy 600 millió forintos lakás vagy egy Picasso festmény.
Pénzcentrum: Először is helyezzünk el téged egy koordinátarendszeren: te inkább egy képzőművésznek tartod magad, aki vállalkozik, vagy egy vállalkozónak, aki művészetet is csinál?
Városi Gábor: Egyértelműen képzőművész vagyok. Kisképzőt végeztem, aztán pedig a képzőművészeti főiskolát, majd ott tovább is tanultam. Festőként végeztem, így indult a pályám, kiállításokat csináltam, igaz elsősorban külföldön. A párizsi kiállításomat Victor Vasarely nyitotta meg, és hosszú ideig vendégeskedtem is nála.
Ha jól tudom, már nagyon hamar, még ezt a párizsi kalandot megelőzően a nyolcvanas évek végén Svédországban is éltél egy hosszabb időt művészeti ösztöndíjjal, ezt hogyan élted meg akkor?
Óriási dolog volt 1987-ben kimenni egy svéd ösztöndíjra, ahol kapsz egy gyönyörű, 200 nm-es műteremházat, egy autót, egy hitelkártyát, fantasztikus élmény. Meg is lepődtem azon, hogy egy magyar művészt így kiemelnek.
Abból az akkori közegből te voltál az egyetlen, aki ilyen elismerésben részesült?
Másik egyéves ösztöndíjról nem tudok, de volt egy svéd galériás, aki magyarokat támogatott, általában egy hónapra hívta meg őket. Ezután jött egyébként a párizsi kiállítási lehetőség, amire akkor azt gondoltuk, ez most a nagy lehetőség. Ugyanúgy ahogy egyébként maga Vasarely is, hogy majd kimegyünk Magyarországról és forradalmat csinálunk. Óriási ambíciókkal vágtam neki, két kiállítást rendeztem, és mindkettő sikeres volt. Ezután Vasarely meg is ígérte nekem, hogy Aix-en-Provence-ban csinálunk majd egy kiállítást, csak még 2-3 évig érlelgessem a munkáimat. Ez, ha összejön a világhír felé vezető út első lépcsője lehetett volna. De nem lett, Vasarely sztrókot kapott, a családja összezárt, utána már nem tudtam kapcsolatba kerülni velük. Pedig mi ketten meg is beszéltük, hogy kicserélünk 1-1 képünk, ő elvitt egyet tőlem, de én tőle már nem tudtam.
A többi ottani képeddel mi lett?
Na, igen, ez is jól mutatja mennyire kezdő voltam, fogalmam sem volt milyen egy nemzetközi szerződés. Természetesen otthagytam a képeket, hogy majd elhozom őket, de a galériás meghalt, a képeim meg bekerültek a hagyatékába, aztán hosszú csönd. Majd éppen hét évvel ezelőtt feltűntek a képek egy magyar gyűjtőnél, aki meg volt szorulva, úgyhogy tőle vissza tudtam vásárolni a képeket, amiknek a tulajdonjoga szerintem mindig is az enyém volt.
A nevednek ekkor volt már értéke?
Tudtak rólam néhányan, kezdő festőként kezdtem magamnak egy kis teret kihasítani a világból, meg a galéria hagyatékának is volt némi értéke.
Mennyire élted meg törésként ezt az egészet, világhír felé vezető első lépcső, majd Párizsból visszazuhanni a magyar valóságba?
Én nagyon pozitív ember vagyok, és azt gondoltam, nem gond, megyünk tovább. Ugyanúgy folytattam a kiállításaimat Magyarországon, aztán tartottam Karlsruhéban is néhányat nagy sikerrel. De utána elkezdtem a házak és a szobrok felé fordulni. Úgy éreztem, hogy a festészet mellett kell még valamit csinálnom. A házakról már ekkor kezdtem úgy gondolkodni, hogy ezek gyakorlatilag óriási méretű, 3D-s kinetikus lakószobrok. Persze ehhez szükségem volt partnerekre, mert én nem vagyok tervező, sem építész, de érdekelni érdekelt a dolog nagyon is.
A hazai képzőművész közösséggel milyen volt a kapcsolatod, amikor visszajöttél?
Nagyon idegen voltam. 17 éves korom óta egyfolytában utaztam, nyelveket beszéltem, németül, portugálul, angolul, ha kell, még oroszul is, nagyon kozmopolita voltam. Próbáltam pénzt keresni, viszonylag jó autókkal jártam már a 90-es években, egy picit mindenhonnan kilógtam.
Hogyan kerestél pénzt?
Amit itt még elmondhatok, hogy a keresetem legnagyobb részét a portrérajzolás tette ki. Nagyon késői gyerek vagyok, a szüleim nyugdíjasok voltak, nem tudtam mást csinálni, kimentem az utcára. A képzőművészeti egyetemnek Tihanyban volt egy művésztelepe, a Templom téren rajzoltak a kezdő művészpalánták. Én viszont egy picit csiszolgattam ezen, sok nyelven szóltam az emberekhez, megtanultam egy portrét egy óra helyett 10 perc alatt megrajzolni. Alapvetően németek voltak a kuncsaftjaink, akiknek valamilyen emlékre volt szükségük, nem arra, hogy órákig üljenek egy portré miatt.
