Szalai Zoltán* • 2022. augusztus 31. 11:02
Az 1970-es évekről szóló, 8 részes cikk-sorozatunk hetedik részeként az 1970-es években zajló hazai, belső gazdasági folyamatokat, kiemelten az 1968-as gazdasági reformot és annak következményeit mutatjuk be. Jelen cikkben a 2022. január 27-ig rendelkezésre álló adatokat vettük figyelembe.
Az 1968-as gazdasági mechanizmus reform és annak következményei
Az 1968-as gazdasági reformra azért volt szükség, mert a korábbi gyors növekedési ütem lelassult és a lakossági életszínvonal növelése nehézségekbe ütközött. Az 1960-es évtized végén a gazdasági növekedés „extenzív” forrásai kimerülőben voltak, ezért az „intenzív” növekedési modellre való átállás került napirendre. Ugyanebben az időszakban a fejlett világ növekedési üteme hasonló módon mérséklődött, ami arra utal, hogy voltak közös elemei a lassulásnak. A szocialista országok a fejlett országok által bejárt pályát követték meglehetős késéssel.
A reform egyik következményeként nőttek a jövedelmi különbségek és belső társadalmi feszültségek alakultak ki. Ennek fő oka az volt, hogy a reform következtében megnövekedett önállósággal nem egyformán tudtak élni az egyes vállalatok. A reform nyomán megmutatkoztak a jövedelmi különbségek mind az egyes vállalatokon belül a vezetők és a többi alkalmazott között (vertikálisan), és az alkalmazottak között (horizontálisan), mind az iparágon belüli vállalatok között, illetve a különböző ágazatok között is (például a korábban diszpreferált mezőgazdaság javára). Megszaporodtak, illetve megjelentek olyan, korábban másodrendűnek tekintett munkaszervezeti és tulajdonformák, mint a termelőszövetkezetek, szövetkezeti melléküzemágak, kisipari vállalkozások, önálló kisiparosok, gebinesek, amelyek gyakran sokkal magasabb jövedelmet biztosítottak a dolgozók és a tulajdonosok számára, mint a szocialista nagyüzemek.
A jövedelmek átrendezése azonban részben indokolható volt. Erre példa a mezőgazdasági tevékenység jövedelmezőségének helyreállítása. Korábban az iparosítást évtizedekig a mezőgazdasági jövedelmek több csatornán (pl. bérek, árak, foglalkoztatás) keresztül történő átcsoportosítása révén valósították meg, ami azonban az új ágazati arányok fényében már nem volt indokolt. A társadalmi feszültségeknek gyakran közgazdasági értelemben is volt alapja. A megnövekedett jövedelmi különbségek ugyanis nem voltak minden esetben igazolhatók hatékonysági vagy termelékenységi előnyökkel, hanem a bürokratikus szabályok (például bérszabályozás, árszabályozás) kiskapuinak kihasználásán, szabályozói korlátok megkerülésén, vagy egyes monopol- és hiányhelyzetek kihasználásán alapultak.
A tervutasítást felváltja a szabályozók és ösztönzők rendszere
Az 1968-as reform nyomán az ötéves terv kötelező ereje megszűnt a vállalatok számára, így azok megnövekedett önállóságukkal élve az ösztönzőkre reagálva hozták meg döntéseiket. A reformot követően a gazdaságirányítás a terv célkitűzéseit a szabályozói környezet alakításával, piaci eszközökkel, indirekt módon kívánta elérni. A gyakorlatban azonban a tervcélok elérése gyakran egyedi, ad hoc szabályozói változásokat vagy egyenesen hatósági intézkedéseket követelt meg. Ez különösen az 1970-es évtized végére, a külső eladósodás felgyorsulása miatt vált gyakorlattá és a vállalatokat korlátozóvá. Mindez formálissá tette az ösztönzést, illetve a vállalati önállóságot, és a gyakorlatban tervutasítással ért fel: a tervalkut a szabályozói alku váltotta fel. Ennek során nem szűnt meg a hatóságok elvárása bizonyos ellátási kötelezettségek teljesítése terén, miközben az egyes vállalatok nem válhattak működőképtelenné, fizetésképtelenné sem, ami összességében gyengítette az ösztönzést.
Árreform
A gazdasági reformot követően az árak alakulása továbbra is nagymértékben rögzített vagy maximált, azaz szabályozott maradt. A fogyasztási cikkek 50 százalékának szabályozott volt az ára, így az nem tükrözte a termelési költségeket. Emiatt az árrendszerben továbbra is számos támogatás maradt, aminek forrása a vállalati jövedelemelvonás, illetve költségvetési hiány volt. Ezt erősítette a külkereskedelmi importárak növekedése (nyersanyag, energia), amit nem kívántak érvényesíteni a belföldi fogyasztói árakban. A reformot követően a korábban stabil árak növekedni kezdtek, ami erős érvként szolgált a reformok ellenzői számára. A fogyasztóiár-index növekedési üteme az 1960-as évekre jellemző 2 százalék alatti értékről az 1970-es évtized közepére 4-5 százalékos ütemre nőtt hazánkban, majd az árrendezés hatására 1979-1980-ra 9 százalék körüli szintre emelkedett. Összehasonlításul az USA-ban már a ’70-es évek elején 5 százalék körül alakult az infláció és 13 százalék fölé emelkedett 1980-ra az éves inflációs ráta (1. ábra).
