A külső egyensúlyi helyzet alakulása Magyarországon az 1970-es években

A külső egyensúlyi helyzet alakulása

A külső egyensúlyi helyzet alakulása az időszakban végig a gazdaságpolitika figyelmének középpontjában volt. A gazdasági reform az átmenet idejére esett, amikor világossá vált, hogy az extenzív növekedés lehetőségei kimerültek, ezért emelni kell a termelés hatékonyságát és a termékek minőségét. Magyarország már a hatvanas években próbálta bővíteni kereskedelmi kapcsolatait a Közös Piac országaival. A reform egyik célja az volt, hogy a vállalatok jövedelmezőségi alapon hozzanak importot és exportot érintő döntéseket.

Az 1970-es évek elején, a korabeli OECD országok kezdeti reakcióihoz hasonlóan, a magyar vezetés is átmenetinek tekintette az első olajár-robbanást. Az első olajár-robbanás miatt elszenvedett felhasználható jövedelem-csökkenést külföldi hitelfelvétellel ellensúlyozták, ezért nem kellett sem az életszínvonal tervezett emelését visszavenni, sem a beruházásokat tartósan csökkenteni. Noha már a hatvanas évek közepe óta, változó intenzitással folytak előzetes tárgyalások hazánk potenciális IMF és Világbank tagságáról, a csatlakozásra végül csak 1982 tavaszán, likviditási feszültségek közepette, sietve került sor. Addig az ország a nemzetközi piacokon csak többnyire rövid lejáratú bankhiteleket tudott felvenni, miközben a kötvénypiacokon, hosszabb lejáratú és olcsóbb hitelek nem voltak elérhetők számunkra.

A hetvenes évek elején megnövekedett a dollár elszámolású kereskedelemben a hiány és csak a gazdasági növekedés lassításával lehetett annak emelkedését megfékezni. Már 1972-ben megjelent az MSZMP dokumentumaiban, hogy a tervezett beruházási ütem mellett a külső egyensúly vészesen romlani fog. Ekkoriban tudta meg a pártvezetés, hogy a költségvetési hiány nagyságát az apparátusok már évek óta kisebbnek mutatták a ténylegesnél. (Az 1957-1967 közötti költségvetésekben valójában nem 5 milliárd forint többlet, hanem 17-18 milliárd forint hiány volt, azaz a nemzeti jövedelem 2-3 százaléka helyett annak 7-9 százaléka). Az évtized első felére az Országos Tervhivatal mintegy 5-5,5 százalékos gazdasági növekedési ütemmel számolt, noha tudták, hogy ez a tőkés külkereskedelmi hiány terven felüli növekedésével és a szocialista relációjú export többletének további nem kívánt halmozódásával fog járni. A tervezett növekedési ütemhez tartozó tőkés (dollár elszámolású) importot a gazdaság nem volt képes tőkés exporttal ellensúlyozni. Ugyanakkor a rubel relációban keletkezett export nem volt felhasználható a tőkés relációban keletkezett hiány mérséklésére.

A világpiaci árrobbanást követően úgy számoltak, hogy átlagosan 6-8 százalékkal nőnek az exportárak és 8-10 százalékkal az importárak. Mivel párthatározat már volt arról, hogy az árak legfeljebb 2 százalékkal nőhetnek, a költségvetési ártámogatások emiatt tovább nőttek (1. táblázat). Az import ártámogatás mértéke 1974-ben elérte a 11 milliárd forintot, azaz megközelítőleg a költségvetési kiadások 4 százalékát. Az élelmiszerek esetében mérséklőleg hatott a jelentős magyar élelmiszer exporttöbbletből származó többlet árbevétel, amit a cserearány változás okozott. A teljes nemzetgazdasági veszteség 17-18 milliárd forint volt 1974-ben az importárak 30 százalékot meghaladó, illetve az exportárak 15 százalékos emelkedése miatt. A dollárban fennálló nettó adósság ebben az évben elérhette az 1,3 milliárd dollárt. Ugyanakkor a vezetés nem kívánta még 1974-ben sem visszafogni a fogyasztást és a beruházásokat, csak 1975 első félévét követően szánta el magát erre, amikor újabb 0,5 milliárd dollárral nőtt a külkereskedelmi hiány.

Stratégiai felülvizsgálat

A pártvezetés a gazdasági stratégia alaposabb felülvizsgálatát rendelte el 1975-ben. 1977-re elkészült egy hosszú távú külgazdasági politikai irányelvekre vonatkozó dokumentum. A gazdaságpolitikai javaslatok abból indultak ki, hogy a tőkés világgazdaságban válságjelek mutatkoznak, tudományos-technikai forradalom zajlik, gyökeres szerkezeti változások következnek be, az energia és nyersanyagárak átrendeződése tartós marad és ezek a folyamatok erőteljes hatást fognak gyakorolni a magyar gazdaságra. A dokumentum az 1972-1976 közötti cserearányromlást az 1975. évi nemzeti jövedelem 23 százalékára, miközben az 1977-1980 között várható további cserearányromlás miatti veszteséget az 1980-as várható nemzeti jövedelem 26-33 százalékára becsülte. A koncepció továbbra is évi 5 százalékot meghaladó gazdasági növekedési ütemet jelzett előre, ennek ellenére a külső egyensúlyt helyreállíthatónak tartotta 1980-ra.