Ezzel a mondhatni biznisz szemlélettel minden valószínűség szerint messze én kerestem a legtöbbet. Általában reggel 9-től hajnali 2-ig dolgoztam, rajzoltam. Bevezettem egy csomó innovációt, például ilyen étlapszerűségen mutogattam, miket lehet választani, lehetett az színes, fekete-fehér, karikatúra, meg hasonló opciók – a turisták imádták.
Azért ez egy teljesen más hozzáállás, mint a művészeké általában szokott lenni.
Vállalkozó szellemű voltam, ez igaz, de hangsúlyozom, soha nem váltam vállalkozóvá.
Ennyire zavarna téged, ha vállalkozónak neveznének, így hivatkoznának rád?
Szeretnék művész maradni. Egy álmodozó, akinek vannak jó művészeti vállalkozásai, amik néha profitot is hoznak. Persze hozzanak is, mert az akkor újra művészetbe tudom fektetni. Próbálok szép dolgokat létrehozni, nekem nem az a lényeg, hogy még többet, még nagyobbat építsek, hanem mindig olyat próbálunk, ami egy kicsit forradalmat csinál, ami izgalmas lesz, ami az embereknek ad valamit. Soha nem a profitmaximalizálás a cél.
Van benned azért egyfajta kettősség ezen a téren?
Én azt gondolom, mindig is a művészet élvezett prioritást. Tény, hogy Magyarországon sok művész szereti rám sütni a bélyeget, hogy én igazából vállalkozó vagyok, de én inkább azt mondanám, hogy a vízióimat mindig nagyon profi vállalkozókkal tudtam véghez vinni. Azt kell, hogy mondjam, én ma sem tudok egy Excelt-táblát sem kezelni. Sőt van egyfajta diszgráfiám, diszkalkuliám, egy bankszámlaszámot beírni is komoly problémát jelent. Ezért például nem is én utalok, mert abból mindig kalamajka van.
Hogyan találtál már nagyon fiatalon ilyen vállalkozó embereket magad köré?
Mindig is nagyon könnyen kommunikáltam az emberekkel. Iszonyatosan extravertált vagyok, nyitott, én mindenkit szeretek. Persze sok barátom, sokszor megmosolyog, hogy mindig azzal kezdtem, hogy de jó élni. De ez van. Ezt a pozitív szemléletet végigvittem az életemen, és azt szeretném, hogy aki velem van, az is osztozzon velem e felemelő élményben. Az a fajta negativitás, amiben mi, magyarok sajnos nagyon jók vagyunk, – együtt kesergünk, és elmondjuk a bánatunkat–, én ebben nem vagyok jó. Nyilván vannak nekem is negatív hullámaim, azt sporttal, alkotással vezetem ki magamból, semmiképpen nem akasztom rá valaki másra.
A negatív embereket nem is nagyon szeretem magam körül.
Mindig ilyen voltál vagy művészként elveszhettél volna te is egy zordabb világban?
Abszolút. A 80-as évek művészvilága nagyon depresszív volt. Iszonyatos hiperérzékeny emberek között éltem, akik nagyon tehetségesek voltak. De ez egy nagyon mély, nagyon gondolati, nagyon depresszív közeg volt. Idővel pont ez tanított meg az életszeretetre. Hiszen ahogy elvégeztem a kisképzőt, a legjobb barátom öngyilkos lett, utána az egyik legjobb barátom apukája, majd két olyan srác is, akiket tanítottam. Ez a szuiciditás jellemző volt arra a közegre, ilyenkor az ember elgondolkozik, hogy ő is vagy ráül erre a vonatra, és elmegy ebbe az irányba, megy lefelé vagy inkább vált. Bennem az egyetemen elkezdett az dolgozni, hogy meg kell keresni a pozitív dolgokat és jól élni. Ennek egyébként az egyik legszervesebb alapja a sport lett, a heti 6-7 edzés, leginkább boksz, amivel tisztul az ember feje.
Édesapád katona, édesanyád újságíró volt, ők hogyan fogadták ezt az egész művész dolgot?
Imádták. Annyira édes családom volt, az apám egy nagyon kemény ezredes volt, bokszolt, Papp Lacival is kesztyűzött. Iszonyatosan fegyelmezett volt. Imádott. Azt mondta, hogy legyél művész, ha azt szeretnéd. Anyukám szintén. Ő tanyáról jött, onnan verekedte fel magát, egyetemet végzett, ami óriási dolog volt az 50-es években. Apukám is faluról jött, és vezérkari akadémiát végzett, sok tanulással szépen felépítették magukat, és volt bennük egy egészséges liberalizmus, nem politikai értelemben vett szabadelvűség. Úgy voltak vele, ha a fiuk művész akar lenni, akkor legyen, minden támogatást megadnak hozzá. A bátyám jogász lett, ő volt a józan, én pedig a rosszfiú, akit mindig ki akartak rúgni, aki Brazíliában a favelákban verekedett, a rendőrök néha gyorshajtásért üldözték. Mindenféle komplikációk voltak körülöttem, de valahogy mindegyik megoldódott. Ma már inkább azt gondolom, ezek mind színt adtak az életembe, mint hogy lehúztak volna.
Egyfajta dac volt ez az élettel szemben?