Nagyobb mértékű árreformra csak az 1979-80-as átfogó árrendezés keretében került sor. Ez az alapvető élelmiszerek árának jelentősebb emelését is magában foglalta, 1979-ben szűnt meg többek között a „3,60-as kenyér”. Ezt megelőzően 1975. január 1-jével széleskörű áremelésekre került sor, ami azonban még nem érintette a lakossági fogyasztói árakat. A költségvetési ártámogatások 5,5 milliárd forinttal növekedtek, ami a költségvetési kiadások 1,7 százalékát tette ki.
A termelői árak már rendszeresen meghaladták a fogyasztói árakat és a vállalatok jövedelmezőségét az állami támogatások tartották fenn. A jövedelem-átcsoportosítás azon alapult, hogy ezzel párhuzamosan folyt a nyereségek lefölözése a vállalatok másik csoportjában. Eközben a fejlesztési alapok elosztása kevéssé tükrözte a jövedelmezőségi szempontokat. A vállalati és szövetkezeti támogatások 1976-ban már a költségvetési kiadások egyharmadát tették ki. A pártvezetés végül az árrendszer és a támogatások rendszerének átláthatóvá tétele érdekében annak teljes felülvizsgálatát határozta el és egy átfogó „árrendezést” helyezett kilátásba 1980-ra, ami meg is valósult az 1979-80-as árreform keretében.
Munkaerő politika és gazdasági növekedés
A munkaerő központi irányítását megszüntették, így szabadabb lett a vállalatok közötti munkaerő-áramlás. A központi bérszabályozás helyett áttértek az átlagbér szabályozásra, ami egyrészt nagyobb szabadságot adott a teljesítmény-ösztönzésre, másrészt azonban gyakran alacsony bérrel olyan munkavállalókat vettek fel, amelyekkel ellensúlyozni lehetett a magasabb béreket. Így bár nőtt a mobilitás, azonban a vállalati hatékonyság növekedése korlátozott volt.
A ’70-es évekre a gazdaság 5-7 százalék körüli növekedési ütemének fenntartása egyre nagyobb feszültséggel járt, ami miatt az évtized végére drasztikus lassításra volt szükség. Egyértelművé vált ugyanis, hogy a korábbi szerkezetben a gazdasági növekedés fenntarthatatlan. Ennek következtében az 1977-es kiugró, 7,6 százalékos értékről a magyar gazdaság növekedési üteme fokozatosan egy alacsonyabb, 3 százalék körüli dinamikára csökkent az 1970-es évek végére, illetve az 1980-as évek elejére (2. ábra).
Beruházások
A reform kidolgozói a beruházási tevékenységek decentralizálását hirdették meg. Az eredeti terv szerint a vállalati beruházásokról 50 százalékban a vállalatok dönthettek volna, míg a másik 50 százalékról központi döntések születtek volna. Az évek során ettől azonban eltértek és továbbra sem volt a vállalatok számára kiszámítható a beruházási környezet. A banki hiteleket hasonló módon, továbbra is döntően a központi elvárásokkal összhangban alakították, kevéssé a jövedelmezőségi kilátások alapján. Általában véve is elmondható, hogy a bankrendszerre nem terjedt ki a reform.
LAKÁST, HÁZAT VENNÉL, DE NINCS ELÉG PÉNZED? VAN OLCSÓ MEGOLDÁS!
A Pénzcentrum lakáshitel-kalkulátora szerint ma 19 173 855 forintot 20 éves futamidőre már 6,54 százalékos THM-el, havi 141 413 forintos törlesztővel fel lehet venni az UniCredit Banknál. De nem sokkal marad el ettől a többi hazai nagybank ajánlata sem: a K&H Banknál 6,64% a THM, míg a CIB Banknál 6,68%; a MagNet Banknál 6,75%, a Raiffeisen Banknál 6,79%, az Erste Banknál pedig 6,89%. Érdemes még megnézni magyar hitelintézetetek további konstrukcióit is, és egyedi kalkulációt végezni, saját preferenciáink alapján különböző hitelösszegekre és futamidőkre. Ehhez keresd fel a Pénzcentrum kalkulátorát. (x)
A beruházások alakulása meglehetősen hektikus volt, és nagyban tükrözte a központ „stop-go” politikáját. A „stop-go” politikán keresztül a beruházások túlfutását ad hoc intézkedésekkel kívánták korrigálni, amikor a külső és belső egyensúlyi helyzet kiéleződött. A központ számos esetben közvetlenül utasította vagy más módokon egyedileg „ösztönözte” a vállalatokat a beruházási tevékenységük terén, attól függően, hogy milyen irányú feszültséget kívánt kezelni.
