Pénzcentrum • 2021. szeptember 11. 17:00
Sokan azonnal libabőrösek leszünk, ha meghalljuk azt a kifejezést, hogy lobotómia, ami nem is olyan régen még bevett orvosi szokás volt a különféle neurológiai, mentális betegségek gyógyítására. Na de mi az a lobotómia, pontosan mi történt a betegekkel a rettegett orvosi eljárás során? Mik voltak a lobotómia következményei, felépültek-e a betegek valaha a lobotómia beavatkozása után?
Cikkünkben eláruljuk, mi a frontális lobotómia illetve a transzorbitális lobotómia és hogyan történtek ezek a félelmetes orvosi beavatkozások, mindössze néhány évtizeddel ez előtt. Tudd meg, hogyan történt a lobotómia és mik voltak a lobotómia következményei a betegek mentális és fizikai állapotával kapcsolatban, illetve milyen arányban segített a lobotómia a betegeken kezelőorvosaik szerint. Kik voltak a lobotómia leghíresebb alakjai?
Mi a lobotómia jelentése?
A lobotómia a 20. század egyik legvitatottabb orvosi beavatkozása volt, lényege, hogy külső behatolás útján az agy homloklebenyének roncsolása során a homloklebeny kérgét elvágták az agytól. Ez a beavatkozás a katatóniával határos, könnyen kezelhető állapotot hozott létre az olyan neurológiai betegeknél, akiknek az agresszív magatartásával a korban sem az orvosok, sem az ápolók nem tudtak mit kezdeni.
A lobotómia feltalálása António Egas Moniz portugál neurológus és politikus nevéhez fűződik. Moniz még 1935-ben részt vett egy olyan neurológiai kongresszuson, ahol John Fulton amerikai neurológus bemutatta, hogy kísérletei során azoknál csimpánzoknál, akiknek az agyi homloklebenyét eltávolította, a korábban tanúsított agresszív viselkedés teljesen megszűnt. Moniz Lisszabonba hazatérve Fulton kutatásai alapján kidolgozta a lobotómia eljárását, amit a ’40-es években az agresszív skizoid betegek kezelésére alkalmaztak.
A skizofréniára a 20. század első felében még nem létezett gyógymód -rengeteg ön- és közveszélyes, erőszakos rohamokkal küzdő beteg tengette napjait a pszichiátriai intézetekben, akikkel kapcsolatban az opiátszármazékos leszedáláson és a kényszerzubbonyos lekötözésen kívül nem tudtak mit tenni. A ’30-as években számos intézetben kísérleteztek a hideg fürdővel, az inzulinnal előidézett hipoglikémiás kómával, illetve a szintén hátborzongató elektrosokk-terápiával is.
Moniz a konferenciát követően elkezdte alkalmazni a lobotómia eljárását a skizofrén betegein, akik a lobotómia után apátiába süllyedtek, a külvilággal nagyrészt elvesztették a kapcsolatukat, élethosszig tartó érzelemmentes és passzív állapotba kerültek, gyakran elbutulással összekötve. Moniz már 1936-ban bemutatta a nagyvilág előtt a 20 skizofrén betegen végrehajtott „áttörést”; a lobotómia ezt követően Európában és Amerikában is népszerű orvosi beavatkozássá vált. 1949-ben Moniz Rudolf Hess svájci kutatóval egyetemben Nobel-díjat kapott a lobotómia elmekórtani alkalmazásáért. Érdekesség, hogy Moniz még ebben az évben tolószékbe került, ugyanis egyik skizofrén betege rálőtt, ezzel súlyos sebesülést okozva az orvosnak.
Milyen betegségeket kezeltek lobotómiával?
Az antipszichotikus gyógyszerek feltalálása előtt a lobotómia volt az egyetlen „kiút” a neurológiai betegségekből – éppen ezért a lobotómia bevett eljárássá nőtte ki magát már a ’30-as és ’40-es évektől kezdve, de népszerű volt még a ’60-as években is. A jelenlegi statisztikai adatok szerint a lobotomizált betegek száma körülbelül 100.000-re tehető, ennek jelentős része Amerikában történt, természetesen nem kizárólag skizofréniás tüneteket mutató pácienseken.
A 20. századról mindenképpen tudnunk kell, hogy jóval egyszerűbb volt bekerülni egy pszichiátriai intézetbe, mint ma. Még korábban, az 1800-as években számos olyan tevékenység juttatott embereket évekre, vagy akár egy életre elmegyógyintézetbe, amire ma már csak legyintünk – ilyen volt például a túl sok könyv olvasása, a lustaság, a hisztéria, a függőség, az asztma, a politizálás, vagy az erkölcstelen életvitel, amelyeket mind kényszerítéshez kapcsolódó, vélt gyógymódokkal kezeltek. A 19.században is más volt a betegségekről, kifejezetten a mentális betegségekről alkotott kép, így számos indokból kifolyólag használták fel a lobotómia módszerét arra, hogy valakiből a korban vélt normális embert faragjanak.