Van benne az is, mindig is vonzott a polgárpukkasztás, hogy felborzoljuk a vizet, és az embereknek egy kicsit furcsa tükröt állítsunk. Majdnem kirúgtak többször is az egyetemről, mert nem jártam órákra, ellenzéki megjegyzéseket tettem a kommunista rektorra. Voltak velem gondok.
Mára ez visszább ment? Most mennyire akarsz polgárt pukkasztani?
Egy picit azért moderálódott. Most már nem akarom az embereket megbotránkoztatni, csak pozitív provokációt szeretnék. Az egyik művészettörténet tanárom azt tanította, hogy az archaikus görög szobrászat egy kicsit ügyetlen, kicsit béna az éretthez képest, ugyanakkor sokkal inspiratívabb. Azt tudod mondani, hogy az neked tetszik vagy nem. Ugyanez van a munkáimmal akármit is csinálok, viszonyulnod kell hozzá.
Ez esetleg kivált belőled egy ellenállást vagy egy pozitív ingert, mindegy, az a lényeg, hogy valamilyen irányba ellökjön.
Oké, tehát a művészet ott van veled az egyetem után, de turistáknak festett portrékból keresel leginkább pénzt, amiket Tihanyban csinálsz. Mikor és hogy jött ebbe az egészbe az építészet és az ingatlankereskedés?
Igazából nagyon ravasz stratégiám volt. Nyáron megkerestem a pénzt, abból általában vettem egy jó autót, körbeutaztam a világot, iszonyatos nagy lábon éltem három hónapig, majd elfogyott a pénz, és akkor jött a villamos, a metró és a száraz kenyér. 1992-ben, amikor éppen volt pénzem, egy csodálatos építész tanárom, Sáros Lászlót megbíztam, és csináltunk egy nagyon izgalmas házat. Nagyjából akkor fejeztem be az egyetemet. Építtettem tehát egy házat magamnak, csak a végére elfogyott a pénzem.
De mit jelent ez pontosan, hogy építtettél?
Leültem az építész kollégával, és mondtam, hogy szeretnék valami nagyon izgalmasat építeni, alapvetően magamnak. Az volt az elméletem, hogy lesz egy szép házam, ahol majd festegetni fogok, és békében leélem a kis polgári életemet. Ezt az első házat én finanszíroztam leginkább a portréimból, de sokat dolgoztam én magam is az építkezésen. A lényeg, hogy elfogyott a pénzem, viszont a ház meg annyira jól sikerült, hogy azt meg akarták venni. Akkor döntenem kellett, vagy elmegyek megint reggeltől éjjelig portrézni, kitudja meddig, vagy elengedem a házat és akkor abból lesz pénzem.
Döntöttem és elengedtem. Elég jó áron ment el, körülbelül 50 százalékot nyertem rajta, ami azért akkor nem volt annyira nagyon sok, mert a banki kamat 20 százalék körül volt. Mindegy, a pénz azért jó volt, utazgattam is belőle rengeteget, ismét feléltem a nagyrészét. De közben meg rájöttem, hogy én valójában szeretek a szüleimnél élni, úgyhogy úgy voltam vele, hogy dolgozzak újra és újra vagy mi lenne, ha inkább építenék egy új házat, aztán majd eladnám azt is. Így történt a dolog, a szüleimmel éltem a XII. kerületben, de azért volt egy lakásom, ahol a bulik voltak, amúgy pedig 3-4 évente felépült egy ház, amiben engem elsődlegesen a teremtés vonzott, nem a profitszerzés, de jó pénz volt benne.
Mikor gondolkoztál el először azon, hogy amit megvalósítasz, annak egy látható értéke is lesz?
A harmadik háznál kezdtem erre rájönni. De nem szippantott be nagyon mélyen az ingatlanberuházás. Szerettem házat építeni, de nem akartam egyre nagyobbat, egyre jobban hitelekkel túlterhelni. Soha semmilyen banki szisztémába nem fértem bele. Egy bank teljesen máshogy gondolkozik, soha nem értették, amikor azt mondtam, hogy egy műalkotást szeretnék létrehozni, aminek nagyon izgalmasnak kell lenni, és nyilván máshogy is lesz árazva, mint egy normális ház.
Mikor vette át az ingatlanfejlesztés a képzőművészet helyét?
2004-ben volt egy fotó-, és szoborkiállításom, utána inkább a házakkal foglalkoztam. Szép lassan kiszivárogtam a klasszikus értelemben vett művészközösségből. Azt az utat végigjárni, hogy kurátorokkal jóban lenni, kollégákkal jóban lenni, csoportos kiállításokat rendezni, ezekhez a lépcsőkhöz túl türelmetlen vagyok. Érdekes az is, hogy külföldről sokkal több visszaigazolást kaptam. Így hívtak meg kétszer is Németországba, Magyarországon sokkal nehezebben állítottam ki mindig is.
Az ingatlanok mellett van egy másik nagy vállalkozási projekt, amiben részt vettél, 2000-ben társalapítója voltál egy videójátékcégnek, ami aztán nagyot robbant, sikeres és profitábilis lett. Ez hogyan történténhetett meg veled?