Állandó probléma maradt a túl sok beruházás indítása, majd azok befejezésének elhúzódása. Az irodalom megosztott abban, hogy ez a ciklikusság a vállalatok oldaláról indult-e a puha költségvetési korlát miatt, vagy a politikai vezetés oldaláról. Abban egyetértés van, hogy nem volt visszacsatolás a vállalatok felé, ezért központi restrikciókra volt szükség a korrekcióhoz. A beruházások növekedési üteme szélsőségesen ingadozott egyik évről a másikra, az 1970-ben elért 17 százalékos maximum és az 1972-es –0,8 százalékos minimum értékek között (3. ábra). A végső fogyasztás kevésbé szélsőségesen, de a fogyasztást tekintve meglehetősen szokatlan módon változott 8,2 százalékos (1970) és 2 százalékos (1976) növekedési ütem között.
Államháztartás
Az államháztartás pénzügyi helyzetéről a korszakban a nyilvánosság előtt nem valóságos adatok jelentek meg. Az MNB állammal szembeni követelése kapcsán az 1. táblázatban láthatóan a nyilvános és a tényleges adatok jelentősen eltértek.
Az államháztartás hiánya az utólagos, visszamenőleges számítások szerint 1976-tól már jelentősen meghaladta a három százalékot, ami egy szocialista országban szokatlan volt, miközben a nemzetgazdaság nettó finanszírozási képessége 1975. után mínusz 5-6 százalék körül alakult, 1978-ban pedig a mínusz 10 százalékot is meghaladta (2. táblázat). A hetvenes évtized második felére mind az államháztartás, mind a vállalati szektor nettó finanszírozási képessége szignifikánsan negatívabbá vált, miközben a háztartások egyébként is alacsony finanszírozási képessége nagyjából megfeleződött az évtized elejéhez képest.
A reform visszavétele
A hetvenes évek elejére kialakult feszültségek miatt a reformot 1972-től részlegesen és fokozatosan visszafordították, és ismét erőteljesebb központi intézkedésekkel korlátozták a korábban szabadabb vállalati gazdálkodást. Az egyik leglátványosabb ilyen jellegű lépés 50 nagyvállalat kiemelése és egyedi kezelése volt 1973-ban, egy 1972-es politikai döntés alapján. A belső nehézségeken túl a szocialista táboron belüli feszültségek is a visszarendeződést ösztönözték. A prágai reformokat végül teljesen visszafordították, mert az 1968-as prágai tavaszt is ennek következményeként értékelték. Kevésbé látványosan, de hasonló fordulat játszódott le több szocialista országban, így a korábban megkezdett gazdasági reform munkálatokat megszakították és megerősítették a központi irányítást.
Összefoglalás
Az 1968-as gazdasági reform által okozott feszültségek gyökerét a kialakult szocialista rendszer alapvető dilemmájában ragadhatjuk meg. Miközben a zömében államosított gazdaság hatékonyan volt mozgósítható hadigazdasági jellegű termelés során, illetve a nagy ágazatok közötti erőforrás átrendezés érdekében, addig a gazdasági szempontból normál időkben ez a modell nem tekinthető versenyképesnek. A versenyképtelenségnek oka az volt, hogy a jövedelmezőség, a minőség, a választék és az egyéni ösztönzés háttérbe szorult. Így a megvalósult szocialista gazdaság hatékony lehetett makrogazdasági értelemben, amennyiben kihasználta az összes fizikai és humán erőforrást, de nem volt hatékony vállalati szinten jövedelmezőség, költséghatékonyság és minőségi kibocsátás szempontjából. A vállalati szintű hatékonyság hiánya azonban a támogatásokon keresztül a makrogazdasági stabilitást is aláásta.
A reform meg kívánta tartani a társadalmi célok mellett a vállatok dominánsan köztulajdoni alapját, de egyben javítani akarta a vállalati hatékonyságot is a piaci követelmények korlátozott bevezetésével. A hatékonyság és a termékminőség emelését a vállalati önállóság, a jövedelmi érdekeltség és az árjelzések erősítésével kívánták elérni, de eközben az alapvető társadalmi célokat is meg kívánták őrizni. Ezt azonban nem sikerült elérni normatív szabályozókkal és a piaci mechanizmusok elemeinek felhasználásával, ezért a kialakult gazdasági és társadalmi feszültségeket adminisztratív eszközökkel korrigálni kellett. Összességében a lemaradást sem sikerült csökkenteni a centrum országokhoz képest, és az életszínvonal további növelését sem lehetett folytatni a megszokott és elvárt mértékben, különösen a cserearányromlást követően. Minden ilyen törekvés a külső egyensúly és eladósodás-növekedés korlátjába ütközött. Ez utóbbi folyamatokat a cikksorozat következő részében mutatjuk be.
*A szerző a Magyar Nemzeti Bank (MNB) munkatársa