A lobotómia az eljárás népszerűsödése során már nem csak a skizofrénia, hanem a depresszió és a különböző szorongásos betegségek gyógymódja is volt, de olyan ma már teljes mértékben elfogadott dolgokat is orvosolni akartak vele, mint a homoszexualitás, amit még a 20. század derekán is betegségnek tartottak. A lobotómia beavatkozás esetei közt mindemellett nem volt ritka, hogy vérömleny keletkezett a páciensek agyában, a lobotómia pedig halállal végződött.
A frontális lobotómia és a transzorbitális lobotómia
A transzorbitális lobotómia és a frontális lobotómia nem ugyanazt az eljárást takarja: a frontális lobotómia volt a Moniz-féle klasszikus eljárás, amikor az orvos lyukat fúrt a koponyába, majd alkoholt fecskendezett bele, ezzel előidézve az agyi szövetek pusztulását. A későbbiekben kidolgozott eljárás, a transzorbitális lobotómia, ami Walter Freeman amerikai idegsebész nevéhez köthető, szintén horrorisztikus, de más módszer volt.
A transzorbitális lobotómia végrehajtásakor az orvos a szemgödrön keresztül, óvatosan, a szemgolyók melletti lágy szövetbe vezet egy jégvágóra hasonlító eszközt, ugyanis itt a legvékonyabb a koponyacsont. Amikor az eszköz elérte a koponyacsontot, a jégvágó eszközre egy jól irányzott ütést mértek, ezzel áttörve a csontlemezt. Ez után az orvos mozgatni kezdte a lobotómia jégvágószerű eszközét, ezzel elvágva az agyat a prefrontális kéregtől.
A lobotómia elvégzése nem csak az agresszív páciensek megnyugtatása végett lett egyre népszerűbb. A világháborúk idején, illetve utána, megcsappantak az anyagi erőforrások és orvosokból is hiány volt, így úgymond takarékos megoldással tudták kezelni a sok figyelmet igénylő skizofrén betegeket, sőt, még a kórházakra jellemző helyhiány problémáját is megoldották vele. A lobotómia érzéstelenítését általában elektrosokkal oldották meg.
A lobotómia következményei: volt esély a felépülésre?
Ahogy fent írtuk, a lobotómia beavatkozása sokszor élethosszig tartó következményeket okozott a páciensekben. Ha a műtétet jól végezték el és nem történt semmilyen orvosi műhiba, például nem lépett fel azonnali halál vagy vérömleny következtében a későbbiekben halál, akkor a lobotómia a páciensek élettartamát nem befolyásolta – nem úgy, mint szellemi képességeiket, ugyanis a lobotómia gyakori mellékhatása volt az elbutulás.
A lobotómián átesett betegek fizikailag egészségesek voltak, gondoskodás mellett különösebb problémák nélkül elérték az öregkort is, azonban értelmi és érzelmi állapotuk a lobotómia végrehajtása után leromlott, sokszor az értelmi fogyatékosság szintjére. A páciensek a lobotómia után már nem voltak képesek a korábbi emberi kapcsolataik fenntartására, sokan katatón állapotban tengették a mindennapjaikat, ugyanis néhány betegnél egyenesen katasztrofális következményeket okozott a beavatkozás. Fontos kiemelnünk azt is, hogy ez nem mindig történt így, a szerencsésebbek megúszták állapotromlás nélkül, sőt, voltak, akik javulásról számoltak be később orvosaiknak.
JÓL JÖNNE 2,8 MILLIÓ FORINT?
Amennyiben 2 809 920 forintot igényelnél 5 éves futamidőre, akkor a törlesztőrészletek szerinti rangsor alapján az egyik legjobb konstrukciót, havi 62 728 forintos törlesztővel a CIB Bank nyújtja (THM 12,86%), de nem sokkal marad el ettől az MBH Bank 62 824 forintos törlesztőt (THM 12,86%) ígérő ajánlata sem. További bankok ajánlataiért, illetve a konstrukciók pontos részleteiért (THM, törlesztőrészlet, visszafizetendő összeg, stb.) keresd fel a Pénzcentrum megújult személyi kölcsön kalkulátorát. (x)
A lobotómia leghíresebb áldozata
Hogy illusztráljuk, milyen könnyű volt a 20. században elmegyógyintézetbe kerülni, elég Rosemary Kennedy elhíresült esetét bemutatnunk. Rosemary a legendás JFK, azaz az 1963-ban meggyilkolt amerikai Kennedy elnök húgaként a család feketebáránya volt. Rosemary gyermekkorában tanulási nehézségekkel küzdött, orvosai epilepsziát és más mentális betegségeket állapítottak meg nála – habár ezt az utókorban már kétségesnek tartották.