Ez egy befektetés volt a részemről. Kígyóssy Zsolt volt a zseni, akivel úgy találkoztunk, hogy a 90-es évek végén vett tőlem lakást, ezáltal ismerkedtünk meg. Ő egy csúcsintelligencia, akivel az elején nagyon nehéz volt együtt lenni, mert öt lépéssel előre látja, hogy te mire fogsz gondolni. Ő alapvetően befektetési tanácsadó volt, de műszaki egyetemet is végzett, dolgozott különböző brókercégeknél. Nagyon összebarátkoztunk, és elkezdtünk együtt utazgatni. És ha barátok vagytok, úgy érzitek, hogy valamit együtt is kellene csinálnotok. Annak idején először egy CD-ROM-fejlesztő cégbe fektettünk be, ami aztán tönkrement. Aztán jött ez, belevásároltuk magunkat egy cégbe, aztán kivásároltuk az egyik ötletadót, mert kiderült, hogy szakmailag semmit nem tud hozzátenni az egészhez 3-4 évig csináltuk az egészet 0 forint bevétellel.
Először valami magyar kalandjátékot akartunk csinálni, de nem volt jó az egész, magyaros volt a sztori, ez egyáltalán nem érdekelte a világot. Meg a motor is olyan volt alatta, ami nem akart rendesen működni, ekkor 11-12 fejlesztőnk volt, saját zsebből fizettük az egészet. A végére már annyira kivéreztünk, hogy el kellett adnom az autómat is, hogy legyen finanszírozása a cégnek. Ezután jött Zsoltnak az a forradalmi ötlete, hogy csináljunk flipperjátékot. Akkoriban ezek nagyon bénák voltak, rossz volt a fizikájuk, a Zsolt meg kitalálta, hogy lehetne ezt sokkal jobban megcsinálni. Megcsináltuk, és rögtön az elején elsült.
Mi volt ebben a társulásban a szereped?
Én itt alapvetően befektető voltam, csak a stratégia kidolgozásában vettem részt, a napi operációtól Zsolt bölcsen távoltartott, mert abból mindig kalamajka keveredett. Hamer be kellett látni, hogy az IT nem az én világom. Az elején voltak viszonylag jó stratégiai meglátásaim, de aztán rájöttünk, hogy az én bohém művészvilágom nem kompatibilis a fegyelmezett cégirányítással.
Arra nem gondoltál, hogy a művészetedet beleviszed valamelyik játékotokba?
Zsolt azt mondta, ha én legalább csak 10 másodpercet játszanék egy játékkal, az biztos világsiker lenne. Ez azonban soha nem történt meg. Mindig hidegen hagytak a játékok, a kreativitásomat inkább a művészet területén éltem ki.
Mikor látszott először, hogy ez a flipper dolog bejön?
2005-2006-ban járunk, amikor ez elkészült. Az első rögvest akkorát durrant, hogy mindent behozott, amit addig belefektettünk. Akkor éreztük, hogy ez jó út lesz. Ezután Zsolt következő zseniális húzása az volt, hogy a flipperezést összekötötte más fanok rajongási tárgyával. Voltak itt Star Wars karakterek, volt Spiderman, Batman, leszerződtünk a Marvellel és Disneyvel, előszeretettel használtuk képregények, filmek, figuráit, mindent, aminek óriási rajongói bázisa volt. A terv pedig az volt, hogy ezekre a figurákra húzunk fel flipperasztalokat, tehát meg kellett vennünk a jogokat. Ez nyilván nem különösebben érdekelte a nagy tulajokat a 2000-es évek közepén, ezért nem is volt túl drága, persze nekünk kis, induló közép-európai cégként az volt. Magunk finanszíroztuk, soha nem vettünk fel hitelt, és ez is óriásit durrant. A többi pedig már történelem.
A biztos és nagyon jó anyagi jólétet akkor ez a cég hozta el neked?
Igen, ez a cég biztosította az állandó jövedelmemet, és a szabadságot az alkotáshoz. Azt azért látni kell, hogy a bizniszt mindig humán értelmiségiként közelítem meg. Nem az a célom, hogy átverjem az embereket, hanem hogy minden jól menjen. Akármikor megnyerhetsz egy csatát valamilyen mocskos eszközzel, és akkor pillanatnyilag lehet, hogy nagy sikert érsz el, de lehet, hogy a háborút azért veszíted, mert később összetalálkozol a korábban legyőzöttel, amikor ő már más pozícióban van, és eltöri a nyakad.
Ehhez hozzátartozik, hogy nem is szeretem, ha az emberek utálnak. Persze az elmúlt 20 évben én is kiokosodtam valamennyire, félteni azért nem kell. Eddig a pozitív stratégiám bejött, 5 százalékon biztosan nem vitatkoznék, nekem a békém magammal és másokkal ennél többet ér.
Hogy áll most ez a projekt?
Nem rég adtuk el, egy svéd szakmai befektetőnek. Ez a szakmai kitétel fontos volt, hiszen egy tisztán pénzügyi befektető nagyon nagy kockázatot épített volna bele. A mi cégünk pedig mindig is inkább úgy működött, hogy biztosan növekedett és folyamatosan, de nem a nagy csúcsok jellemezték, nem is ez volt cél, hanem a kiszámítható, folyamatos cash-flow. 2016-ra a cég fölverekedte magát a Game Publisher Ranking Metacritic listáján az első helyre játékminőség tekintetében a Sony-t, Capcom-ot és Warner Bros-t megelőzve. Igazi világsiker lett a Zen Studio.