Az elgondolás jelentős szerkezetváltással számolt, aminek eredményeként a kevéssé nyersanyag- és energiaigényes termékek termelését és exportját, továbbá a petrolkémiát és élelmiszeripari gépgyártást kívánta szelektív fejlesztéspolitikával előmozdítani. Mind a tőkés, mind a fejlődő, mind pedig a KGST piacokon jelentős exportbővüléssel számolt. Szorgalmazta a Közös Piaccal fennálló kapcsolatok bővítését, az ottani piacvédő, a magyar exportot korlátozó intézkedések enyhítésének elérését diplomáciai úton. Távlatilag a forint konvertibilissé tételét is kilátásba helyezték.

Súlyos, a gazdaság szerkezetét érintő problémát jelentett, hogy a két exportpiac eltérő igényeket támasztott a termékek iránt. A KGST együttműködés keretében export és import kötelezettségeket vállalt az ország, amelyek amellett, hogy termelőkapacitásokat kötöttek le, a teljesítés tőkés (dollár) import kötelezettséggel járt. Az első olajválság kitöréséig a KGST kereskedelemben a kőolaj ára elmaradt a világpiacitól és így implicite segítette a tőkés exportot. Az úgynevezett „bukaresti árelv” értelmében a világpiaci árváltozásokat öt éves késéssel és simítva követték a rubel elszámolásban a relatív árak. Fokozatosan azonban a rubel relációban is cserearányromlást szenvedett el az ország. Emellett a Szovjetunió is egyre kevésbé kívánta támogatni az alacsony olajárakon keresztül a KGST tagországokat.

Felerősödött a KGST-n belül az a tendencia, amely szerint az energia és nyersanyag „kemény” termékeknek számítottak, mert dollárért is jól értékesíthetők voltak a KGST piacokon kívül. Az egyéb termékek, például a magasabb feldolgozottságú gépek, berendezések „puha” termékeknek számítottak, mert a KGST-n kívül nem volt könnyű értékesíteni azokat. Magyarország exportjának nagy része puha termékekből állt, ami alól fontos kivételt a mezőgazdasági termékek képeztek, amelyeket dollárért is lehetett értékesíteni, ugyanakkor a Közös Piac éppen ebben a termékkörben magas vámokkal és kontingensekkel védte saját piacát. A vállalatok hajlamosak voltak a kevésbé igényes szovjet piacra termelni, mert a jövedelmezőségük kevéssé függött a népgazdaság szempontjából fontosabb, konvertibilis valutával fizető piacokon elért sikerektől. Fokozatosan a fejlődő, például az olajexportőr országok felé is igyekeztek terjeszkedni dollár elszámolású üzletekkel (Ikarusz busz, villamos gépek stb.).

A reformnak nem sikerült áttörést elérnie abban, hogy javuljon a vállalati ösztönzés a konvertibilis export teljesítmény érdemi növelésében. Állandósult és egyre növekedett a konvertibilis kereskedelmi hiány, amelyet külföldi hitelekkel finanszíroztak. A növekvő rubelexport többletet sem sikerült mérsékelni, és ezt a többletet nem tudta az ország hasznosítani (például szovjet olajvásárlással kiváltani a dollárért vásárolt arab olajat).

Miközben már az évtized közepe óta látható volt, hogy a továbbra is magas ütemű növekedés és belső felhasználás növeli a külső egyensúlytalanságot, csak 1978 decemberében jutott oda a pártvezetés, hogy erőteljes lassítást kezdeményezzen. A lassítás visszafogta a gazdasági növekedési ütemet, a beruházásokat és ezzel a külső egyensúly erőteljesen javult: az 1978-as 1,5 milliárd dollár folyó fizetési mérleghiány 1979-re megfeleződött, majd 1982-re 300 millió dollárra csökkent (2. táblázat).

Eladósodás

A konvertibilis relációban már a hatvanas évek óta állandósult a külkereskedelmi hiány. A devizaadósság 1970-ben még csak fél milliárd USA dollárt tett ki, ami az előző évek külkereskedelmi deficitjei révén halmozódott fel. A világgazdasági árrobbanást követően a külkereskedelmi hiány gyorsan növekedett. Az adósság 1977-re már meghaladta a 6 milliárd dollárt, 1980-ra pedig már a 10 milliárdot is, amivel az adósságszolgálat a dollárexport 23 százalékáról 43 százalékra, GDP arányosan 45 százalékról 60-65 százalékra nőtt.