Rosemary fiatal felnőtt korára dührohamokkal küzdött, a helyzeten pedig az sem segített, hogy kedvelte a társas összejöveteleket, így gyakran kiszökött a kolostorból, ahol apjuk taníttatta, hogy férfiakkal találkozzon és kocsmákba járjon. Habár ezen ma már senki sem lepődne meg, a korban – főleg a család szigorú elvárásai mellett – ez a magatartás nem volt elfogadható. Rosemary apja, a Kennedy család feje ekkoriban hallott először a forradalmian új, lobotómia nevű beavatkozásról, ami lenyugtatta a kicsapongó, mentálisan sérült embereket.
Rosemary nem tudta, hogy lobotómiát fognak végrehajtani rajta, a klinikán kellett szembesülnie, mi vár rá. Amíg a lobotómia beavatkozását elvégezték rajta, ébren kellett lennie és az „Isten áldja Amerikát” című dalt kellett énekelnie. A kezelés addig tartott, amíg Rosemary abba nem hagyta az éneket. Az ő esetében a lobotómia következményei katasztrofálisak voltak: Rosemary nem halt meg, de testi és értelmi fogyatékossá vált a transzorbitális lobotómia után. Fél oldala lebénult, beszédképességét elvesztette, újra meg kellett tanulnia – már amennyire az állapota engedte – a szobatisztaságot és az öltözködést is.
Az egész életére megnyomorított nőt az apja egy intézetben helyezte el, de erről még a családtagjai sem tudtak. A halottnak hitt Rosemary húsz év múlva, 43 évesen találkozott újra a családjával: állapota akkor derült ki, amikor édesapja meghalt és nem fizette tovább a számlákat, ezt követően anyja a gondozásába vette. Rosemary összesen 63 évet töltött a lobotómia elvégzése után ebben az állapotban; 86 évesen hunyt el, 2005-ben.
Az orvos, aki 3500 emberen hajtott végre lobotómiát
Rosemary problémáját félrediagnosztizálták, a nő minden valószínűség szerint távol állt attól a közveszélyes, skizofréniás állapottól, amire a korban indokoltnak tartották a lobotómiát. Az idősebb Kennedy egy újságcikkből értesült Walter J. Freemanről, aki az évtized csúcstechnológiás beavatkozásának az egyik legnagyobb alakja volt Amerikában. A család orvosai mentálisan retardáltnak ítélték Rosemaryt, Freeman pedig agitációs depressziót állapított meg nála és javasolta is a transzorbitális lobotómia elvégzését.
Kennedy nem biztos, hogy meghozta volna ezt a döntést lánya sorsáról, ha ismerte volna Freeman későbbi munkásságát, aki az egész életét annak szentelte, hogy tökéletesítse a transzorbitális lobotómia beavatkozását. Freeman sebészi engedélyét egy halálesetnek köszönhetően bevonták ezért egy másik idegsebésszel, James Watts-szal együtt végezte a lobotómiás műtéteket.
Watts később elpártolt Freemantől, ugyanis nem értett egyet a transzorbitális lobotómia alkalmazási módszerével és úgy gondolta, hogy Freeman számos indokolatlan esetben is végrehajtotta azt. Mivel a lobotómia – bármilyen ijesztő is – mindössze egy párperces orvosi beavatkozás volt, Freeman azt sebészi engedély nélkül is művelhette. Állítása szerint a transzorbitális lobotómia a betegek nagyobb felénél javulást okozott, az esetek harmadában nem változtatott a páciensek állapotán és csak 14%-nál rontott a beteg egészségügyi állapotán.
Freeman a lobotómia megszállottjaként lakókocsival járta az országot és így népszerűsítette az eljárást – az utókor a „lobotomobil” elnevezést adta járművének. Freeman 23 államban körülbelül 3500 emberen hajtott végre lobotómiát, míg az amerikai orvosi felügyelet be nem vonta az engedélyét, ugyanis 1967-ben agyi vérömleny következtében meghalt az egyik betege. Habár ezt az egy esetet emelték ki, minden valószínűség szerint Freeman páciensei közül legalább százan erre a sorsra jutottak.
Lobotómia a 21. században
Habár mindezek után azt hinnénk, hogy a lobotómia horrorisztikus beavatkozása a múlté, tévedünk. Ritka, kifejezetten súlyos esetekben, még ma is alkalmazzák ezt a műtétet, például ha valakinél olyan depressziós, kényszeres vagy szorongásos probléma alakul ki, amit semmilyen más módszerrel nem lehet kezelni. Ma már az agysebészet távol áll a jégvágós, kalapácsos beavatkozástól egy hotelszobában: a betegek mélyaltatásban, steril kórházi körülmények között vészelik át a képzett szakemberek által végzett beavatkozásokat.
Így, hogy tudjuk, a lobotómia mi az és mennyit fejlődött az elmúlt 60-80 évben az orvostudomány, még egy fontos különbséget el kell árulnunk: a lobotómia napjainkban már csak akkor végezhető el, ha a beteg maga kéri az eljárást – családtagok, rokonok nem rendelhetnek el ilyesmit a beteg tudta vagy beleegyezése nélkül, mint például Rosemary Kennedy szomorú esetében.