Mennyiért adtátok el?
Ez természetesen nem publikus adat, de azt elmondhatom, hogy nemzetközi szinten is szemmel látható.
LAKÁST, HÁZAT VENNÉL, DE NINCS ELÉG PÉNZED? VAN OLCSÓ MEGOLDÁS!
A Pénzcentrum lakáshitel-kalkulátora szerint ma 19 173 855 forintot 20 éves futamidőre már 6,54 százalékos THM-el, havi 141 413 forintos törlesztővel fel lehet venni az UniCredit Banknál. De nem sokkal marad el ettől a többi hazai nagybank ajánlata sem: a K&H Banknál 6,64% a THM, míg a CIB Banknál 6,68%; a MagNet Banknál 6,75%, a Raiffeisen Banknál 6,79%, az Erste Banknál pedig 6,89%. Érdemes még megnézni magyar hitelintézetetek további konstrukcióit is, és egyedi kalkulációt végezni, saját preferenciáink alapján különböző hitelösszegekre és futamidőkre. Ehhez keresd fel a Pénzcentrum kalkulátorát. (x)
Az ingatlanbiznisz és a szoftverfejlesztő cég tehát egyértelműen meghatározta az elmúlt majd 20 éved. Hány háznál jársz most?
Most körülbelül 20 háznál tartok. Ezeknél mindig az volt a koncepció, hogy hogy megépítettem, majd berendezve eladtam. Persze azt látni kell, hogy az a réteg, amelyik hozzám jön, annak nem a lakásproblémáját kell megoldani, hanem ő valami nagyon szép víziót keres. Szeretem ezt az egészet a Bugatti Veyronhoz hasonlítani, olyan ember nyilván ne vegye, akinek a közlekedését kel megoldani. Ilyen autókat általában azért vesznek, mert áll már néhány nagyon izgalmas autó a garázsban, és akar még egyet.
Nem titok, hogy itt luxus kategóriás házakról, lakásokról beszélünk. Ez az átlagos polgári szemmel mérhetetlen luxus mikor jött be a projektekbe?
Nem a luxus volt a cél, hanem hogy minél megformáltabb, minél művészibb, minél izgalmasabb legyen a projekt. Ennek viszont az volt a hátránya, hogy ezek a házak drágák lettek. Ha eltérsz egy standardtól, abban a pillanatban exponenciálisan elkezd nőni az ár. Egyet tudsz csinálni: növeled az eladási árat, és akkor bemész egy luxuskategóriába. De az a közönség, amelyik hozzászokott ahhoz, hogy műalkotásokat vesz, ahhoz is hozzászokott, hogy ezért többet kell fizetni. Minél több az egyedi know-how és a kézi munka és a gondolatiság, annál drágább lesz a dolog. De ez nem volt tudatos, sőt nagyon szeretnék elhatárolódni attól, hogy vannak azok a fejlesztők, akik belerakják a nagyon csicsás és drága bútort a helyiségekbe, és azt mondják tessék, itt a luxus.
Mi soha nem így álltunk hozzá, hanem nagyon sok ötletet raktunk bele, ezáltal nagyon egyedi lett. A belsőépítészet nem arról szól, hogy összevásárolok drága bútorokat, hanem hogy van egy gondolatisága, egy története, egy sztori az egész mögött. És ezt mi az építészekkel együttműködve megtöltjük tartalommal. Ennek volt egy evolúciója. Ha építed ezeket a házakat, megismered ezeket az embereket, aztán rájössz arra, hogy az ő fogyasztási kultúrájuk egészen más. Ezek az emberek ahhoz vannak szokva, hogy csináltatják a ruháikat, benne van a monogramjuk, figyelnek a részletekre, nekik fontos az anyagok minősége, fontos, hogy legyenek dramaturgizált elemek.
A 2008-09-es válság mennyire érintett, mint ingatlanban utazó építtető?
Valamennyire érintett, de nekem soha nem voltak nagy hiteleim. Akkor egy jó vállalkozó azt csinálta, hogy a 80 százalék hitel, de nálam sosem volt 50 százalék fölött. Ezért én nem reccsentem meg. A vásárlóimat sem igazából, hiszen egy jól szituált rétegről van szó, a házaimért mindig is licitek mentek. Felfelé ment az ár a válságkor is, aminek a közepén kétszer annyiért is el tudtam adni ingatlant, mint előtte.
A képzőművészet ekkor már végérvényesen jégre került?
Ott az évtizedfordulónál pont elkezdtem visszafordulni a szobrászat felé. Egészen nagy, kinetikus mozgatható szobrokat kezdtem csinálni, de foglalkoztam öntött üveggel is. Igaz, nagyon szeretem a hagyományos szobrokat is, de itt vonzott az újdonság, illetve számomra tényleg fontos a popularitás.
Az, hogy eljusson az emberekhez, amit csinálok. Próbálom kerülni az elitizmust. A műértő értelmiségi elitet szeretem, de szeretném az egyszerű emberekhez odahozni a kultúrát, hogy érdekelje őket a vizuális átalakulás.
Azért ezek a több százmilliós lakások, milliárdos házak, amiket csinálsz, nagyon kevés emberhez jutnak el.