A külkereskedelmi hiány mellett olyan hitelfelvételre is sor került, amelynek célja olyan beruházási kapacitások kiépítése volt, amelyek a jövőben elősegíthették az import ellensúlyozását megnövekedett dollár exporttal. Sajnos azonban ezeknek a hiteleknek a felhasználása nem igazolta ezen várakozásokat. Kivételt ez alól a mezőgazdasági termékek termelésére és exportárualap növelésének céljára felvett hitelek jelentettek. Ezt segítette az is, hogy ebben a termékkörben a világpiacon is áremelkedés volt tapasztalható. A fejlesztési célú dollár hitelek nagyobb részét azonban olyan beruházásokra fordították, amelyek nem térültek meg, mert hanyatló iparágban használták fel, mint a kohászat, szénbányászat vagy textilipar. A gazdaság központi irányítói rosszul mérték fel a világgazdaság szerkezeti átalakulását, és fontos szempont volt a munkahelyek megtartása a hosszabb távon is veszteséges ágazatokban.

A devizaadósság állományát tovább duzzasztotta annak valuta összetétele is. Utólagos elemzések kimutatták, hogy rendszeresen olyan valutákban vett fel Magyarország hitelt, amelyek kamata kezdetben ugyan alacsony volt, később azonban emelkedésnek indult, a valuták pedig erősödtek (pl. svájci frank, japán yen), növelve az adósságszolgálati terheket.

A második olajár-robbanást követően a globális kamatszint jelentős mértékben megugrott, amelynek nyomán a világban adósságválság bontakozott ki a nyolcvanas években. A kezdetben meglévő külső hitelek állománya jelentősen nőtt. Az előzetes kalkulációk alapján megtérülőnek tűnő beruházások ugyanis az új kamatok és piaci körülmények mellett veszteségessé váltak. A magyar adósságállománynak jóval kevesebb mint fele képviselt tényleges friss tőke bevonást, míg nagyobb része kamatfizetés és valuta árfolyamveszteség eredménye volt.

Az eladósodást a nemzetközi tőkepiaci fejlemények is erősítették. Az első olajár-robbanást követően az olajimportőrök külkereskedelmi hiányokat tapasztaltak, mert rövid távon nem tudták mérsékelni az olaj-fogyasztásukat. Ennek fonákjaként az olajexportőrök nem tudták felhasználni a hirtelen megnövekedett dollárbevételeiket, amelyeket alacsony kamatú forrásként igyekeztek hitelezni az importőr országoknak. Az alacsony kamatok az alacsony hatékonyságú beruházási projekteket is életképesnek mutatták. Emiatt erőteljes volt a hitelkínálati ösztönzés is a hitelfelvételre.

1979-et követően a helyzet gyökeresen megváltozott és a tőkekivonás vált meghatározóvá, ami Magyarországot is a hitelképtelenség szélére sodorta. A szűkös devizahelyzetben szinte napi adagolást vezettek be a vállalatok számára a valutaellátásban, ami azután még mintegy két évig működött és amelynek megoldása az 1982-es IMF-belépésig váratott magára. A nyolcvanas évek közepén ismét az előre menekülést választotta a pártvezetés (a tervezett eladósodással), amelynek eredményeként az évtized végére 20 milliárd dollárra nőtt a bruttó adósságállomány. 

Következtetés

A szocialista országok több évtizedes hazai és európai gyakorlata arról győzte meg a szakemberek többségét és magát a pártvezetést is, hogy a rendszer nem reformálható, életképtelen. A szakmai viták azonban máig sem zárultak le, és a deregulált kapitalizmus válságjelenségei, illetve egyes szabályozott, vagy ázsiai kapitalizmusok és legújabban a kínai gazdaság teljesítménye új megvilágítást ad a korábbi vitáknak. Már korabeli vitákban is megjelent az a vélemény, hogy Magyarország, illetve a szocialista országok nehézségei és a kevésbé fejlett, például a latin-amerikai országok gazdasági problémái nem különböztek jelentős mértékben egymástól. Ezek a vélemények nagyobb részt a világgazdaság strukturális egyenlőtlenségeire és alapvető instabilitására vezetik vissza az adósságválságot, szemben a szocialista rendszer életképtelenségét hangsúlyozókkal. A strukturális egyenlőtlenségekre ellenpélda az ázsiai kis tigrisek sikerei, amelyek egyenlőtlen világgazdasági körülmények között voltak képesek felzárkózni. Ugyanakkor ezen országoknak az USA közvetlen tőkeberuházásainak mértéke miatt nem kellett alkalmazkodniuk a világgazdasághoz. Kína arra példa, hogy a szovjet és az európai szocialista országok gyakorlatával szemben, van olyan változata a szocialista gazdaságnak, amelyik működőképes dominánsan állami tulajdon és a vállalatok „puha költségvetési korlát”-ja mellett is.

*A szerző a Magyar Nemzeti Bank (MNB) munkatársa