Nyilván kevesen birtokolják, de az építészek között egy picit megindíthatjuk azt afantáziát, ami ahhoz kell, hogy a későbbiekben bátrabban nyúljanak ehhez az egészhez. Amikor elkezdtük a házakat, az elején az építész nem akarta kiírni a nevét, mert attól félt, hogy az építész társadalom ki fogja vetni magából. Attól kezdve viszont, hogy sikeresek vagyunk, szívesen vállalják, hogy ezt én terveztem, én voltam ennek a résztvevője, kivitelezője. Sajnos Magyarországon nagyon sok unalmas házat látok, igazán emblematikus középület nagyon kevés van, a Bálna jut eszembe meg a Zene Háza, de mind a kettő külföldi. Meghívtak a tervező csapatommal a Néprajzi Múzeum pályázatára. Az volt az állításom, ami felkeltette az érdeklődésüket, hogy én, mint egy outsider, aki nem ért hozzá, nem úgy közelítek meg egy épületet, mint egy építész.
Mások úgy közelítik meg, hogy egy Néprajzi Múzeum funkciója, hogy beviszed a különböző kiállítási tárgyakat, és hogyan tudod a legpraktikusabban elhelyezni azokat. Én azt mondtam, hogy nem ez a prioritás, hanem az, hogy legyen egy nagyon karakteres formai kulturális üzenet a világ számára, ami emblematikusan egy képpel kommunikálható. Gondoljunk a bilbaói Guggenheim Múzeumra. Az 50 km-es környezetben biztos, hogy a sokszorosára felhúzta a GDP-t. De gondolhatunk az operaházra is Sydneyben, ezek olyan ikonikus épületek, amikért önmagában elindulhatnak az emberek. Ezeknél az épületeknél sokkal fontosabb az embléma, a külső szoborszerűség, belül meg biztos lehet benne mindenki, hogy el lehet majd helyezni a kaspókat.
Végül nem ti nyertetek.
Hát nem, pedig erős volt a koncepció, volt az egésznek egy története, baromi jól nézett volna ki. Forrás is volt rá, akarat is, de végülis az egész Liget-projektnél nyilvánvalóvá vált, hogy olyan tervet fognak előnyben részesíteni, amelyik minél kevesebbet foglal el a Liget zöldjéből. Mindenesetre nagyon büszke vagyok, hogy egy olyan projektben vehettem részt, ami egész Európában egyedülálló kulturális értéket teremtett.
Mitől van az, hogy a nagy látványos projektek vagy akár az avantgárd épületek, házak sokszor csak a tervezőasztalig jutnak el, vagy mire elkészülnek, teljesen máshogy néznek ki, mint a látványterveken? Hogyan lehet ezt átnyomni?
A képzőművész alkatomból ered, hogy viszonylag kisebb beruházásokat csinálok, amiket részben én finanszírozok, és a befektetőtársakat meg tudom győzni arról, hogy oké, hogy drágább, de izgalmasabb is lesz, és hogy ez megfogja találni a vevőt. A nagy épületeknél ez sokkal nehezebb, ezektől általában megijednek az emberek, a befektetők, elbizonytalanodnak.
Minél jobban közelít valami az átlagos ízléshez, annál kisebb a kockázata is, könnyebb rajta a profitálni.
A Bugatti Veyront amikor elkezdték az volt a mondás, hogy 300 ezer euróért tudsz venni Ferrarit, Lamborghinit, csináljunk akkor egy 1,5 millió eurós autót. Ez egyébként ma már inkább 2-3 millió. Addig senki nem mert ilyet, mert azt mondták, hogy ez nem eladható. De az a néhány ember, aki egy Pablo Picassót akar, az ennél még sokkal több pénzt is kifizet érte.
Gyorsan elkelnek ezek a luxusotthonok?
Amikor be van fejezve, szinte azonnal elkelnek. Előre nem szabad árulni, mert ezek az emberek megvalósulva szeretik látni. Közben nem biztos, hogy el tudnák képzelni, értenék a koncepciót.
Most a legfrissebb projekted helyén vagyunk a Költő kertben, mennyibe kerül itt egy lakás?
Jelenleg Budapesten a legfelső árkategóriába tartoznak a lakásaink, amik abban különböznek, hogy egyben művészeti jelentőséggel bírnak. Európai árszínvonalon a 15 ezer Euró körüli négyzetméterár a prémiumszegmens kezdő árszínvonalát jelenti.Ez mai árfolyamon olyan 6 millió forint.
Mennyi idő volt ezt a társasházat tető alá hozni?
Öt évbe telt. Nagyon sok kivitelezővel dolgoztunk, akik nem tudták befejezni. Sokaknak túl komplikált volt, közben meg ugye ott volt a Covid is, mint egy eléggé nehezítő tényező. Az egyébként, hogy felépült, Hovány Mártonnak, az egyik legnagyobb magyarországi autókereskedőnek köszönhető, hogy hitt a projektben, és a legnehezebb pillanatban beszállt mellénk.
Utoljára 2019-ben írtunk a Pénzcentrumon a Shambala társasházadról, akkor azt 2,3 milliárd forintért árulták, mármint az egészet. Ennek mi volt a sztorija?
A Shambalának elég kalandos a sorsa Annak idején egy verseny ment, olyannyira, hogy vissza is vásároltam az egyik lakást, mert megkerestek, hogy még magasabb áron megvennék. Így majdnem a piaci ár duplájáért ment el 15 évvel ezelőtt. Akkor viszont egy lengyel milliárdos megvett először két lakást, aztán hármat, majd az egészet, és 2,3 milliárdért árulta. Végül ő maga nem is költözött Magyarországra. Egy ingatlanra minden évben rá kell fordítani 1-1,5 százalékot, mint egy autóra, azt is karban kell tartani. Most egyébként visszavásároltam az egyik lakást, egy barátom egy másikat, úgyhogy most indul majd egyfajta rehabilitáció a tervek szerint.
2019-ben újra elkezdtél festeni, közben pedig az elmúlt 10 évben folyamatosak voltak a szobrok is, ezekkel például elég rendesen be is van népesítve a Költő Kert. Most újra volt kiállításod is, ez azt jelenti, hogy visszatérsz inkább a képzőművészethez és nem lesz több ház?
Biztosan lesz, csak most kicsit ki kell pihennem a Költő Kertet. De egyébként valóban, most újra sokat festek, szobrászkodom. A 2019-ben elkezdett képekkel emléket szerettem volna állítani a testvéremnek és a szüleimnek, ők mind nem régibe hunytak el. Ezek a képek egyféle pszichikai kisülésként születnek, úgynevezett gesztusképek, amelyeknek József Attila Szabad ötletek jegyzékéhez hasonlóan az emóció szűretlen letükrözése volt a célja. De emellett születnek a 3D-s szobrok, és az üveg arcok is.
Mennyit érnek ezek a műveid?
Most vagyunk az út elején. Nagyon érdekes élmény volt, hogy Erdész Laci besétált a garázsomba (ahol a kiállítás volt), miután lepattantam két galériáról, akik meg se nézték a munkáimat, és ő azt mondta, hogy nagy adóssága a magyar galériás társadalomnak, hogy egyetlen nemzetközi brandet se neveltek ki, aki validálná az egész hazai művészetet. A munkáimnak nehéz most meghatározni az értékét, inkább az értéknövekedést emelném ki.
Van az a Városi Gábor, aki épít házakat, csinál szobrokat, fest képeket, ez együtt ér valamit. Az alkotásokat azért veszik meg, mert ebből az értékhalmazból egy-egy részt ki akarnak venni. Andy Warhol azért ér annyit, mert volt egy életattitűdje, fehér haja, színes keretes szemüvege, egy brand volt. Az ő alkotásai azáltal értékelődtek fel, hogy hozzá tartoznak.
Hasonlóra vágysz te is?
Nekem az a legfontosabb, hogy az embereknek üzenjek valamit. Ha az az ára, hogy ilyen brandnek kell lenni, akkor legyen. Jelenleg egyébként 20-30 ezer eurótól, 8-12 millió forinttól indulnak a képeim, a szakértők szerint ez felmehet majd a sokszorosára is. Végig kell járni egy nemzetközi karriert, most az érdeklődés azt mutatja, hogy ebbe van potenciál. Én egy érett zöldfülű vagyok ebből a szempontból. Ez is érdekes, hogy valaki visszatér 50 x évesen, és elkezd újra kilépni a színre.
Mit fog ehhez szólni a magyar művésztársadalom? Majd 20 évig nem festettél, és nem egy átlagos magyar művész életszínvonalán élsz, sőt. Mire számítasz, azért ez mégiscsak Magyarország.
Nem tudom, mit fognak szólni, én is kíváncsi vagyok. Én elég megosztó vagyok, van, aki nagyon mellettem van, mindent megtesz, másokat meg irritálok, általában azokat, akiknek van valami komplexusuk. Az én életvitelem Amerikában inkább menőnek számít, ott egy befutott művészhez hozzátartozik minden ilyesmi. Magyarországon meg ez ciki, ezzel valóban meg kell küzdeni.
A lépések nagyjából megvannak, hogy hol fogok megjelenni, nyilván nem lehet egy perc alatt a világ tetejére felfutni, de megpróbálunk fokozatosan bemutatkozni. Voltak a kiállításomon elég komoly nemzetközi galériások, nagyon csillogott a szemük. Azt mondták ebben az egészben van innováció. Igazán szeretem egyébként Warholt, nagyon szeretem, hogy a sokszorosító grafikát milyen szépen egyedivé teszi. Az új képeimbe én is egy nagyon korszerű technikát hoztam be. A művelet lényege, hogy a magát az alapot adó gesztust addig csinálom kicsiben, amíg teljesen ki nem kapcsolom a szándékot. Nagyon fontos, hogy ne legyen prekoncepciód, hogy az valóban egy ösztönös gesztus maradjon. Ezeket utána megdolgozza az ember és felnagyítja. Lesz egy nagyon erős gesztusrésze. Az egy hatalmas innováció, hogy ezeket plexire nyomom rá, a plexi legfelső rétegén megjelenik ez a nyomat, ami egy teljesen kézi gesztus, mögötte megfestem szintén kézzel ösztönös gesztusokkal, itt a két gesztus ütközése is nagyon érdekes, nyilván próbálom egy kicsit úgy komponálni, hozzá válogatni a hátteret, hogy erősítse az elsőt, és ez a nagyon finom lebegés, hogy egy ragasztóanyag bekerül a kettő közé, mint egy pókháló, ettől van egy nagyon furcsa 3D-s hatása.
Az egésznek a vizualitása baromira korszerű. Nagyon érdekes volt egyébként, hogy amikor felrakták a képeket a munkások, ők is egyfolytában nézegették. Teljesen mindegy, hogy egy segédmunkás vagy egy professzor nézegeti a művészetet, a lényeg, hogy mindkettő el tudjon benne merülni. Ezzel inspirálom az embereket. Emellett pedig elkezdtem NFT-ket is csinálni, ez először nagyon fura volt, de aztán rájöttem, miért ne játszhatnék vele.
A pénz nem érdekel ebből a szempontból?
Nem, a lényeg, hogy ki, miben hisz. Ha az NFT-ket nézzük, most már van egy virtuális hit, ami nem a megtérülés alapú. A művészeti NFT-knek hatalmas piacuk van. Mi már öregek vagyunk, de a fiatalok teljesen máshogy gondolkoznak, kettes számrendszerben jár az agyuk, nekik már virtuális az egész világ. Amikor anyukámnak először a kezébe raktam a tabletet, csodálkozva nézte, hogy ez mi a búbánat, mi teljesen normálisan használjuk, ők meg eggyel tovább vannak ennél. Meg kell tudnunk csinálni, hogy elektronikusan szülessenek műalkotások, vagy a rendes műalkotásoknak valamiféle leképezése, továbbgondolása. Én most ezekre fektetek nagy hangsúlyt. Ne feledjük a szomszédos országok szinte mindegyikének vagy egy világsztár alkotója, ami gyakorlatilag validálja az összes többit. Nem az a kaland, hogy 5 000 euróért el tudsz adni egy képet, akkor kezd kaland lenni, ha most megveszed a képet 20 ezerért, és három év múlva 100 ezret ér már, és így tovább.
A másik dolog, hogy én az életvitelemből, és amiket eddig csináltam, abból adódóan egyáltalán nem vagyok rákényszerülve arra, hogy bármit is eladjak. A házaimban eddig is rengeteg műalkotásom volt, nekem nem kell azért festenem, hogy megéljek belőle. A lényeg, hogy valami limitált legyen, és természetesen művészetileg érdekes. Lehet a festészeti értékeken sokat vitatkozni, de az emberek az érdekeset keresik, legyen mögötte sztori, egy kis izgalmasság. Legyen egy forró érzés, hogy vágyjunk rá. Akik nemzetközi gondolkodásúak, azok látják ebben a potenciált, mellém álltak. Ez nem garancia a sikerre, de nagyon jók az esélyeim, mert látom, hogy Magyarországot simán felkavarhatja.
Sokat jártál külföldön, soha nem merült fel benned, hogy máshol élj?
Imádok itt élni. „Itt ülök csillámló sziklafalon. Az ifjú nyár könnyű szellője…” (részlet József Attila Óda c. verséből - a szerk.) , mennyire gyönyörű már a magyar nyelv. Imádom a magyar embereket attól függetlenül, hogy vannak negatív tulajdonságaik. Egy magyar emberrel igazán interakcióba tudsz kerülni. Imádom a magyar embereket, a magyar ízeket. Harmincszor voltam Brazíliában, beszélek portugálul, eszembe sem jutott, hogy kint maradjak. Szellemileg nincs ott táptalajom. Megnézem persze a szép nőket, szambázok egyet, tudom már, mi hol van, de alapvetően nekem az kell, ami Magyarországon van. Kell, hogy kommunikáljak azokkal az emberekkel, akik intellektuálisan hasonló mélységekben vannak.
Az itthon tapasztalható nagyfokú irigységet, akár művész, akár állampolgári körökben, szerinted át lehet formálni?
Részemről próbálok nem irritálóan viselkedni, persze az üzenetemet megpróbálom átadni, de nem akarok magas lóról beszélni. A mostani kiállításról meglepő módon nem is hallottam nagyon negatív hangokat, megértették az üzenetet, nem az volt, hogy jaj, milyen luxus van itt. A magasművészt azért valamilyen szinten mindig luxus. Nagyon örülök annak, aki részt vesz velem ebben a misszióban, de természetesen felkészültem arra is, hogy sokan nem fognak.
Azzal te is tisztában vagy, legalábbis az életrajzi könyvedben azt írod, hogy te itt mégis túl sok vagy. Ez nem lesz inkább hátrány?
Ahhoz, hogy kellőképpen felkavard az embereket, inspiráld őket, ahhoz provokálni is kell. Ahhoz ki kell menni a széléig. Az én dolgaim általában nem akarnak megállni egy nagyon langyos esztétizálásnál, hanem kitolom a legeslegszéléig, annyira izgalmas szeretnék lenni, hogy ez felkavarja az embereket.
Majd az utókor eldönti, hogy ez jó volt-e vagy sem. Sorolhatnám a művészeket, mindig mindenki, aki új trendet csinált, az sok volt. Ezzel nincs semmi baj.
(Címlapkép és az interjúban szereplő képek: Stiller Ákos)